Az elhangzott versek kötetben már megjelentek, az Alkalmi vers kivételével. Amelyet viszont az Új Hét is közölt, és amely emlékezetesen nagy – bár emelkedettnek nem nevezhető – vitát váltott ki magyarországi nemzetstratégiai gondolkodók, publicisták, hasonlók körében.
A másodikat a megnyitón Dull Bence mondta, a többit Bogdán Zsolt.
ANGYALSZÍN
Aknay János képeihez
Az angyal sokszor fekete,
az angyal csak ritkán fehér,
mivel az angyal ott lakik,
ahol a kettő összeér,
az angyal kék vagy zöld talán,
az angyal néha vérpiros,
attól függ, éppen mit takar
a vászon vagy a papiros,
se hattyúszárny, se libatoll,
se színtelen, se szagtalan,
se könnytelen, se képtelen,
se vágytalan, se hangtalan,
mert a fehérben benne van
a sárga is, a barna is,
s ha kitaszítják, oda hull
nyilván a sátán maga is,
semmit sem bújtat a sötét,
ijesztget mégis szüntelen,
alaktalan az éjszaka,
s természetesen bűntelen,
de minden, ami hófehér,
a hó, a hó, a hó, a hó
bármikor gyilkosod lehet,
se jó, se rossz: mindenható,
és benne élnek a színek,
múlt is, jövő is benne él,
nem mindegy, hogy mit hívsz elő,
a fehér halálos veszély,
be kell tölteni minden űrt,
rést hagyni rajta nem lehet,
az angyal nő vagy férfi tán,
s nem ártalmatlan kisgyerek,
az angyal csupa fájdalom,
létező és tapintható,
az angyal végre nézhető,
és persze körülírható,
az angyal úgy vigyáz reánk,
hogy titkolja a végtelent,
s egy olyan Istent képvisel,
aki továbbra is teremt,
az asszonyangyal-glória
eltakarja az ördögöt,
és csak a festő tudja, hogy
mi rejlik a vászon mögött,
vagy ő sem, hiszen úgyse lesz
a mennyországból visszaút,
hogyha már a festék nyomán
a pokol tüze kialudt,
az angyal arca gyönyörű,
de rajta ül a rettenet,
simogatja egy férfikéz:
irgalmatlan festőecset.
ALKALMI VERS A BÉKÉRŐL
Be kellene tiltani az ellenkezést.
Nem kellene annyit emlegetni
a Nyerges-tetőt. Vagy Úzvölgyét.
Le kellene tagadni az aradi vértanúkat.
Marosvásárhely márciusát.
Tizenkilencedikét és huszadikát.
Különösen a második napot.
A Szigeti veszedelem sem való
gyermekek kezébe.
A felnőttekébe sem.
Zrínyi kirohanása?
Miért? Hova? A halálba?
És persze betiltanám Gárdonyit.
Háborús propaganda.
Lázítja az ifjúságot.
Hogy nem szabad engedni a túlerőnek,
és mindenképpen meg kell védeni a várat?
Egy író nem állhat a háború pártján.
Megidézni Dobót, aki állítólag
a végsőkig hitt a győzelemben,
és várta a felmentő sereget?
Ráadásul utólag belekeveredett
valami korrupciós ügybe.
Bár valószínűleg koncepciós per volt,
ahogy ma neveznénk.
De mindez csak később történt,
az ostrom után. Gárdonyi
nem írt erről, inkább sietve
befejezte a regényt. Uszított Dobó is,
Mekcsey is. Hányan haltak meg
miattuk teljesen fölöslegesen?
Hiszen Eger várát talán igen,
de Magyarországot nem védhették meg.
Azt a százötven évet már akkor is
megjósolták a tisztánlátó elmék.
Vagy legalábbis megjósolhatták volna.
Sokkal többen voltak a törökök.
Fel kellett volna adni.
Tüzes kerék, ilyesmik?
Mire volt jó ez, Gergő?
És Vicuska? Meg Jancsika?
Jobb lett volna már a kezdet kezdetén
megegyezni a jumurdzsákokkal.
Elpazarolni több kondérnyi gulyáslevest?
Elvenni az éhezők szájától?
Hát miért? Jött mindenképpen a török.
Másfél évszázad minaret,
müezzin, kaftán, turbán.
Különben is onnan jöttek,
ahonnan egykor talán mi is.
Meg aztán gondoljunk a Pál utcai
fiúkra! Mi értelme volt, ha a grundot
elvették úgyis? Lehetett volna tudni,
hogy előbb-utóbb ez lesz belőle.
Azt mondjátok, hogy mégsem ugyanaz?
Hogy most másról van szó?
Ne erőltessem az analógiát?
Más helyzet, más nép, más haza?
Így van, ez az igazság.
Az ő népük. Az ő hazájuk. Az ő bajuk.
Be kellene tiltani az irodalmat.
És a történelmet is.
KEZDEK KILÁTNI
Gyérebb szövésű minden. Most már
egyre jobban átlátok rajta itt is, ott is.
Régen teljesen tömör volt a nappal.
Egyenletesen sugárzó sárga tömbök.
Mint ahogy az éjszaka feketéjén sem
parányi tűszúrások voltak a csillagok.
Hanem csak díszek. Azóta megtudtam,
mi van mögöttük. Belül voltam még
anyám szeretetén akkor is, amikor
egyedül jártam-keltem. Ő most hol van?
Kiléptem saját mondataimból, és hirtelen
csend lett, mert nem léptem be egy
másik beszédbe. Hiszen úgy kezdődött,
hogy körülvett az életem. Semmi rés
nem volt rajta, és nem csak a múltunk,
éppúgy bennünk volt a jövőnk is, mint
függőleges testekben a súlypont. Aztán
átütött a fény. A sötétség. A másik.
A víz. A homok. Egy tűzforró délután.
Egy jéghideg reggel. Kezdek kilátni
az életemből. Vásik, szakad, átereszt.
De már nem félek, hogy ami kint van,
nem én leszek. Most is nap mint nap
visszanézek magamra. És akit nézek,
mit sem tud erről. Nem lesz különbség.
EGYMÁS MELLETT PARÁZSLIK
Vagyunk, mint két sugárzó szilvafa,
s nem értjük, mit jelent, hogy távol
s közel, hiszen mi egymás árnyékából
már nem lépünk ki, s nem megyünk haza,
így lengünk, lángolunk és ernyedünk,
és néha-néha összeér a szélben
egy-két águnk, s ugyanabban a térben
kering egy-két lehulló levelünk,
mert ugyanitt vagyunk, s itt is leszünk,
egymás mellett parázslik két kezünk,
és egymás mellett hamvad el az arcunk,
külön gyökér és külön korona,
se közelebb, se távolabb soha,
egyformán élünk, s egy halálba tartunk.
LEGÓ
Gyarmathy János: Az élet megy tovább,
1996, dombormű, bronz, 33 x 64 cm
A vörösbegy már teljesen tisztán találta
a csípőcsontot, ülőcsontot és szeméremcsontot,
a medence hófehér, kényelmes öblét,
ahogy ott himbálózott a bükkfán,
fölötte a leginkább gyermekjátékhoz hasonló,
csigolya-legókból összerakott gerincoszlop,
és a bordák töredezett ágain
a foszladozó katonazubbony.
A koponya még azelőtt elgurult,
és ott hevert valahol távolabb,
mint egy szürkésbarna folyami kő,
de a szárítókötélből csomózott hurok
valahogy beakadt a vállcsont meg a tüskés
nyakcsigolyák közé, és évekig ott maradt fenn,
ide-oda lengett a szélben,
talán még nyikorgott is halkan.
A legapróbb húscafatot is
elhordták már a hangyák,
a legvékonyabb idegszálakat is
elcsipegették a madarak,
és a különös szerkezet egyszer csak feltámadt,
amikor a vörösbegy fészket rakott benne,
a nyomtalanul elrothadt ágyék felől
állandó pityegés hallatszott, miközben
piros torkukat az ég felé fordították a fiókák.
Ez a különös ízlésű madár
köztudottan bárhol képes fészkelni,
lyukas fazékban vagy roncsautóban is,
nyilván annak bizonyítására,
hogy a világban semmi sem vész el,
csak átalakul egyik formájából a másikba,
és ezúttal egyérteműen kiderült,
hogy a halál is újrahasznosítható, nemcsak az élet,
és olyankor a test ismét magába szívja
az ízeket, illatokat, színeket.
Az a szökött német katona,
ahogy értettem, még szinte kamasz volt,
megpróbált elrejtőzni a saját falujában,
de állítólag féltek a megtorlástól,
így aztán futott tovább a Grimm-mesék erdejébe,
és amikor marosvásárhelyi barátunk ezt felidézte,
már vers lett bennem a rémisztő prózából,
természetesen Rimbaud völgyben alvó katonája
jutott eszembe nekem is, akárcsak nektek,
mert egy idő után az önkéntes halál
nem különbözik az ellenség gyilkos golyójától,
a szárítókötél ugyanazt jelenti az egyik történetben,
mint a másikban a két kárminvörös lyuk.
Egyébként Gyarmathy János
valami alkotótáborban volt ott,
ő ugyanis szobrász, és meg is kérték,
hogy örökítse meg ezt az egyébként
háborús időkben gyakran előforduló,
az irodalomban is vándormotívumnak tekinthető,
már-már szokványos tragédiát,
bár az az igazság, hogy a helybeliek
nem éppen így gondolták,
lelkiismereti kérdést csináltak belőle.
Miután elmesélték neki a részleteket,
a zubbonyt, a koponyát, a kötelet, a madárfészket,
a művész még ott helyben nekilátott,
és megformálta, majd később bronzba öntötte
a vörösbeggyé változott fiú domborművét.
Nem szarvassá változott persze,
hanem madárfiókává, esetleg féreggé vagy hangyává,
mert ez nem Bartók Béla zenéje,
ez sokkal szörnyűbb példázat,
és a szovjet lágerek monoton hóhullása sem zene,
a bomba-öves gyermekek robbanása sem zene,
a srebrenicai férfiak hallgatása,
a srebrenicai kamaszok nyöszörgése sem zene,
a Dunába lőtt zsidók csobbanása sem zene,
Auschwitznak pedig csak csendje van,
és a hamuvá lett testek utólag
még egy medencecsontot sem kínáltak
a fészekrakó madaraknak,
és nem zene a Szárazajtán
az asszonyok szeme láttára
favágótőkén lefejezett apák és fiúk sikolya,
és nem is irodalom,
nem fér versbe vagy regénybe,
a gyűlöletet nem lehet megírni
nem zene a szögesdrót-országhatáron
átdobott kisgyerekek puffanása sem.
Micsoda giccs lett az életünkből
a huszadik század háborúiban,
és máris micsoda giccs a huszonegyedik század
állandóan vérző békéje,
tényleg csak bronzzal lehet gyógyítani mindezt,
mert csak a bronz nem rothad el,
csak a bronz morzsái nem kelnek életre
hernyókban, bogarakban, varjakban,
mára már egyáltalán nem lep meg senkit
Lautréamont varrógépe és esernyője a boncasztalon,
hiszen ismét a meztelen aktok,
a Tiziano és Rubens modelljeinél is
meztelenebb nők és férfiak ideje jött el,
az éhes madárfiókaként tátogató ágyékoké,
a teljesen átlátható pusztulásé.
Igen, csak a bronz halálos szorítása
mentheti meg mindezt az öröklétnek,
a mennyországnak vagy a pokolnak,
ha bronzzá válik minden,
egyszerű és kemény lesz,
a törékeny ág többé nem törik,
pedig látszólag törékeny marad,
a foszló bőr többé nem foszlik,
a porló csont többé nem porlik,
csak a bronz zenél majd,
ahogy az egybeolvasztott húrok, billentyűk,
pedálok, fúvókák, szívkamrák,
ujjpercek, térdkalácsok, fogak,
rézgombok, töltényhüvelyek, késpengék
és madártollak elviselhetetlenül
fénylő tömbje alig hallhatóan megcsendül,
amikor végighúzzuk rajta a körmünket,
de már nem emberi hang ez,
csak egy vörösbegy hangja
egészen messziről.
