Mondta, csak mondta. Miközben vágta a zöldhagyma szárát és a cukorrépa levelét a kacsáknak. Főzte a krumplit a moslékba a disznónak. Vagy az ebédet nekünk. Nem találtam rést a mondatai között, hogy meglógjak. Udvarias fiú voltam, nem hagyhattam csak úgy faképnél nagyanyámat. Meg aztán szerettem is őt. Nem úgy, mint a menye. Akit viszont természetesen nagyanyámnál is sokkal jobban szerettem. Figyeltem magamat, milyen érdekes, hogy két szeretet nem oltja ki egymást bennem akkor sem, ha ők meg nem szeretik egymást. Ráadásul nem is egyformák ezek a szeretetek. Apám anyja egyébként sohasem szidta nekem anyámat. Lehet, azt hitte, beárulnám. Pedig nem. Rengeteg titkom volt már akkor, mit számít eggyel több vagy kevesebb. Anyámnak viszont valószínűleg én voltam az egyetlen bizalmasa. Bizalmasabb még apámnál is. Legalábbis így éreztem. Szóval ő is mesélte a családi emlékeket. Minden asszony krónikás volt annak idején, tőlük függött a múlt. Így győzték le a férfiakat. Csakhogy anyámnak mintha nem az lett volna a célja, hogy a szerteágazó rokonságot rám testálja, inkább visszafojtott düheitől próbált szabadulni. Biztonsági szelep voltam. Falusi lány volt anyám, de már távirdász a postán, amikor agronómus apámmal összeházasodtak. Kapott otthonról hozományként többek közt két tehenet is, postáskisasszony ide vagy oda, így illett akkoriban. Vagy csak egy tehén volt mégis? Maradjunk talán az egynél, tehén, tehénke, tehenecske, ez bensőségesebb. Két tehenet nem lehet nagyon-nagyon szeretni, de egyet igen. Nagyanyáméknál tartották, de amikor muszáj volt beállni a közösbe, és be kellett adni az állatok egy részét is, mit ad isten, az anyám tehenét vitték be. Városon éltünk. Minek oda tehén? Tényleg. De anyám ezt soha nem tudta megbocsátani. Nekem panaszolta a tehenet, nem túl gyakran, csak úgy, hogy azért ne felejtsem. Nem is felejthettem. Eszembe jutott néha, hogy van anyám és nagyanyám között egy immár megoldhatatlan probléma. Egy tehén. De nem igazán érdekelt. Akkoriban Petőfi Sándor volt számomra a múlt, Jurij Gagarin a jelen, és egy újabb lánglelkű költő, esetleg űrutazó a jövő. Mármint én magam. Harcoltak közben egymással a szeretetek, holott rég eldőlt minden. Anyám volt legelöl. Mindenki más csak utána.
Viszont történetmondásban nagyanyám győzött. Mondásban. Talán magában is beszélt. Bár nem hiszem. Esetleg a tárgyakkal, állj félre, szék, hol vagy, kés, ilyesmik. Velem sem beszélgetett igazából, hanem csak mondta nekem a történeteit. Két lábon járó kódex voltam, rossz papírból, amelyen elkenődött a tinta. Itt-ott valami még kiolvasható. Anyámnak is micsoda történetei voltak, ha mégis belevágott. Ahogy például a kolozsvári állomás lebombázását látta az idő előtt kiindított szerelvény ablakából. Ám mi ez ahhoz képest, amit nagyanyám mesélt. Az is igaz, hogy ugyanazok a történetek ezek, csak máshonnan nézve. Mert hát anyámat majdnem lebombázták a szövetségesek. Talán az amerikaiak. Esetleg éppen nagyanyám öccsének, a tizenhét évesen Amerikába kivándorolt Lajos bácsinak a fia, Louis, vagyis szintén Lajos, aki második világháborús veterán volt, amint nemrég megtudtam. Honnan máshonnan, a világhálóról. Minden ott van. Kivéve a lényeget, amit nagyanyám rám hagyott volna, de nem volt kire. Petőfi Sándor verseire figyeltem, Jurij Gagarin föld körüli repülésére, John Kennedy halálára. Veterán volt Louis, de ennél többet nem tudok róla. Lehetett akár pilóta is, vagy lövész, netán rádiós egy amerikai bombázón. Az apám első unokatestvére, vagyis az én unokabátyám. Bombáztuk saját magunkat. Mi voltunk a vadász és a vad. Ki is írta ezt? Weöres Sándor? Lajos bácsi nem a háború elől ment el Amerikába 1912-ben. Nem is a románok elől. Akkor még nem tudhatta, mi lesz. Ez a helyzet. Az amerikaiaik is mi vagyunk. Detroitban, aztán Pittsburgh mellett, végül pedig valahol Arizonában. Sőt, New Yorkban is, majdnem elfelejtettem a saját öcsémet. Meg a sógornőm is ott él New Orleansban.
Ne szidjátok Amerikát! Ha romlott, az én családom rontotta meg. Ha dicső, általunk dicső. Ha felhőkarcolókat láttok, azokat is mi építettük. Lajos bácsi lányának, Helen néninek nőifehérnemű-üzlete volt Beaver Fallsban. Azt is vállaljuk. Mindent vállalunk. Mi tudjuk, hogy Massachusetts messzecsúszott. Tisztában vagyunk azzal is, hogy Pennsylvania nem Transylvania. De a transzilván ember lehet pennszilván. Esetleg michigani. Mint nagyapám, aki szintén volt Detroitban, de aztán hazajött. Amikor megismertem, már úgy nézett ki, mintha el sem ment volna. De biztosan hiányzott az a nyolc év nagyanyám ágyából, és hiába dolgozott nap mint nap a Ford-műveknél, mert onnan is hiányzott egy idő után nagyapám, aki csak ideiglenesen tartózkodott Amerikában. Nem úgy, mint végleg kitelepedett fivére, nővére, sógorai meg sógornője. És nem is úgy, mint később az állítólag ugyancsak ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok. Amelyek most ideiglenesen otthon tartózkodnak, illetve egy szomszédos országban. Nem nálunk éppen. Élünk ideiglenesen, meghalunk véglegesen. Közben elmegyünk Amerikába is. Amikor ott jártam, láttam, nagy az ég ott is. Másképpen nagy, mint Európában. Égebb az ég, kékebb a kék, amerikai az angol. Nem hiszem, hogy nagyapám megtanulta volna. Ahogy az oroszt sem a hadifogságban. Nem akart tanulni. Haza akart jönni Oroszországból, aztán az Óperenciás-tengeren túlról is. Annyi rokona volt már arrafelé, hogy nyugodtan rájuk bízhatta Amerikát, ahol úgyis minden a miénk. A bombák is, amelyekkel felszabadítjuk saját magunkat.
De mielőtt hazajött volna, történt még egy s más itthon is. Amit majd nagyanyám elmesélt részletesen, míg a nyári szünetben náluk voltam. Sóhajtozva dörzsölte esténként ecettel a halántékát, a nyakát, a mellét. Ismertem a történetet, de nem volt apelláta. Ágyban voltam már, nem menekülhettem. Talán tényleg költőnek születtem. Pontosabban: nem születtem prózaírónak. A sztorit ritkán jegyzem meg, a képeket nem tudom felejteni. Így vagyok mindennel. Négy osztálya volt nagyanyámnak, rengeteg Jókait olvasott, és fogalmam sincs, hogyan boldogult azokkal a hosszú bevezetőkkel. Járt egyszer Magyarországon, hozott nekem egy könyvet ajándékba, tele régi metszetekkel: Jókai Erdélyben. Most meg nagyokat sóhajtott, ecetszag lengte be a szobát, és hallgattam sokadszor a történetet. Amikor a régi román világban nagyapám kint volt Amerikában, ő pedig itthon a három gyermekkel meg a szolgálóval és a szolgával. Gyűjtötte a dollárt, vásárolta a földeket, hogy legyen, amit a háború után bevigyenek a kollektívbe. A téeszbe. Aztán egyszer nagyon megijedt. Azóta is gyenge a szíve. Ezért dörzsöli magát ecettel. Megjött a posta Amerikából, számolta a sok dollárt, benyitott a szolgálólány, és meglátta. Hazaérkezett estére a szomszéd faluba. Aznap a szolgalegény sem volt ott, az erdőre ment talán. Mint a mesében. Csak a gyermekek és nagyanyám. Arra ébredt, hogy feszegeti valaki az ajtót. Kiugrott az ágyból, visszanyomta, bereteszelte. Hátraszaladt a kamraablakhoz, segítségért kiáltott. A szomszédok eloldozták a kutyákat. Közben három árnyék kifutott a kapun, a szomszédok a kutyákkal utánuk. De átgázoltak a gát alatt, a kutyák szagot vesztettek. Kereket oldottak a sötétben a gazemberek. Így mondta nagyanyám. Mindig ugyanazokkal a szavakkal. A szomszéd falu felé menekültek, ismerősök lehettek, nagyanyámék kutyája végig csendben volt. Nagy szerencsém volt, kicsi fiam, de azóta is beteg a szívem. Néha azt is elmesélte, hogy nem kerültek meg a rablók, ő viszont fegyverviselési engedélyt kapott, volt egy revolvere. Elképzeltem, hogy előrántja a revolvert egy maréknyi dollárért, akár egy westernben. Mint Limonádé Joe abban a csehszlovák paródiában. Hittem is, nem is. Pedig még Jókai sem mert volna kitalálni ilyesmit, tehát igaz lehetett. Az is volt, apám tanúsította. Hát bolondok voltak a románok, hogy fegyverviselési engedélyt adtak egy magyar vénasszonynak? Aki tudott gonosz is lenni anyám szerint. Egy darabig így képzeltem, öregasszony pisztollyal. Később eszembe jutott, hogy annak idején még fiatal, kék szemű menyecske volt az én nagyanyám. Afféle Viva Maria. Tán igazuk volt a románoknak: ezek egymást rabolják ki, hát lelőni is egymást fogják.
Nagyanyám hangjára nem emlékszem már, csak a kék szemére. Meg arra, hogy azt álmodtam, fut a réten három árnyék, hatalmas gumikerekeket gurítanak maguk előtt. Amíg aztán egyszer egy szekér fát hoztunk nagyapámmal az erdőről, és végre megtudtam, mit jelent, ha a lejtőn leérve megoldják a lánccal megkötött kereket. A szólás még él. De már se kerék, se lánc, és rég odalett anyám tehene is. Mi még vagyunk néhányan.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 11. számának Próza–Tárcatár rovatában 2023. március 17-én.
