Távoli beszéd
Havas eső a távoli beszéd.
Egy-egy szó felfehérlik, majd elolvad.
Ott fent még a ma, itt lent már a holnap.
Láthatja végre múló életét,
aki felnéz egy pillanatra. Felleg
csupán az emlék. Meggyűl, visszahull
minden, mit vártál. De váratlanul.
Az idő múlt idő lesz. Végtelennek
tűnik a jövő, és most már valóban
érinthetetlen. Széjjelszórt szavak,
ahogy jársz-kelsz a vízben. Mint a hóban.
Aztán eláll a hullás. Csak világít
a magasság. Nincs új a nap alatt.
És régi sincs. Nem látok el hazáig.
A biztos képzelet
Ismét a kert. Nem nyáron, hanem télen.
Amíg üres. Mégis izgalmasabb.
Talán éppen ezért. Az ágakat
próbálgatja a szél. De lent a mélyben
rejtőzik, ami elpusztítható.
Az illatok, a színek és a formák.
Árnyék sincsen. Csupán azt sokszorozzák
a nézők, ami nincs. És ez a jó.
A biztos képzelet. Nem a remény,
nem is az álom. Inkább a kemény
kéreg alatt érlelődő ígéret.
Ha megvalósul, már nem az enyém,
bár ráismerek még az elején.
Majd csak szabadkozom: ilyen az élet.
Karácsonyfák a sárban
Ott hevernek az áruház előtt
összekötözve, egymásra dobálva,
megváltóra vagy Heródesre várva
a csecsemőként levágott fenyők,
mert jelentéssel bír újabban minden.
Vagy így volt eddig is? Mi lesz velem?
Régebb ígéret volt, ma sejtelem,
és mintha pontatlanabb lenne Isten.
Akárcsak én. Azt hittem, egyre könnyebb
megtervezni és végrehajtani.
A világ sem más. Éppen az, ami.
Csakhogy évről évre több vért, több könnyet
kínál az angyal. Kell még egy kevés
halál, hogy legyen újjászületés.
A hó súlya
Emlékszem persze, hogy könnyen szaladtam,
és könnyű volt akármilyen teher.
Ha megragadtam, nem engedtem el.
Nem szorongtam, ha egyedül maradtam.
S folytathatnám… Ám ebből az egészből
semmi sem fontos már. Emlékezés
csupán, nem több. Ismételt létezés.
Boldog tapasztalat. Hogy visszakézből
leütnék minden labdát. Súlytalan
volt a kő is. De most már újra van
súlya a hópehelynek is. A lepke
attól repül, hogy van még ereje
álmodni. Én is így vagyok vele.
Mindegy, mi volt. Az számít, mi lehetne.
Hűség
Amikor pirkadatkor felkelünk,
kint ül az ablakpárkányon egy macska.
Ismerjük rég. Nincs szüksége szavakra.
Figyel. Szemkontaktust keres velünk.
Nem a miénk. De ápolt mindenképpen.
Egy távolabbi szomszédé lehet.
Mindannyiunkat egyformán szeret.
Hiába ébredünk korán, már ébren
van úgyis. Illetve le sem feküdt még.
Hűségesen vár. Kap tőlünk reggelit.
Majd elmegy. Mások is vendégelik.
Így sejtjük. Ennek ellenére büszkék
vagyunk, hogy szolgálhatjuk idelenn
mi is, mint Isten minket odafenn.
Mennyei ajándék
Mennyei rajz fent. Fekete sereg.
Ugyanonnan jön mindig. Ugyanakkor.
Így lesz mondat a röpködő szavakból.
Harsány imádság. Boldog reggelek.
Mert a nagy számok törvénye szerint
nincsen különbség. Ismétlődik minden.
Varjúkárogásból terít ránk Isten
hálót. Lát minket végig. Terveink
és elveink nem maradnak titokban
előtte. Csak néz a háló mögül.
Mozgékony ábra. Installáció.
Néha egy lángoló varjú kilobban.
Nem fér a képbe. Míg tovaröpül,
a kőre hull csőréből egy dió.
Cirkuszisták
Pablo Picasso: A mutatványos család,
1905, olaj, vászon, 212,8 x 229,6 cm,
Nemzeti Művészeti Galéria, Washington
Csörgősipka a megvénült bohócon?
Nem lesz belőle most már korona.
A bohócfi sem lesz király soha.
Megvárják, hogy kedvére mosolyogjon
az ifjú lány. Vagy asszony már? Pihennek,
mint a lovak. Persze gyalog csupán.
Árnyéktalan táj. Felhős délután.
Sokáig nézik egymást. Aztán mennek
tovább. Bohócruhában a vidék.
Már-már emberi. Elfárad. Kilép
a szerepéből, s földre dobja terhét.
Ilyen lesz majd a tél. Ez még a nyár.
Áll a család. Az álmodóra vár,
ki álmot próbál, mint egy drága kelmét.
Hullámzó idő
Pablo Picasso: Alvó nő zsalugáterrel,
1936, olaj, szén, vászon, 54,5 x 65,2 cm,
Picasso Múzeum, Párizs
Nem a tudat, hanem a test hasad,
majd hullámzik a hullámzó időben,
s mint ártatlan szűz egy tengeri szörnyben,
még tapogatja a hús-vér falat,
hogy hátha szabadul, pedig szabad,
és bármit tesz, koncentrikus körökben
csak önmagához ér, majd visszahökken,
fel-feltorlódnak, félrehajlanak
a vonalak, és megtelik a tér
vele, nem hal meg többé, ami él,
nem lehet abbahagyni sem, mert álom
csupán, s ahol nincs múlt, ott nincs jövő,
nem fogy el semmi, ha egyszer kinő,
sok világ van, de mind az én világom.
Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 5. számának Vers rovatában, 2025. január 31-én.
