Markó Béla
Anyám Bartókot / játszik. Csak egy mondat. Anyám / rongyszőnyeget sző. Ez meg egy másik / mondat. Teljesen mindegy. Nagyon rég volt. / Ma már egyik sem igaz. – Markó Béla új verseskötetéből olvashatnak részletet. A Litera ajánlója.
Könyörgés versért
Most is olyan a szerelem, mint az égből
lassan aláhulló hópelyhek. Csupa
lebegés, illanó érintés, könnycseppek
nyoma a bőrön. Legyen ilyen könnyű
a vers is! Gyanú, sejtelem, kihunyó fény,
nyugodt árnyék. Hópelyhek zuhogásában
akarok élni ezután is. Nem kell a decemberi
eső szürkesége, még szükségem van
a lassú átváltozásra. Tudom, nem való már
ebben a korban. Vagy talán nem kellene
semmilyen korban olvadó hópelyhekből
összerakni a boldogságot. Sem a sírást.
Túl sok ellágyulás. Titkolni való áhítat.
Zajtalan siklás az üvegen. Ó, adj nekem
ilyen verset, Istenem! Legyek még költő
egy ideig. Vagy legalább higgyem, ez a vers.
A szerelem is. A révület. Az ámulat. Minden.
A gyengék ereje. Egy lassan szállingózó
forradalom. Mint annak idején a sok-sok
pihéből összegyúrt kemény hógolyó. Ahogy
csörömpölve betörtem az ablakot. Mea culpa.
Hagyd meg nekem még a gyermekkor
kegyetlenségét! Az igazi költészetet.
Messziről a múlt
Csak azok őrzik meg érintetlenül
a múltat, akik elmentek innen.
Már rég tudom én is, hogy az a ház,
az a város, azok a folyók és hegyek
nincsenek sehol. Vagyis bennem még
ott élnek talán. Amikor visszatértem
néhány napra, szánakozva figyeltem,
hogy úgy járnak-kelnek hajdani
társaim, mintha az égvilágon minden
ugyanaz lenne. Végigsimítanak
egy-egy fatörzsön, és azt hiszik,
semmi sem változott azóta. Vagy
változott, ám ez csak annyit jelent,
hogy nőtt, terjedt, erősödött közben
a gyerekkor. Dehogy. Igazuk van
azoknak, akik nemcsak ezt a tájat
cserélték fel egy másikra, nemcsak
egy másik hársfa vagy diófa árnyékába
költöztek el innen, hanem hazát is
cseréltek, ahogy ezt szemrehányóan
mondani szoktuk, mert ez azt is jelenti,
hogy szívet cseréljen az, aki hazát cserél.
Igen, egy elkeseredett költő írta egykor,
a tizenkilencedik században, aztán
sláger is lett belőle napjainkban,
de meglehet, tévedett ő is, hiszen
csakis így, csakis nagyon messziről
látható egészen tisztán a múlt. Akik itt
élnek, nem veszik észre, hogy ez már
nem a haza. Legalábbis nem az a haza.
Nem az a ház. Nem az a szerelem.
És nem is az a gyűlölet. Ha meg akarod
tartani a szerelmedet változatlanul,
el kell hagynod. A hazádat is akkor
veszíted el, ha itt maradsz. Mert nem
emlékezhetsz rá, amíg itt vagy. Csupán
arra emlékszel, ami most van. Legfeljebb
néha kikerülsz egy rég felszáradt tócsát.
Vagy beleütközöl egy évekkel ezelőtt
kivágott fába. Nem kell behunyt szemmel
járni, mert akármilyen keveset változik,
eltakarja az új a régit. Sem a kő, sem a fa,
sem a régi versek nem mondhatják meg,
hogy mi lett volna a jó. Úgyis tudod.
Szimfónia
Anyám Beethovent játszik. Szokványos
mondat, nincsen benne semmi különös.
Csakhogy rólunk van szó, és akkor már
másképpen hangzik az egész. Ugyanis
nyaranta, amikor hazamegyünk apám
falujába, a nagyanyámék csűrjében játszik
egy Beethoven-szimfóniát anyám. És nem
zongorán, hanem osztovátán. Így hívják
nálunk a szövőszéket. Csupán a billentyűk
kopogását hallani. Vagy közben a pedálok
csattogását. A zene színekké alakul. Most
nem újdonság, de akkor még az volt. Kékkel
vagy pirossal díszített törülköző lesz belőle,
néha párnahuzat, legtöbbször rongyszőnyeg.
Csíkokra hasított ingek, férfipizsamák,
rózsaszínű női bugyik, pettyes fejkendők,
zöld szoknyák, barna pantallók ideges
kavargása. Mintha mégis modernebb zene,
mint a Beethovené. Anyám igazi virtuóz.
Hiszen kotta nélkül játszik abban a hűvös
koncertteremben, és ahogy jönnek kifelé
a színek a zongorából, ahogy ismétlődik
a téma, megelevenednek a széthasogatott
ruhák. Koncertezik egy falusi csűrben anyám,
nemcsak nekünk, nagyanyáméknak is zenél,
és ezt onnan tudom, hogy soha nem dúdol
közben, nem is mosolyog. De talán mégsem
a nagy német klasszikus zenéje ez, hanem a
sokkal zaklatottabb Bartóké, aki előbb-utóbb
elkopik a lábunk alatt, és néhány év múlva
szét is foszlik. Így van. Anyám Bartókot játszik.
Csak egy mondat. Anyám rongyszőnyeget sző.
Ez meg egy másik mondat. Teljesen mindegy.
Nagyon rég volt. Ma már egyik sem igaz.
Ahogy a varjak
Máshonnan jöttem én is. Vagyis egy másik
beszélgetésből. Majdnem ugyanitt volt, de
kissé feljebb vagy lejjebb. Talán csak más
hullámhosszon. Ahogy a varjak. A galambok.
A legyek. Közöttünk. Fölöttünk. Mellettünk.
Éppen érkeztem. Onnan ide. Nem egy-két napig,
hanem évekig tart az ilyesmi. Felcserélni az
egyik kapcsolatrendszert a másikkal. Persze
én nem emlékszem erre. Nem lehetséges
az átjárás. Nem igaz, hogy tabula rasa voltam.
Amennyit megtanultam, cserébe ugyanannyit
kellett elfelejtenem. Kint hagyott anyám
akkor is az üzlet előtt. Így szokta, hiszen
kisvárosban éltünk. Még gyerekkocsiban,
de már elég jól beszéltem ezt a nyelvet,
amely egymásba fűződő szavakból áll.
Sőt, csakis ezt beszéltem, és az azelőttit,
a suhogást, zizegést, zúgást vagy zengést
valószínűleg elfelejtettem. Szél volt. Amire
kijött anyám, ott álltak néhányan, és figyelték
nevetve, hogy kiabálok: „Hagyd el, szél,
ne fújd fejem!” Ismétlem, erre természetesen
nem emlékezhettem, tőle hallottam később.
Nem lehet az ellentmondást feloldani. Mert
ha ők értették, amit mondok, abban a másik
világban már nem érthettek engem. Sem a szél.
Sem a fű. Sem a kő. Sem az eső. Valamit
valamiért. Minden bizonnyal az volt az egyik
utolsó kísérletem. Gyerekszáj. „Hagyd el,
szél…” Anyámnak kicsordult a könnye, úgy
kacagott, akárhányszor felidézte. Aztán hirtelen
elkomorodott. Ő is tudta, amit már én is tudok.
Hogy még mindig fúj a szél. És hogy csak
előre menekülhetünk. Amikor egyedül vagyok,
ismét megszólítom mostanában a tárgyakat.
Ha megbotlom. Ha beütöm valamibe a fejemet,
a vállamat, a kezemet a térdemet. Készülök?
Szánalmas próbálkozás. Nincsen visszaút.
Aki teremtett
Ötvenes évek. Nyárvégi esték. Hosszú
járvány után akkor is. Összegyűltünk
a szomszéd ház előtt. Nem volt múlt.
Nem volt jövő sem. Csak örökös jelen.
Mint egy tangóharmonika. Finoman
erezett, hol szürkén, hol zölden csillogó
márványdoboz. Csontfehér billentyűk.
Éjfekete gombok. Kétfelől barna bőrszíj,
amivel vállra lehet akasztani. Apró csat
az oldalán. Be lehet csukni. Gyönyörű.
Benne van a zene. Benne van az idő
a kezdetektől. Ha kinyitják, hördül egyet,
mint a haldoklók. Pedig éppen feltámad
minden. Igaz, meghal a hiány. Az űr.
A hiány olyan, mint egy falusi este egykor.
Felhők. Por. Kialvó égbolt. Mert a semmi
folyton más lesz. Nincsen két egyforma
semmi. A nyomorék zenész. Izmos felsőtest,
satnya lábak, vonagló arc. És a tökéletes
tangóharmonika. Átáramlik a sóvárgó
ujjakba. A véreres szemekbe. A gyűrt
koponyába. A körülötte állókba is mind.
Ó, mennyire vágyom az összecsukott időre.
Hogy egyszer még végigsimítsam. Érezzem,
ahogy megtelik a semmi. Remeg, akár egy
foglyul ejtett állat. Most már tudom, hogy
nincsen halál, csak gondosan letörülgetett,
aztán összecsukott tangóharmonika.
A várakozó idő. Az értelmetlen értelem.
Isten helyett egy nyomorék kamasz.
„…Tudom, nem való már
ebben a korban. Vagy talán nem kellene
semmilyen korban olvadó hópelyhekből
összerakni a boldogságot. Sem a sírást.
Túl sok ellágyulás. Titkolni való áhítat.
Zajtalan siklás az üvegen. Ó, adj nekem
ilyen verset, Istenem! Legyek még költő
egy ideig. Vagy legalább higgyem, ez a vers.
A szerelem is. A révület. Az ámulat. Minden.
A gyengék ereje. Egy lassan szállingózó
forradalom. Mint annak idején a sok-sok
pihéből összegyúrt kemény hógolyó. Ahogy
csörömpölve betörtem az ablakot. Mea culpa.
Hagyd meg nekem még a gyermekkor
kegyetlenségét! Az igazi költészetet.”
Markó Béla: Már nem közös, Pesti Kalligram, Budapest, 2023, 192 oldal, 3990 Ft.
Forrás: Litera
