HOSSZÚ EGYÜTTLÉT
Egymással szemben két tükör. Ahogy
önmagát mutogatja oda-vissza,
mindkettő a másikat sokasítja.
Nem látja senki, hogy milyen vagyok
és milyen vagy, hiszen arcunkra hullhat
a nyitott ablakon akármikor
egy árnyék, vagy egy váratlan sikoly
megrendíthet még minket, úgysem tudhat
már senki semmit kettőnkről, csupán
ami egy hosszú együttlét után
történik mással is. Tükrünkbe néznek,
s magukra látnak csak. Miénk marad,
ami közös, ha majd vége szakad
előbb-utóbb a boldog tükrözésnek.
- szeptember 25.
CIRKUSZISTÁK
Pablo Picasso: A mutatványos család,
1905. olaj, vászon, 212,8 x 229,6 cm,
Nemzeti Művészeti Galéria, Washington
Csörgősipka a megvénült bohócon?
Nem lesz belőle most már korona.
A bohócfi sem lesz király soha.
Megvárják, hogy kedvére mosolyogjon
az ifjú lány. Vagy asszony már? Pihennek,
mint a lovak. Persze gyalog csupán.
Árnyéktalan táj. Felhős délután.
Sokáig nézik egymást. Aztán mennek
tovább. Bohócruhában a vidék.
Már-már emberi. Elfárad. Kilép
a szerepéből, s földre dobja terhét.
Ilyen lesz majd a tél. Ez még a nyár.
Áll a család. Az álmodóra vár,
ki álmot próbál, mint egy drága kelmét.
- november 24.
AMIKOR KÉSZ A MŰ
Amit megírtál, nem folytatható.
Mintha megölnéd azt, akit szerettél,
többé már nem tudod meg, kivé lettél,
míg papírodon elolvad a hó,
ám nem bukkan fel mégsem, ami jő,
hanem csupán a félbehagyott élet.
Lehet, hogy fényt kap, és majd újjáéled,
de úgyis mindenképpen múlt idő,
hiszen egy pillanatra megszakadt
a történet. Marasztaltad, s maradt.
Kezdődhet hát megint elölről minden,
mert nem Fausté, csak az ördögé,
ha kész a mű, és kettőjük közé
hiába próbál beférkőzni Isten.
- április 5.
A SZABADSÁG MEGHATÁROZÁSA
Hangyák járkálnak lent a köveken.
Innen felülről szinte láthatatlan,
ahogy mind sűrűbb és sűrűbb csapatban
vonulnak. Kíváncsian követem,
hogy mit találtak. Tán valami morzsát.
Látnak-e engem? Nem számít nekik,
mert egy másik világban cipelik
életük meg haláluk. Egybehordják
az álmot. A jövőt. Nincs félelem
bennük. Nem érdemes. Túl nagy vagyok.
Túl hatalmas. Fölöttük végtelen
égbolt, végtelen Isten. Hallgatok?
Kiáltok? Mit kezdhetnének velem?
Bármit teszek, ők úgyis szabadok.
- június 20.
EGY SZŐLŐLEVÉL ÁRNYÉKA
Szőlőlevél elnehezült árnyéka
kúszik a sárban, s míg fent jár a nap,
bemocskolódna, de tiszta marad
mégis, akár egy sirályszárny, ha néha
végigsuhan itt lent a köveken,
ám közben fent száll csak fáradhatatlan,
így élek én is régóta szavakban
vagy mondatokban, ahogy követem
a múló időt, míg ide-oda
leng a szőlőlevél sötét nyoma
a porban, s ha nézem, már mintha zölden
fénylene, mert így könnyebb értenem,
hogy végül is mi történik velem,
és hányféle lomb rejtőzik a földben.
- július 18.
ÉDENKERTI GRAMMATIKA
Marc Chagall: Az Édenkert,
1961, olaj, vászon, 198 x 288 cm,
Muséé national Marc Chagall, Nizza
Az Édenkertben nem vagy egyedül,
mert ott nyüzsög még százféle jövendő
körös-körül, s ha ebből egy is eljő,
a többi megszűnik, csak legbelül
bújtatja a homályos képzelet
vagy egy-egy álom olykor. De a minden
éppen olyan most, mint amikor nincsen
még életed, hát nem kell féltened.
Az angyal is te vagy. A szörnyek is.
Vigyáznak rád. Táplálnak s ölnek is.
Ez az öröklét. Hogy első személyben
fúj még a szél, és rezzen a levél.
Aki nem halhat meg, az nem is él,
s ha nem álmodik, nem is lehet ébren.
- augusztus 26.
HALÁLFOGYTIGLAN
Mint mamutok egy barlangrajzba zárva,
kihaltak rég, de halhatatlanok,
s akárcsak Mona Lisa mosolyára,
ha rájuk nézek, ismét mind ragyog,
mert nem múlhat el, ami már nem él,
és mégis látszik. Megfejtetlen álom
egy újra s újra megfejtett világon.
Nem kételkedik. Nem fél. Nem remél.
Velünk van. Mindegy, milyen múzeumban.
Altamirában? Vagy éppen a Louvre-ban?
Mekkora nevetség! Hogy nyomot hagyunk
örökre? Vagy legalább halálfogytig?
Hogy nem tűnik el mégsem, ami porlik?
S hogy nem addig vagyunk, amíg vagyunk?
- január 3.
VÉGSZÓ
Csupa kötőszót hagyok szerteszórva
magam után. Mert rendetlen vagyok.
Nem lesz utolsó mondat. Lenne? Volna?
Legfeljebb ilyesmit latolgatok
a végső pillanatban is. De nem
tudom majd úgysem, hogy az lesz a végső.
Nem is fohászkodom, hogy Istenem,
segíts meg, egy emlékezetes végszó
jól fogna most nekem. Elvarrni minden
szálat? Reménykedni, hogy bent sem, kint sem
marad hiba, s hogy nem lesz rajta rés?
Helyére tenni minden illesztéket?
Csakhogy a halál félbeszakadt élet.
Ennyi lesz hát a testamentum: és…
- január 10.
