Mindig több kenyeret veszünk a kelleténél.
Az az igazság, hogy nem is lehet egészen
pontosan kiszámítani. A vége gyakran
ránk penészedik. De akkor már ott hever
kibontatlanul a kenyérkosárban az újabb
kenyér. Előrelátók vagyunk. Van benne
gyakorlatunk. Úgy hívják ezt, hogy
fogyasztói társadalom. Gyerekkoromban
nem nagyon láttam penészes kenyeret.
Legfeljebb megszáradt, és a mozsárban
prézlivé lehetett törni. Hasznosítottunk
mindent. Ahogy majd minket is Isten
halálunk után. Tudja, hogy kinek meddig
tart a szavatossága. Ő állapította meg.
Éppen ezért nem az én dolgom vigyázni.
Bár ahogy látom, olykor feledékeny ő is.
Most nem feltétlenül a halálról van szó.
Senkinek sem kívánhatjuk a halálát,
amennyiben hiszünk a mindenhatóban.
És akkor sem, ha nem hiszünk benne.
Nem lehet még gondolatban sem gyilkos
az ember. Csak a teremtő. Megteremtett,
hát meg is ölhet. Egy idő után egyre
gyakrabban szagolgat minket, hogy
nem penészedünk-e. Arra gondolok
néha, hogy Isten országa talán mégis
alkotmányos monarchia, vagyis majdnem
köztársaság. Van körforgás. Hol fent,
hol lent. Egyszer ember, máskor fűszál.
Ilyen a demokrácia. Ahol mindenkit
ki kell cserélni előbb-utóbb. A koldust
és a királyfit is egyaránt. A portást és a
miniszterelnököt. Mert hogyha nem,
a penészről is könnyen azt fogjuk hinni,
tavasz van. Zöld a mező körös-körül.
A vers megjelent a Mozgó Világ 2025/9-es számában.
