Poétai számvetés
Akárcsak a festők, szabott keretben,
amely üres még, de a forma kész.
Míg modelljére oda-odanéz,
feléli lassan. Mert felejthetetlen
lesz úgyis majd a vásznon. Nem siet.
Próbálgat ezt-azt. Néha még letörli.
Teremteni éppen olyan, mint ölni.
Megörökítve semmisíti meg,
akit szeret. Ebből táplálkozik.
Miközben azt hiszi, nem változik.
Pedig így tartalommá lesz a forma,
s hiába képzeli, hogy megmarad,
mi mulandó. Kezéhez vér tapad,
nem festék. Inkább élni kellett volna.
Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 7. számának Vers rovatában 2026. február 13-án.
Könyörgés versért
Most is olyan a szerelem, mint az égből
lassan aláhulló hópelyhek. Csupa
lebegés, illanó érintés, könnycseppek
nyoma a bőrön. Legyen ilyen könnyű
a vers is! Gyanú, sejtelem, kihunyó fény,
nyugodt árnyék. Hópelyhek zuhogásában
akarok élni ezután is. Nem kell a decemberi
eső szürkesége, még szükségem van
a lassú átváltozásra. Tudom, nem való már
ebben a korban. Vagy talán nem kellene
semmilyen korban olvadó hópelyhekből
összerakni a boldogságot. Sem a sírást.
Túl sok ellágyulás. Titkolni való áhítat.
Zajtalan siklás az üvegen. Ó, adj nekem
ilyen verset, Istenem! Legyek még költő
egy ideig. Vagy legalább higgyem, ez a
vers.
A szerelem is. A révület. Az ámulat. Minden.
A gyengék ereje. Egy lassan szállingózó
forradalom. Mint annak idején a sok-sok
pihéből összegyúrt kemény hógolyó. Ahogy
csörömpölve betörtem az ablakot. Mea culpa.
Hagyd meg nekem még a gyermekkor
kegyetlenségét! Az igazi költészetet.
Markó Béla: Már nem közös, Pesti Kalligram, Budapest, 2023
