Az elmúlt napok legfontosabb újdonsága számomra a remény. Újdonság mindenképpen, hiszen a magyar, a román vagy általában az európai politika romlását figyelve egy ideje arra a kérdésre próbálok választ találni én is, akárcsak sokan mások, hogy vajon mit rontottunk el annak idején, amikor harmincöt évvel ezelőtt nekifogtunk egy új rend fölépítésének.
Könnyű lenne a felelősséget az utánunk jövőkre hárítani, csakhogy őket is mi neveltük, és azzal az örökséggel kell sáfárkodniuk, amit tőlünk kaptak. Egy-két biztató évtized múltán mintha ismét visszafelé forogna a történelem kereke, és nap mint nap eszünkbe juthat Vörösmarty Mihály, akinek költői nagyságát, láttató és látnoki képességeit az őt követő nagyok, Petőfi és Arany akarva-akaratlanul is beárnyékolták. Méltóképpen ünnepeltük nemrég a kétszáz éves Petőfit, de tapasztalatom szerint manapság mégsem az Akasszátok föl a királyokat! vagy az Egy gondolat bánt engemet tettrekészsége jellemzi errefelé az értelmiségiek közérzetét, hanem a Gondolatok a könyvtárban költőjének, Vörösmartynak a borús víziója. Aki legkeserűbben talán még 1846-ban, tehát a forradalom előtt Az emberek című költeményben fogalmazott: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!” Tavaly nemcsak az orosz-ukrán háború, nem is csupán a jó ideje ismét Komp-országként vergődő Magyarország színeváltozása, hanem Románia elnökválasztási tragikomédiája is tovább felhősítette amúgy sem rózsaszínű jövőképünket. Az amerikai választásokat már nem is említem. Bár Donald Trump végül is csak azt bizonyította, ami eddig is a levegőben volt: hogy a politikában nincs szükség erkölcsi megfontolásokra. Mi nem is olyan régen még finnyásan, sőt irtózattal tekintettünk azokra, akik a politikát és az üzletet összekeverték. De ma hovatovább korrupt politikáról sem érdemes beszélni, mert folyamatosan jön Amerikából az üzenet, hogy a politika nem több, nem kevesebb, mint maga az üzlet. Vagyis a business, hogy stílszerűek legyünk. Mennyit fizetsz, hogy megvédjelek? Vagy: mennyit fizetsz, hogy ne bántsalak? Úgy tűnt, ez lesz a jövő, és tulajdonképpen még mindig úgy tűnik. Akkor meg mégis honnan a remény? Onnan, ahonnan nem remény, hanem fájdalom származik rendszerint. A gyászból. A részvétből. A halálból. Egy nagyszerű férfiú halálából.
Bármennyire is morbid az asszociáció, Ferenc pápa halála nem lezárta, hanem fölerősítette a reményt, amit Isten földi helytartójaként ébresztett híveiben. Sőt, nem is csak a katolikusokban, és minden jel szerint nem is csupán a keresztényekben. A váratlanul nagy gyászban benne van persze a szemforgató ájtatoskodás is, hiszen a képmutatástól ma már nehezen lehet szabadulni a közéletben. A politikustól hovatovább nemcsak színészi teljesítményt, hanem az amerikai elnök piros baseballsapkájához mérhető bohócsipkát vár el a világ. A mostani román elnökválasztási kampány tétje véresen komoly, de ugyanakkor ez az egész egyidejűleg önmaga paródiája is. Az egyik jelölt például, Victor Ponta, aki miniszterelnök is volt néhány évvel ezelőtt, most folyamatosan Trump-sapkát visel. Fehér ing, nyakkendő, sötét öltöny és piros sapka. Íme, a demagógok és populisták újkeletű egyenruhája. Viszont bohócok ide vagy oda, számomra egyértelmű, hogy Párizstól Rómáig, Bukaresttől vagy Budapesttől Varsóig, sőt Washingtontól Moszkváig is őszintén megrendültek sokan annak a ravaszkás mosolyú öregembernek a halálától. Márpedig a kétségtelen megrendülés, a pillanatnyi megtorpanás a lejtőn azt sugallja, hogy amíg felismeri és elismeri az elhivatott vezetőt ez a rossz óráinkban „sárkányfog-veteménynek” nevezett emberi faj, és amíg képes megtorpanni a romlásban, addig van remény arra is, hogy ismét elkezdünk kapaszkodni felfelé. Nem vagyok katolikus. Reformátusnak kereszteltek, ebben nőttem föl, majd egy időben protokolláris alkalmakkor sűrűn megfordultam ugyan istentiszteleten vagy misén is, de egyébként, bevallom, nem nagyon járok templomba. Nem a hívők és nem is a hitetlenek, hanem a kétkedők közé tartozom igazság szerint. Volt egy pápa, II. János Pál, vele találkozhattam személyesen is. A remény pápája volt ő is. Aztán XVI. Benedek tisztes szolgálata után jött megint egy ember, aki a szolgálaton túl is akart valamit, Ferenc pápa. Nem hatalmat akart, hanem egy élhetőbb, szolidárisabb világot. Ennyi kell a reményhez. Olyan vezetők kellenek, akik nem embertársaikat porig alázó hatalomra törnek, és nem is maga a hatalom érdekli őket, hanem a jobbítás útjai-módjai. Nem hiszem, hogy Ferenc pápa alkalmas lett volna olyan politikai szerepre, amit ma világszerte eljátszanak államfők, miniszterelnökök, minden rendű-rangú politikusok. Azt játsszák, amiről úgy vélik, hogy tetszik. Mi tagadás, a közvéleménykutatások szerint is erre a mámorító színjátékra áhítozik a világ, nem egy kínlódó, töprengő, mérlegelő, reformer pápára. De mondja meg nekem valaki, ennek ellenére van-e ma a világon még egy olyan vezető, aki ekkora együttérzésre számíthatna százmillióktól vagy talán milliárdoktól, mint Jorge Mario Bergoglio?
Attól tartok, megint csak egy látszólag meghökkentő, már-már illetlen összehasonlítással kell élnem, de ez egy hitetlenkedő protestánstól igazán elvárható: nem nagyon volt napjainkban nagyobb demokrata a pápánál, aki egy erősen hierarchizált, erősen szabálytisztelő, erősen konzervatív egyháznak a fejeként az elesettek és elnyomottak következetes védelmezője tudott lenni. Balos volt? Lehet. De elsősorban irgalmas. Ugye mennyire avítt még a kifejezés is? Nem használjuk, legfeljebb a templomban. Holott az utcán lenne rá szükség. A mindennapokban. Igen, talán nem is Ferenc pápa, hanem a vele együttérzők, a halálát siratók adnak egy kis reményt nekem is. Valahogy úgy vagyok az egyházfőkkel is, mint a királyokkal. Nem szeretem, ha köztem és a láthatatlan, talán létező, talán csak kitalált mindenható között ott van közvetítőként az egyház. Persze készséggel elismerem, hogy bármilyen társadalomban fontos helye és haszna van ennek az intézménynek, miközben a monarchia mint államforma rég idejét múlta természetesen. Igaz, senki sem állíthatja, hogy nincsen demokrácia Nagy-Britanniában és néhány más európai királyságban. Valamikor a kilencvenes években, nem sokkal a rendszerváltás után Romániában is megjelentek a monarchista politikusok, elsősorban az olyan történelmi pártokban, mint a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt is. Egyik jeles képviselőjük volt példának okáért Ion Caramitru, a kiváló színész, egy időben művelődési miniszter. Ám a nagy többség úgy értelmezte ezt, mintha valaki a hátső ajtón vissza akarná hozni a diktatúrát. Magam is elrémültem az ilyen történelmi szellemidézéstől, és ma is kézzel-lábbal tiltakoznék, ha valaki előállna ezzel az ötlettel. El kell ismernem viszont, a mai európai alkotmányos monarchiák azt bizonyítják, hogy mégis van fából vaskarika. Vagyis hatalom nélküli hatalom.
Más szóval, van olyan rendszer, ahol a hatalom csúcsán nincs hatalom. Találkoztam olyan „uralkodókkal”, akiknek még szimbolikus hatalmuk sem volt, mert nem került korona a fejükre, vagy valamikor megfosztották őket a trónjuktól. Az osztrák-magyar Habsburg Ottó, a román Hohenzollern Mihály, a bolgár Simeon Szakszkoburgotszki. Mindegyikük arcán olyasféle nyugalmat lehetett látni, amilyent mostanában a politikusok arcán szinte soha. Hogy nem a hatalom igézetében élnek éjjel-nappal. Talán csak a hosszabb-rövidebb időre politikai szerepet vállaló egyik-másik értelmiséginél tapasztaltam még a kilencvenes években, hogy mást akarnak, nem a hatalmat. A cselekvés nyugalmát éreztem rajtuk. Vagy az erkölcs nyugalmát. Az imént említett ex-uralkodók vagy uralkodó-jelöltek pedig nyilván számítottak titkon a hatalomra, és remélték, hogy fejükre kerülhet még a korona, de ugyanakkor azt is tudták, hogy ez ma már nem ádáz hatalmi harc, nem erkölcstelen üzletelés vagy orcátlan hazudozás által történhet meg, ha egyáltalán megtörténik. Ilyen értelemben ők sem voltak igazi politikusok, bár Habsburg Ottó EP-képviselő volt, Simeon pedig a bolgár rendszerváltás után miniszterelnök egy ideig.
Lehet, hogy naiv vagyok mégis? Egy gyászból ennyi reményt meríteni? Igen ám, de a reményre nagy szükségünk van most a romániai közéletben is. Nagy szükségünk van valamiféle bizonyságra, hogy nem a demokráciával van baj. Velünk van baj tulajdonképpen, mert elfogadjuk a hazugságot, és tapsolunk az ígéreteknek, amelyekről magunk is tudjuk, hogy megvalósíthatatlanok. Jól szórakozunk a piros sapkás bohócokon, és nem vesszük észre, hogy éppen most rontják el az életünket.
Esélyesek. Jobbra az amúgy is szélsőjobboldali George Simion, alul a liberális Crin Antonescu | Fotó: DANIEL MIHAILESCU | Forrás: AFP
Emészti Romániát is a hatalmi harc, kopott, középszerű itt is a politikai mainstream, ahogy mondani szokás. De mégis képesek voltak megakadályozni az ősszel egy itteni bohóc országlását. Nem volt elegáns, nem volt szép, sőt vitatható is volt az alkotmánybírósági döntés, amellyel az oroszbarát, demokráciaellenes jelöltet, Călin Georgescut távol tartották az államfői tisztségtől. Támadtak helyette mások, így vagy úgy bohócok ők is.
De van a kormánykoalíciónak is egy jelöltje, Crin Antonescu. Ő egyúttal a magyarok jelöltje is. Ha megválasztják, az ország nem fog irányt váltani. Ennél több egyelőre nem is kell, tartani az irányt, nem fordulni el a Nyugattól, nem fogadni el egy újabb – ezúttal autoriter és autarchikus – rendszerváltást. Crin Antonescu volt a Nemzeti Liberális Párt elnöke valamikor, azelőtt ifjúsági miniszter, majd pártelnökként a Szenátus elnöke is. Ez a tapasztalat egyesek szemében előny, másokéban éppen ellenkezőleg, hátrány is lehet. Tíz évig a politikától visszavonultan élt, és ezt talán mégis a javára írhatják, akik valami újat szeretnének. A többi jelölt csupa outsider, némi politikai múlttal persze, de a nacionalista-szuverenista oldal üdvöskéje, az egykori fociultra George Simion nem több, mint a versenyből kiütött Călin Georgescu doppelgängere, vagy inkább csak halovány, de ugyancsak veszélyes kópiája, aki az utóbbi időben sűrűn járja Washingtont, és az amerikai elnök udvarában kunyerál legalább egy odavetett csontért. Egyébként még az utolsó pillanatban is történt egy jól megszervezett kísérlet a tavalyi alkotmánybírósági határozat érvénytelenítésére, több száz ilyen beadvánnyal árasztották el magánszemélyek egyik napról a másikra a bíróságokat. Az egyik megyei táblabíróságon egy bíró jóvá is hagyott azon melegében egy ilyen beadványt, ami persze jogi nonszensz, a legfelsőbb bíróság meg is semmisítette rögtön az illető bíró ítéletét, és fegyelmi eljárást indított ellene, mivel az alkotmánybíróság döntéseit nem lehet ily módon megtámadni.
Hát így élünk. Már az is sikernek számít újabban, ha győz a normalitás. Ez sem biztos egyelőre. Lássuk, ki jut be a második fordulóba. A többit majd meglátjuk. Hamarosan eldől, hogy merről fúj a szél ezután a Fekete-tenger partján.
Megjelent a Népszava Szép Szó – Kentaurbeszéd rovatában 2025. május 4-én.
