Mióta várjuk, Istenem,
hogy üzenjen már, vagy írjon,
de adjon jelt, hogy tud rólunk
Brüsszel, esetleg Washington,
mióta tépjük naponta
a sok-sok zsenge levelet,
hátha a végén kiderül,
hogy szeret-e vagy nem szeret,
reménykedünk, hogy legalább
a fennvaló már rég figyel,
s vigyáz reánk, csak elveszett
tán a postán az égi jel,
küldjön nekünk egy levelet
a mennyből végre valaki,
hogy mégis gondunk viseli,
milyen jó lenne hallani,
az sem baj, hogyha nem fentről,
hanem lentről a pokolból,
az ördög vagy csak Drakula
legalább néha ránk gondol,
s ha mindenféle nyavalyánk
nem is fogja megoldani,
hogy éppen most mi van velünk,
talán meg tudja mondani,
mert több lenne a semminél,
hogy nem segít, de észrevesz
az UNESCO, az Unió,
az ENSZ vagy éppen az EBESZ,
de mással törődik az Úr,
és elnéz a fejünk felett,
régen volt, hogy egy emberünk
ott fenn a jobbján ülhetett,
írjuk a memorandumot,
várjuk a választ, s mint Mikes,
szeretnénk hozzájutni egy
valóságos nagynénihez,
pedig milyen fölösleges,
azt is mondhatnám, ostoba
remény ez, hiszen van nekünk
édes is, nem csak mostoha,
úgy értem, aki ismer is,
és nem kétséges, hogy szeret,
mert küldött eddig sok ezer
dió- vagy szőlőlevelet,
és van neki még millió,
borítékban alföldi nyár,
figyel ránk, s ez nekünk elég,
Szegedről Ilia Mihály.
Marosvásárhely, 2014. június 8.
(U.i. Kedves Miska! Furcsa dolgot kért tőlem Kántor Lajos: írjak egy válaszlevelet neked valamelyik régebbi leveledre. Furcsa, nem furcsa, attól tartok, mulasztottam eleget, tényleg lenne mit megválaszolnom ma is. De hadd legyek egy ilyen alkalommal patetikus: kell-e válaszolni a kertemben a magnóliának vagy orgonának, ha a tenyerembe ejtenek egy-egy hibátlan levelet, amely végül is nem jelentéshordozó, hanem maga a jelentés, az igazság? Mondjuk, huszonöt év múltán eltűnődhetnék azon, amit l989. december 26-án írtál Magyaroszágról, és ami közös, jogos és erkölcsös
bizakodásunkat mutatja, hogy: „Egy elszegényedő ország teszi túl magát a történelmi sérelmeken, és testvéri gesztusként nyújtja a kezét és a segélyeket. Az utcai föliratok a romániai forradalmat éltetik, magyar emberek írták föl.” Vagy két hónapra rá, 1990. február 18-án, illúziókból ocsúdva, keserűen, itt is, ott is érvényesen: „Irodalom, kultúra nem kell, politikai kuriozitás, pletyka, szenzáció, leleplezés stb. Ez megy. Meg horoszkóp minden mennyiségben. Ez olyan lélekmérgezés, hogy beláthatatlan időbe telik, amíg
kiürül a lelkekből, ha kiürül. Ez elég konzervatív morgolódásnak tűnik, de hidd el, hogy igazam van.”
Most válaszolok, kedves Miska: igazad volt, ebben is, másban is. Talán még abban is, amit ugyanebben a levélben írtál: „írók nem valók politikusnak”. Még nem lettem akkor politikussá, csak úgy, ahogy abban az időben szinte minden értelmiségi itt Erdélyben, nem is lehetett tudni, hogy azzá leszek, nem nekem szólt ez a figyelmeztetés, vagy
ha igen, nem vettem magamra. Jól tettem-e? Nem biztos. Csak azt tudom, hogy nekem sem sikerült összebékíteni azt, ami összebékíthetetlen. Vagy az egyik, vagy a másik. Olvasd el a fenti versféleséget, úgy kellene aláírnom, ahogy te szoktad mindig a leveleidet, „szeretettel üdvözöl híved”: Markó Béla)
A vers a nyolcvanéves Ilia Mihályt köszöntő kötetben jelent meg.
