V.K., a fiatal költő havonta legalább egyszer
bejött a szerkesztőségbe, hozta-vitte a híreket,
bevallom, időnként gyanús is volt ez a
rendszeres érdeklődés, de igazság szerint
róla nem nagyon lehetett elhinni, hogy
valaki is dróton rángathatná, ment a maga útján,
érzelgősen lázadó és enyhén szólva hullámzó
színvonalú verseket írt, nagy nehezen sikerült
időnként egyet-kettőt közlésre kiválasztani,
civilben egyébként patkányirtóként dolgozott
egy erre szakosított állami vállalatnál,
néha maszekolt is, nyilván nemcsak
patkányokat, hanem mindenféle rágcsálókat
és rovarokat is irtottak, egy adott pillanatban
még mecénássá is előlépett, mert a nála
valamennyivel idősebb esszé- és prózaíró Á.V.,
aki addig angoltanárként kereste a kenyerét,
állás nélkül maradt, mivel kérte a kitelepülését
Magyarországra, és emiatt már felelős
munkát nem végezhetett, márpedig a kérelem
elbírálása hosszú hónapokba, sőt, néha
évekbe került, V.K. valahogy elintézte,
hogy felvették melléje patkányirtónak, azután
együtt jártak munkába Á.V. sárga Trabantjával,
én elég jó barátságban voltam Á.V.-vel,
még Kolozsvárról ismertük egymást, és amikor
egyszer beugrott hozzánk, lekísértem
a Trabantig, amely ott sárgállott a nyári
napsütésben, mutatta, hogy éppen
rászállt egy légy a csomagtartó fedelére,
és abban a helyben felfordult, ez ilyen,
nézett rám nevetve, aztán megkapták
a kitelepülési engedélyt, mi pedig itthon
maradtunk, V.K.-t a patkányirtástól egyenesen
a pártfőtitkárságig röpítette a forradalom,
igaz, csupán egy pillanatra, ugyanis
alapítottak egy múlékony pártot néhányan,
ez egyáltalán nem volt nehéz akkoriban,
sok ilyen párt volt egy ideig körülöttünk,
egyre ritkábban találkoztunk, elszörnyedve
hallottam, hogy le kellett vágni az egyik lábát,
talán érszűkület vagy valami hasonló,
fiatal volt, nem értettem, mi történhetett,
egyszer váratlanul felhívott, nem akart semmit,
csak rég nem beszéltünk, kérdeztem, hogy van,
higgadtan válaszolt: „Helyre fogok jönni,
már néhány millimétert nőtt a lábam.”
Teljesen elakadt a lélegzetem, jézusmária,
alig mertem megkérdezni: „Hogyhogy?”
„Önszuggesztióval”, felelte, „fejben történik
minden.” Utólag is szégyellem, hogy egészen
derűsnek éreztem a hangját, az őrületnek semmi
jelét nem vettem észre, aztán nemsokára
megint csak másoktól hallottam, hogy meghalt,
bár azt hiszem, ez is csak fejben történt, a mi
fejünkben, mert ugyanbizony ki mondja meg, hogy
melyik a romantikusabb mesterség, verset írni
vagy patkányt irtani, majd valamelyikbe
mindenképpen belehalni végül, természetesen
nem úgy, mint Petőfi, de ezt is ki tudhatná.
2020
A haza milyen című kötetből
Rovat: VERS/ZENE