A költészet napja alkalmából beszélgettünk Markó Béla író-költő-szerkesztővel, A haza milyen? című kötet szerzőjével József Attiláról, Márai Sándorról és a magyar költészet hagyományairól. Interjú.
Nemcsak József Attila, de Márai Sándor születésnapját is köszönthetjük a magyar költészet napján. A tavalyi Debreceni Költészeti Fesztiválon róla, illetve Halotti beszédéről is beszélgetett Kun Árpád és Kulcsár-Szabó Zoltán. Talán nem túlzás a magyarság egyik legnagyobb versének nevezni. Mit jelent önnek?
Szerencsére József Attila végigkísérte a kamaszkorunkat. Ezzel szemben Márai Sándor, sajnos, csak nagyon későn, a hetvenes évek végén került be ismét a köztudatba, nemcsak nálunk, Erdélyben, hanem Magyarországon is. A Halotti beszéd már-már szamizdatként terjedt, keserű pátoszát máig egyedülállónak tartom még az egyébként mindig érzelmes Márai-életműben is. De összességében
Márai valamiféle életpélda lehetne mindannyiunknak, akik a magyar nyelven belül és az államhatárokon kívül létezünk.
Micsoda különös eltökéltség kellett ahhoz, hogy majdnem félévszázados, életfogytig tartó emigrációban, előbb Európában, aztán már Amerikában valaki egymás után írja magyarul a remekműveket, prózát, esszét, naplót és néha verset is, abban a tudatban, hogy talán nemcsak saját művei merülnek feledésbe, hanem pusztul már a széleken maga a nyelv is.
1980-ban felkértek, hogy írjam meg a romániai magyar tizenkettedikes diákok számára a huszadik századi magyar irodalom tankönyvét. Huszonkilenc éves voltam, belevágtam. Aztán olyasmiket kellett sikerként megélnem, hogy hosszú vita után bekerülhetett például a tankönyvbe Márai Sándor drámájáról, A kassai polgárokról is nyolc sor. Ahogy mondom: nyolc sor. Nekem ma is ez jut eszembe legelőször Márairól.
Az utóbbi évek Markó-kötetei mintha erősen őriznék magukon a hatását.
Hogy ott van a verseimben a hatása? Persze. Hatott rám az a különös szenvedély, amely egyúttal az illúziókkal való leszámolás is. Pusztul a nyelvünk körös-körül, mondja Márai, és közben ezen a nyelven ír folyamatosan. Valamilyen sorsközösség ez velünk, erdélyiekkel is, akik nem emigráltunk ugyan, mégis a határokon kívül élünk. De ma már tudom, hogy a pátosz mellé kell az irónia is. És inkább öniróniára lenne szükségünk, mint önsajnálatra, abból túl sok volt az elmúlt száz évben. Azt a tankönyvet egyébként három év múlva betiltották, igazság szerint nem Márai Sándor, hanem Illyés Gyula miatt.
Melyik klasszikus és kortárs verset említené egyébként, ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy a haza milyen?
A klasszikusok szinte mindent elmondtak a hazáról, amit tudnunk kellene. A baj az, hogy nem szoktuk végigolvasni ezeket a verseket. Sem Berzsenyit, sem Vörösmartyt, de még Kölcsey Himnuszának is csak az első strófájára szoktunk emlékezni. A haza hiánya nem újkeletű a magyar költőknél. Ady Endre folyton erről ír, és az imént emlegetett József Attila is.
Én a szó szoros értelmében úgy éltem le az életemet, hogy egy-két kivételes pillanattól eltekintve még használni sem használtam azt a szót, hogy haza. Nem volt igazi hazánk.
Balla Zsófia próbálta ezt a hiányt feloldani úgy, hogy azt írta: „Ahogyan élek, az a hazám.” Számomra eddig talán ez a legmegnyugtatóbb válasz arra a kérdésre, hogy a haza milyen, de valójában ez sem elég. Az sem, amit Tamási Áron írt valamikor, hogy: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” A legszebb és legszörnyűbb verset pedig a hazáról Radnóti Miklós írta: Nem tudhatom. Szép, mert minden sora, minden részlete, minden képe a miénk, és szörnyű, mert a vers végén ott van a dátum: 1944. A hazáról azok a költők beszélnek a leghitelesebben, akiknek valamiért hiányzik a haza, Dsida Jenő a Psalmus Hungaricusban vagy Székely János A vesztesekben.
Legutóbbi kötetének címadó darabja, A haza milyen? a világ felfedezésével azonosította a haza belakását. Egyre csak nyújtózunk minden irányba, majd egyszer csak megtorpanunk. Onnantól pedig fokozatosan szorulunk vissza, „ugyanaz az öröm, ugyanaz az ágy, ugyanaz a várakozás”, végül már minden idegen, ismeretlen. De miért ne süllyedjünk a József Attila-i depresszióba, ha tudjuk, hogy szükségszerűen a tragikus vég felé tartunk?
Ez a vers tényleg arról szól látszólag, hogy hiábavaló minden, hiszen visszaérkezünk oda, ahonnan elindultunk. Akkor meg mire volt jó ez a hosszú-hosszú utazás? Miért kellett meglátnunk Párizst, New Yorkot vagy a kínai Nagy Falat, ha úgyis egykori városunkba, utcánkba, házunkba térünk vissza? Hát nem így van! A haza végül is mi vagyunk. Ha változunk, változik a haza is. Amíg terjeszkedünk, amíg magunkévá tesszük a világ egy részét, nemcsak mi látjuk a világot, hanem a világ is lát minket. A tragikus véggel is ez a helyzet, az is csak részleges lesz, mert közben már sok mindenen rajta maradt az ujjlenyomatunk.
József Attilának egyébként megírták az elképzelt, időskori verseit is a Már nem sajog című kötet szerzői. Milyenek lettek volna ezek a versek ön szerint, ha életben marad?
Nem tudom, milyenek lettek volna József Attila későbbi versei, ha életben marad. De azt tudni vélem, hogy mindenképpen másak lettek volna azok a versei, amelyeket addig írt. A tragikus halál visszavetül mindenre, másképpen olvassuk a Mamát, az Ódát, az Eszméletet, a Hazámat, minden egyes versét. Hogy ez nem így van? Dehogynem.
Ma már tudom, valami módon mégis igaz, amivel egyetemista korunkban tréfálkoztunk, hogy a vers három részből áll, a szövegből, a címből és a szerző nevéből.
Igen, nincs mit tenni, a kontextus is hozzátartozik a textushoz. Mennyi mindenbe belehalhatott volna később József Attila, ha nem hal meg 1938-ban: nácizmus, második világháború, bolsevizmus. De ha mégsem, talán egy idős József Attila annyi történelmi tragédia, annyi rendszerváltás után ismét szabadverseket írt volna, mint ifjúkorában. Odahagyta volna a kötött formát, hogy legalább a verset felszabadítsa.
Ha újrakezdhetné fiatalon, de a mostani tudásával, miben lennének mások az ön versei? Mit csinálna másképp?
Lehet, a mostani tudásommal rosszabb verseket írtam volna fiatalon. Több szkepszis, több keserűség, kevesebb illúzió, de ugyanaz a lázongás. Hogy nézne ez ki? Annak idején egy diktatúra szorításában éltünk, kódolt szövegeket írtunk tulajdonképpen, hogy kijátszhassuk a cenzúrát. Ez nem költői feladat, hanem valami más. Nem így kellett volna írni? Ma sem csinálnám másképpen. De nagy mulasztásom volt például, hogy nem írtam naplót.
Igaz, mint utólag kiderült, írta ezt helyettünk a román titkosszolgálat, lehallgatási jegyzőkönyvek garmadája bizonyítja. Valószínűleg mostani tapasztalataimmal sem lettek volna optimistábbak a verseim, éppen ellenkezőleg. Ráadásul én soha nem éreztem úgy, hogy megtaláltam a végleges formát, és hogy most már tudom, hogyan kell írni. Ma sem tudom, és ez nekem jó. Régebb is ez volt a jó. Kitalálni a módszert.
Mind szeretjük azt gondolni, hogy a halál még a távoli messzeségben van, addig meg még megszerzünk valami olyan tudást, ami talán segít elfogadni halandóságunkat. Hozzájutunk valóban hasonlóhoz?
Igen, szerintem megszerzünk egy ilyen tudást, és elfogadjuk a halandóságot. Tulajdonképpen az egész életünk arról a képtelenségről szól, hogy túl kellene élnünk a halált. De képtelenség-e ez? A hívők számára a túlélést úgy hívják, hogy Isten. A filozófus számára túlélés annak a paradoxonnak a feloldása, hogy a világ végtelen. Ki tudja ezt elképzelni? Akkor hát véges? De ezt is ki tudja elképzelni? Egyiknek sincs semmi értelme. A költők a versekben próbálják túlélni a halált. A zeneszerzők a zenében. A szülők a gyermekekben. Kisfiúként rettegtem a haláltól. Ma egyszerűen csak nem értem, és szeretném megérteni.
A Libri Magazin költészet napi oldalán még több cikket talál a témában: magazin.libri.hu/kolteszetnapja
