Nem vagyok bédekkeres turista. Sokfelé jártam, viszont minden bizonnyal kevesebbet láttam, mint az idegenvezetők felemelt esernyője után szaporázó kirándulócsoportok. Kevesebb templomot, emlékművet és múzeumot. De talán többet abból, ami mulandónak tűnik, ám mégis jellemzőbb egy városra vagy régióra. Szeretek sétálni, szeretem végigsimítani egy régi ház érdes vakolatát, szeretek benézni egy üzletbe. Érdekel az is, hogyan éltek hajdan az emberek, de jobban izgat, miképpen élnek ma. Egy kivétel van számomra: a képtárak. Vagy a képzőművészeti tárlatok. Mert a művészet úgymond örök. Legalábbis a remekművek, helytől és időtől függetlenül. Nem a mindennapokkal, hanem az örökléttel ismerkedünk általuk. Azt hiszem, festészettel vagy szobrászattal nem lehet telítődni. Nyilván az építészettel sem, ha művészetté nemesedik. Irigylem azokat, akik Barcelonában nap mint nap eljárnak a Sagrada Família mellett, vagy netán ott élnek Figueresben, Salvador Dalí városában. Mint ahogy szeretném, ha engem is irigyelne valaki, hogy Marosvásárhelyen lakom a szecessziós Kultúrpalota és Városháza közelében. Irigy vagyok az olaszokra is, Velencétől Veronáig, Bolognától Firenzéig, Pisától Rómáig. Ráadásul nekik volt annyi eszük, hogy nem próbálták rendszerről rendszerre, ideológiáról ideológiára, divatról divatra eltüntetni a régit. Tudnak valamit, amit mi nem. Miszerint sohasem lehetünk annyira gazdagok, hogy értéket értékkel helyettesítsünk.
Milánóban voltunk tavaly Annával, nem először, mivel Balázs fiunk ott tanul, és tavalyelőtt meg azelőtt is meglátogattuk egy rövid időre. Ezúttal alig másfél napot töltöttünk ebben a nyüzsgő metropoliszban, szombat délután érkeztünk, és hétfőn reggel már indultunk is vissza. Balkáninak tűnik szűk utcáival Milánó, de nyugatiasan megbízható lehet mégis, ha az ide-oda cikázó robogókat elnézem. Első látásra mindenképpen nehéz elfogadni, hogy állítólag a divat fővárosa. Ehhez el kell sétálni a Dóm térig, ahol egyszerre kinyílik a múlt és egy másfajta jelen is, ha az ember utána bejárja az elegáns cukrászdákkal meg üzletekkel zsúfolt Galleria Vittorio Emanuelét, amely mintha a nagyváradi Fekete Sas palota sokszorosan felnagyított mása lenne. Végighaladva rajta, túloldalt megérkezünk a Scalához. Viszont most, vasárnap délelőtt csak a Dóm térig megyünk Annával, Balázzsal és a barátnőjével, Vikivel. Milánó állandó kiállításait már láttuk előzőleg, többek közt a középkor és a reneszánsz művészetét bemutató Pinacoteca di Brerát, majd egy másik alkalommal a dóm közvetlen szomszédságában, a Palazzo Realéban, tehát a fejedelmi palotában a huszadik századi Novecento metafizikus festőit is, Giorgio de Chiricót, Carlo Carràt és a többieket. Ezúttal az állandó gyűjteményen kívül két ideiglenes tárlat is van a palotában, Picasso és Munch. Mindkettőre vett nekünk előzőleg jegyet Balázs. Picasso-gyűjteményt kettőt is láttunk már vele együtt, a francia Riviérán, Antibes-ban, majd az ugyancsak tengerparti Barcelonában is. Antibes a festő öregkora, Barcelona az ifjúsága, de úgy adódott, hogy előbb az idős, utána a fiatal Picassót néztük meg. Ugyanaz az alkotóerő, ugyanaz a kíváncsiság, ugyanaz a kimeríthetetlen fantázia. És persze ugyanaz a zsenialitás. Antibes-ban, miután sikerült nagy nehezen parkolót találnunk, egy zöldség- és halpiacon kellett átvágnunk az emlékházhoz. Késő délután volt, alig értünk oda zárás előtt, úgy lenyűgözött minket a piac. Erre mondtam az imént, hogy nincsen izgalmasabb sehol, mint belesni a mindennapokba. Mediterrán gyümölcsöket meg különféle tengeri herkentyűket kínáló piac és a kísérletezésbe soha bele nem fáradó Picasso emlékháza. Vitamindús táplálék, ötletdús szellem. Máig egyenrangúként emlékszem mindkettőre.
Most nyitás után nem sokkal érkezünk a Palazzo Reale bejáratához. Némi tátovázás után már előbb eldöntöttük, hogy délelőtt Picassót, délután Munchot nézzük meg. Ezt diktálja az illendőség is. Előbb a Guernica, aztán A sikoly. Bár egyiknek sincs itt az eredetije, de vázlatok, előzmények bőven vannak. És még több tucat remekmű. Hatalmas plakátokon hirdetik a kiállításokat. Az erre az alkalomra kiadott vaskos albumoknak is ugyanaz a címük, Picasso: Lo straniero, vagyis Az idegen, Edvard Munch: Il grido interiore, tehát A belső sikoly. Milyen érdekes, gondoltam, hogy az idegenséget, az iszonyt, a szorongást társítják mindkét festőóriáshoz a kurátorok. Esetleg saját közérzetüket – korunk közérzületét – vetítik rájuk valójában? Hiszen Munchról keveset tudok, sajnos, viszont A sikolyt mindenki ismeri, az ő idegenségét értem, érzem. Ám Picasso? Nyilván a Guernica. Csakhogy sokszorosan gazdagabb életmű ez, mintsem egyetlen munkával lehetne a nagyságát érzékeltetni. Hamar kiderül persze, hogy a szervezőknek mégis igazuk van, mert a folyton nyugtalan, sokszor érkező, sokszor távozó spanyol – spanyol? andalúz? katalán? francia? európai? – festő filmekkel, fotókkal, levelekkel illusztrált életrajzát követve építik fel a kiállítást teremről teremre. Ami manapság már egyáltalán nem kivételes. Minden jel szerint vége annak a kornak, amikor a művet és az életet kötelezően el kellett választani egymástól. Ma éppen ellenkezőleg, az életrajz hitelesíti vagy hitelteleníti az életművet. Picassóról úgy tudjuk, mindenütt otthon volt a világban, kivéve saját hazáját, Franco Spanyolországát. De ez a kiállítás éppen azt sugallja, hogy művészként talán tényleg hamar otthonra lelt Párizsban is, másutt is, viszont státusza szerint a francia titkosrendőrség aktáiban kezdettől fogva gyanús idegen volt. Meg aztán a festészetben – sőt, a szobrászatban is – úgy nőtt óriássá, hogy korszakról korszakra új kifejezésformát, vagyis új otthont keresett magának, az impresszionizmustól az expresszionizmusig. Amit csinált, abban otthon volt mindig. Lehet idegenként emlegetni, ha a húszas, harmincas, negyvenes évek társadalmi-politikai szörnyűségeire gondolunk, de egyébként mindig volt hazája: stílusok, irányzatok, tervek, barátok, szerelmek. Végül pedig a táj is. Nagyjából ugyanazon a délkörön, mint gyerekkorában. Valahol a Riviérán. A mediterrán világban. El kellett mennie északra, hogy aztán visszatérjen délre. Például Antibes-ba. Picasso életműve az európai Dél. Akkor is, ha éppen Párizsban, vagyis a Földközi-tengerhez képest Északon alkotott. Képein napsütés van. Harmónia. Összhang még a szörnyűségben is, mint amilyen többek közt a Guernica. De előreszaladtam, hiszen egyelőre még most értünk a Palazzo Realéhoz. Messziről látjuk a hatalmas sort, nyugtat Balázs, hogy nem kell beállnunk a sorba, mert úgynevezett „open”, vagyis nyitott jegyünk van. Ettől még őszintén szólva nem nyugszom meg, mert van tapasztalatom a megvető pillantásokról, amikor sor nélkül viszik be az embert valahova. Gyorsan kiderül, hogy tényleg nem a mi sorunk ez, de nem csak a nyitott jegy okán. Balra a Picasso-tárlat, jobbra a Munch. Tízen-tizenöten állnak baloldalt. Jobboldalt pedig, nem túlzok, legalább százan-százötvenen. 2024 októberében vagyunk. A Picasso szeptember 20-tól február 2-ig tart. A Munch szeptember 14-től január 26-ig. Nem az eleje vagy vége egyiknél sem. Akkor hát mi ez a különbség? Az ismert Picasso? Az ismeretlen Munch? Ebben is lehet valami, de éppen a hírnévnek kellene vonzania a látogatókat. Híres-neves A sikoly is, de nem annyira, mint az újítás emblematikus zsenijének, Picassónak több festménye, az Avignoni kisasszonyok, a Guernica és így tovább. Ki tudja, talán egyszerűen csak így alakult, éppen most futott össze Munchnál néhány turistacsoport. Bár esernyő sehol. Az is igaz, hogy aki már ott áll a sorban, esernyő nélkül sem téved el. Mégis mintha a hagyományos értékrendet cáfolnák ezek a sorban állók. A közvélekedést egy másik, éppen most alakuló közvélemény nevében. Nagy festő ez is, az is. De a kiválóság unalmas. A túlzott önbizalom is. Picasso ilyen. Mi a titokra vagyunk kíváncsaik, mondják a sorban állók.
*
Hamar bent vagyunk, beadjuk a táskánkat és kabátunkat a ruhatárba, és végignézzük Picassót. Sok-sok dokumentum a párizsi évtizedekről, idegenrendészeti iratok, néhány lap a megfigyelési dossziékból. Kísértetiesen ismerős szófordulatok. Ilyenkor újra meg újra rá kell jönnöm, hogy nem a román kommunista titkosszolgálattal kezdődött a történelem. Csak folytatódott. És természetesen folytatódik ma is. Silabizálom a részletes leírást a frissen Párizsba érkezett festőről, beleértve azt az információt is, hogy szinte egy szót sem tud franciául. Ez még megismétlődik itt-ott egy ideig. Aztán megtanult nyilván. Abszurd drámát is írt később ezen a nyelven. Ismétlem, ilyenek ma mindenfelé a tárlatok, életrajzba ágyazott művek. Ezúttal remekművek valóban. A Guernica vázlatai is. De még azelőtt a felejthetetlen geometrikus kompozíciók. Talán kubizmus, talán más. Rég túl a fin de siècle finomkodásán, ami legfeljebb a nála tizennyolc évvel idősebb Munchra hatott még olykor. Picasso az izmusok keresztútján tesz-vesz, cselekszik, politizál, nem csendesedik, nem omlik össze. A legrémisztőbb témáiban is egyensúly van. A kompozíció kitölti a teret, és ami ennél is fontosabb, a festőnek sikerül megszüntetnie az időt. Jobban mondva a mozdulatlannak látszó kompozíción egyidejűleg ott van a megelőző és az elkövetkező pillanat is. Ilyen a Kalapos nő mellképe, illetve minden női portréja, de ilyenek az egymást érintő, ám soha egybe nem olvadó mértani testekből komponált arcok, alakok, és ilyen a rendkívül szuggesztív Anya gyermekével. Ilyenek a politikai jelképül is szolgáló szobrok, kerámiák vagy képek is, ilyen az elhíresült Galamb, amelynek több változata is van. Ilyen maga Picasso is, aki reneszánsz művész a huszadik században. Nevetve mesélte barátainak, hogy nem is érti, miért lett a galambból, ebből a falánk madárból a béke szimbóluma. Csupa irónia és pátosz minden műve. Egyvalamit nem látni a képein és szobrain, vagy legalábbis én nem látom: a modern művészetre olyannyira jellemző depressziót. Lehet, hogy Picassót idegenként tartja nyilván a francia rendőrség, de végül is egy idő után ő a legfranciább francia. Akkor is, amikor hisz Sztálinban, a kommunista vezérben, és akkor is, amikor gúnyt űz belőle.
A kiállításról kijövet ugyanaz a helyzet. Hatalmas sor Munchnál. Különös érzés fogott el már bemenéskor is, és most ismét. Mint könyvheti dedikáláskor, ha ül az ember a könyvsátor előtt az asztalnál, és várja szorongva az olvasókat, közben pedig fél szemmel oda-odanéz a szomszéd sátorhoz, ahol hosszú sorban, türelmesen vár a tömeg a bestsellerszerző aláírására. Elképzelem, hogyan figyeli fentről Picasso ezt az egészet, és nem érti, mi történik. Megyünk ebédelni, délután majd visszajövünk Munchhoz, hátha akkor már kevesebben lesznek. Ebéd után kávézunk, beszélgetünk Picassóról, aztán Munchról. Viki, aki egyébként pszichológus, sokat tud Munchról, és még utána is olvasott nemrég a norvég festő életének. Én viszont szégyenszemre a közhelyen, vagyis A sikolyon kívül alig ismerek valamit tőle. Messzire esett tőlem, akárcsak az egész skandináv Észak. Bár nagy élményem volt Svédország, ahova egyetlenegyszer mégis eljutottam. Ráadásul mindig izgatott a skandináv irodalom, van benne egy olyan hideg távolságtartás, ami időről időre felforrósodik, és ez a visszafogott izzás nagyon is magával ragadja az embert. Mi tagadás, földrajzában, de mentalitásában is székelyföldi gyerekéveimre emlékeztet. A viszonylag magas kort megért Edvard Munch élete mintha a fonákja lenne Pablo Picassóénak. Ugyanaz a szövet, ám mindenütt elvarratlan szálak, és ami túlfelől világos, itt többnyire sötét. Mindketten szeretik értelmezni is azt, ahogyan alkotnak, ám Munchnál ez már a színek metafizikájába torkollik. Picasso csupa változás, csupa kaland, csupa elköteleződés és csupa szakítás. A világ mohó megismerése. Munch meg csupa válság, csupa elfojtás, csupa menekülés, csupa eltitkolt dráma. Kevés jövő, sok múlt, amitől nem lehet szabadulni. Expresszió akkor is, amikor impresszió. Lehet, jobb lett volna előbb őt nézni végig, utána meg a teljesség festőjét, Picassót.
*
Visszamegyünk. Ugyanolyan sokan vannak Munchnál, ugyanolyan kevesen Picassónál. Nehéz ezt értelmezni. Talán az egyiknél lassabban, a másiknál gyorsabban haladnak a látogatók. De nem hiszem. Inkább ízlésváltozás? Vagy egyszerű kíváncsiság? Akárcsak mi, mások is untig ismerik az Avignoni kisasszonyok festőjét, viszont izgatja őket, hogy mi van A sikoly mögött? A politikával együtt napjainkban felbomlott a művészet értékrendje is? Igen is, nem is. Hiszen a terjedő populizmus számomra nem érték a liberalizmussal szemben, amelyet persze szintén korrigálni kellene, sőt, intoleranciába hajló toleranciáját sem ártana újragondolni. De előbb nézzük meg Munchot! Tőle talán választ kapunk nemcsak esztétikai, hanem közéleti dilemmáinkra is. Hogy vajon miért áll sorba nála a világ. Igaz, nem megkopott érték és csillogó bóvli versenye ez, mint a politikában. Érték az Avignoni kisasszonyok és A sikoly is, ám úgy tűnik, most az utóbbi inkább izgatja a látogatókat. Vagy ha nem ez, akkor a Kétségbeesés, amely a sikoly előtti és utáni állapotot mutatja meg a tárlaton, együtt az emblematikus Munch-kép változataival, többek közt egy nagyon szuggesztív litográfiával. Zavaró félhomály van a kiállítótermekben, bár érthető, hogy az élesen megvilágított képeket akarják ezáltal is kiugratni. Igen, a Kétségbeesés. Ugyanazok a színek, ugyanazok az ecsetvonások, ugyanaz a híd, ugyanaz a magány, csak itt csukott a száj. Ez nem a kinti, hanem a benti sikoly. Innen a kiállítás címe is nyilván. Szerelem és gyűlölet, féltékenység és eltaszítás. Világméretű magány. Teljesen más technika, mint a Picassóé, akinél a felbontott mozgás mindig ott van a képeken, azt sugallva, hogy szabott keretben is van szabadság, vagyis jövő. A formák érintkeznek ugyan, de nem olvadnak egybe. Munch képein szinte nincs kontraszt élet és halál között, gyakran végigsiklik az ecset az egész képen, jobbról balra vagy felülről lefelé. Nem olyan virtuóz Munch, mint Picasso, de hasonlóan mély. Már nem csodálkozom, hogy a szervezők egymás mellé képzelték a két kiállítást. Bár tényleg jobb lett volna fordított sorrendben megnéznünk. Így nyomasztó. Akárcsak az a világ, amely néhány évtizeddel ezelőtt picassói optimizmussal kezdett felépíteni valamit, és most Munchként fojtja vissza sikolyát. Ki tudja, meddig.
Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 6. számának Feuilleton rovatában 2025. február 7-én.
