Tavaszi ablak
Látom a kisfiút, hogy odamegy,
és végighúzza rajta az ujját. Felfelé,
lefelé, majd oldalra. Próbálkozik.
Reklám van éppen, vinné tovább,
de nem sikerül. Ilyen a tavasz.
Reklám. Reklám. Reklám. Egy rigó
a csupasz faágon. Már rég nem láttalak.
Hol voltál a télen? Majd csodák csodája,
egy mátyásmadár. Kéken szikrázik
a szárnya. Közben boldog kutyaugatás.
Jól eltalált háttérzene. Tényleg profi
az egész. Enyhe szélfújás. Fent az égen
varjak. Azok is mintha nyújtózkodnának.
Várom, hogy kiáradjon. Vagy mégsem.
Érintőképernyős világ. Nem tudhatom,
mi van mögötte. Látszat. Nem valóság.
Ha elég óvatosan húzom, besötétedik,
vagyis éjszakai üzemmódra vált.
Folytatódik valami rossz. Valami más.
Az égen is a felhők. Okostelefon.
Touch screen. Ülök az ablak előtt,
próbálgatom én is. Már sokadszor
nézem, hogy véget ér a tél. Ha akarom.
Mert egy ideig még rajtam múlik.
Néha belefeledkezem, és legalább
százszor visszakeresek a Golgotára.
Valójában a kereszthalál értelmét
szeretném meglelni. Csakhogy
érthetetlen századszor is. Eddig még
sohasem vártam meg a feltámadást.
Pontosan olyan az is, mint egy reklám.
Tekintet
Isten nincs. Volt Isten réges-régen,
de ma már természetnek nevezik
a tudósok. Én meg azt gondolom,
hogy a teremtő önmagából teremtette
a világot, tehát még összerakhatnánk
a végtelen űrből és az éjszakai égen
szétszórt csillagokból. De minek?
Az is igaz, hogy gondolhatok, amit
csak akarok. Nem vagyok tudós.
Nem vagyok pap sem. Haldoklik
a kutyánk. El fog pusztulni. Vagyis
meg fog dögleni. Így is mondhatnám,
ha tiszteletben tartanám az egykor
Isten által ránk erőltetett hierarchiát.
De nincs okom elfogadni a szótárat.
A mi kutyánk hal meg, nem a másé.
Egy hete nem eszik semmit. Hosszú
rábeszélésre még iszik egy kis vizet.
Tizenkét éves. Nagy testű kutya,
és ahogy mondják, ezeknél ez már
nagyon magas kor. Végelgyengülés?
Valami ilyesmi. Hordoztuk ide-oda.
Amikor még volt Isten, ránk bízta
a kutyákat. Mi pedig elvállaltuk.
Néz engem kitartón, figyeli a szájamat,
az az érzésem, hogy már nem hall minket,
inkább csak kitalálja, mit is szeretnénk.
Folyamatosan reszket, bár teljesen
összebújt saját magával, igen, talán ez a
pontos meghatározás. Csak a tekintete
van még kint, valamennyire szabadon.
De mintha ködben úszna az is.
Víz alól homálylik. Süllyedőben.
Isten magunkra hagyott, ez köztudott.
És mi magára hagytuk ezt a kutyát.
Állunk tanácstalanul. Elfordítja a fejét.
Várakozás
Eltemettük a kutyánkat. Ha ezzel jár
a szeretet, inkább nem akarom. Vagy
legalább abba kellene hagyni, mielőtt
idáig jutunk. De ez most már mindegy.
Nem gondoltam, hogy ilyen, ha valakiért
felelősséget vállalsz. Már az is, hogy
valakiről beszélek, nem pedig valamiről.
Képes vagyok emberivé tenni azt, ami
nem emberi. Ezek szerint magamat
sajnálom. Reggel még felemelte a fejét,
aztán visszaroskadt. Este már teljesen
hideg volt. Anna azt szeretné, ha abban
az ütött-kopott kabátban földelnénk el,
amelyben reggelente kivitte neki az ételt.
Izgatottan várta, majd fel-felugrott rá.
Nyilván ennek a kabátnak az illata volt
a legfontosabb számára. Nyomkereső
kutya volt egyébként is. A naponta
ismétlődő várakozás, aztán a beteljesülés.
Így temetjük el. Azt hiszem, eltalálta
Anna a lényeget, hogy a kutyánk immár
együtt lehet a céllal. Nincs, amire várnia,
mert ott lesz minden. Jelkép csupán,
de nekünk sokat számít. Ilyen a halál.
Vele van mindig, ami eddig csak néha.
Ha megírhatod a verset
Hommage à Illyés Gyula
Milyen nagyszerű költő.
Milyen nagyszerű költemény ez.
De ha a fonákját nézem,
hirtelen szörnyűség lesz.
Ha kint a rigófüttyben
végtelen szabadság van,
akkor mindenben szabadság van?
Ha a szerelmes sikolyban
egyetlen pillanatra
önfeledt szabadság van,
akkor mindenben szabadság van?
Ha az égen délre húzó
hatalmas V betűben
mindig csak győzelem van,
akkor mindenben győzelem van?
Ha a csobogó vízben,
a bolyhos törülközőben
újra meg újra boldogság van,
akkor mindenben boldogság van?
Ha a málna illatában
gyermeki áhítat van,
akkor mindenben áhítat van?
Ha az éjszakai kertben
csak tücsökcirpelés van,
nem pedig fűbe tipró katonabakancs,
akkor nincs sehol katonabakancs?
Ha még szeretheted, akit szerettél,
és téged is szerethet, aki szeretett egykor,
akkor zsarnokság sincsen?
Ha még behúzhatod a függönyt,
amikor kedved tartja,
akkor már tényleg szabad vagy?
Ha megírhatod a verset,
és talán közölni is fogják,
akkor már minden rendben?
Amíg nem parancsszóra
nézed az elúszó felhőt,
addig még nincs zsarnokság?
Miről lehetne észrevenni,
amit nem akarsz észrevenni,
hogy nincsen már szabadság?
Ne várd a vért, ne várd az ősállatként
reád vicsorgó tankot,
mert úgyis zsarnokság van,
ha egy ideig itt-ott
még szabadság van!
Körös-körül már fogy a magyarázat,
már kúszik föl a lázad,
de még van mentség.
Mindig van mentség.
Markó Béla fenti négy verse megjelent az Élet és Irodalom legújabb, ez évi (LXVII. évfolyam) 16. számában 2023. április 21-én.
