2021. november 26-án, a budapesti Magyar Műhely Galériában adták át a 2019‒2020-as Szépirodalmi Figyelő-díjakat. A száz éve született Pilinszky János előtt tisztelgő kiadvány bemutatójával egybekötött ünnepségen Markó Béla költő, Szarvas Melinda irodalomtörténész, kritikus és Cserkuti Dávid képregénykészítő részesült az elismerésben.
Markó Béláról
– fogalmazta meg Markó Bélának eredetileg a Székelyföld 2019/8. számában publikált, majd a Szépirodalmi Figyelő 2019/5. számában utóközölt verse kapcsán Zsávolya Zoltán, a lap szemle rovatának szerkesztője.
Forrás: Kultúra.hu
A Szépirodalmi Figyelő irodalmi, kritikai, szemléző folyóirat jelenlegi formájában 2002 óta jelenik meg kéthavonta. Főszerkesztő: Vincze Ferenc. Azonos címmel látott napvilágot két évig, 1860 és 1962 között egy hetilap Arany János szerkesztésében.
Markó Béla: Kő és könyv
Lapozza Isten fent a mennyben
utolsó ítélet előtt,
akár egy irdatlan nagy könyvet,
a házsongárdi temetőt,
tonnás lapokból egybekötve,
nem nyitható, nem csukható,
pehelyként teszi-veszi mégis
ölében a mindenható,
hiszen ő írja napról napra
és kőről kőre a regényt,
elveszi tőlünk újra s újra,
majd visszaadja a reményt,
térdére vonja s olvasgatja
a végtelen történetet,
bele is javít néha-néha,
hozzáír egy új életet,
nem unta még meg Szenczi Molnárt,
se dallamát, se ütemét,
kedvvel hallgatja minden este
az itt-ott megkopott zenét,
könyv nélkül tudja az egészet,
jól ismeri a szöveget,
de ujjával végigsimítja
olykor a mohos köveket,
a sötétben is kitapintja
a töredezett szavakat,
s két évszám között az élet
neki csupán egy pillanat,
hiszen úgyis az számít végül,
hogy vajon mennyire örök,
akit éppen előtalál a
torlódó kőlapok mögött,
gyönyörködik remekművében,
s vigasztalja Tótfalusit,
nem kell már semmit visszavonni,
ha mindörökre aluszik,
s hányan pusztultak bele abba,
hogy más urat és más utat
választottak, mint amit éppen
a földi hatalom mutat,
tollával próbálta Szabédi
kisiklatni a vonatot,
igéző utazást ígértek,
s egyfolytában csak tolatott,
saját magától szabadulni
akart Szilágyi Domokos,
s Gyimesi Éva hátizsákját
mohón felfalta a Szamos.
Mint Vejnemöjnen, úgy repülne
Nagy Kálmán, de idezuhan,
miért nem vetted tenyeredbe
még a levegőben, Uram?
Ebben a kővé dermedt könyvben
hány meg hány hosszú fejezet,
sorolhatnék nyilván napestig
gazdátlanná lett neveket,
egyik öreg volt, másik ifjú,
de most már mind-mind egykorú,
mint ajándékkönyvön a szalag,
libeg-lobog a koszorú,
s hogyha az olvasó kibontja,
s fellapozza a bölcseket,
mindahány fejben mindahányszor
majd ismét testet öltenek,
Apáczai vagy Kriza János,
Bölöni Farkas, Jósika,
hátha nem érne soha véget
a házsongárdi krónika,
Brassai, Bánffy vagy Kós Károly,
a megvénült szívű Dsida,
s tüzes kemenceként izzik még
ott lent is Berde Mária.
Mikó Imre s persze Gaál Gábor,
Nagy István, Jancsó Elemér,
a föld alatt már minden eszme
szétporlik s ugyanannyit ér,
a követ, mint a papírt, éppen
úgy hajtja félre most az Úr,
divatjamúlt, mert könyvet olvas,
és ráadásul magyarul,
bár egyre több a kitépett lap,
az ördög bele-belenyúl,
s amit ő ír hozzá a könyvhöz,
az is tartósnak bizonyul,
mégis olyan a Házsongárd már,
mint egy hatalmas Biblia,
csak az a kérdés, hogy kinek kell
végül is tovább írnia.
Nekem? Neki? Uram, bocsásd meg,
hogy így beszélek most veled,
segíts nekünk, hogy folytathassuk
véget nem érő könyvedet,
lehet, hogy könyv, lehet, hogy kő csak,
lehet, hogy okostelefon,
egy házsongárdi síron arcod,
Istenem, kitapogatom.
Kolozsvár, Könyvhét, 2015. június 4.
