Nagyanyáméknál vakációztunk, kergetőztem az unokatestvéremmel az utcán, úgysem fogsz meg, kiabáltam lelkesen. Kommunikációs zavar. Kirontott egy kutya a Piroskáék nyitott kapuján, belém harapott, majd diadalittasan visszaszaladt. Piroska szép kislány volt. Nem biztos, hogy Piroskának hívták. De tetszett nekem. Nem vártam volna ezt a kutyájától. Szepegve értem haza. Nagyon megijedt a gyermek, csapta össze a tenyerét nagyanyám, szenet kell vetni neki. Csupor víz, három szem parázs, sistergés, füstölgés, itatás. Mármint engem itattak vele. Kellett volna szőrt hozni a kutyától, mondta nagyanyám. Ne beszéljen butaságot, szólt rá apám az anyjára. Fogalmam sincs, miért nagyobb butaság kutyaharapást szőrével gyógyítani, mint egy csupor szenes vízzel. Végül az anya és fia közti gyors orvosi konzílium oda vezetett, hogy máig nem tudom, miként is gyógyítottak egykor kutyaszőrrel. A seb ennek ellenére begyógyult, összevarrni sem kellett, viszont amikor később A kutyák dalát olvastam Petőfi Sándortól, lelkesen egyetértettem. Farkaspárti lettem.
Voltak előítéleteim. Most is vannak. De hárommal kevesebb. Hány volt összesen? Nem számolom. Veszem sorra azt a hármat. Legelőször is a kutyák. Régi történet, nem is tudom, nevezhető-e előítéletnek, amire cáfolhatatlan bizonyítékaink vannak. Például egy kutyaharapás nyoma a lábikrámon. Ma már alig látható. Nem csoda, hiszen úgy hatvanöt esztendeje történt. Ha igaz, hogy hétévente kicserélődnek a sejtjeink, akkor azóta kilencszer cserélődtek a harapásnyom körül is a sejtek. Ennyi idő alatt elkophatott a minta. Az öntőforma. Már készülök a tizedik cserére, de még van addig. Ha van. Nagyanyáméknál vakációztunk, kergetőztem az unokatestvéremmel az utcán, úgysem fogsz meg, kiabáltam lelkesen. Kommunikációs zavar. Kirontott egy kutya a Piroskáék nyitott kapuján, belém harapott, majd diadalittasan visszaszaladt. Piroska szép kislány volt. Nem biztos, hogy Piroskának hívták. De tetszett nekem. Nem vártam volna ezt a kutyájától. Szepegve értem haza. Nagyon megijedt a gyermek, csapta össze a tenyerét nagyanyám, szenet kell vetni neki. Csupor víz, három szem parázs, sistergés, füstölgés, itatás. Mármint engem itattak vele. Kellett volna szőrt hozni a kutyától, mondta nagyanyám. Ne beszéljen butaságot, szólt rá apám az anyjára. Fogalmam sincs, miért nagyobb butaság kutyaharapást szőrével gyógyítani, mint egy csupor szenes vízzel. Végül az anya és fia közti gyors orvosi konzílium oda vezetett, hogy máig nem tudom, miként is gyógyítottak egykor kutyaszőrrel. A seb ennek ellenére begyógyult, összevarrni sem kellett, viszont amikor később A kutyák dalát olvastam Petőfi Sándortól, lelkesen egyetértettem. Farkaspárti lettem. Inkább őszinte vicsorgás, mint sunyi ebmosoly. Ki-ki eldöntheti, vajon előítélet volt-e ez. Vagy csak ítélet? Nem nyújtom a szót. Ezelőtt tizenvalahány évvel lett egy kutyánk. Igen, lett. Rémisztő fajtájú. Hannoveri véreb. Fajtiszta. Bár errefelé a fajtisztaságot inkább csak a politikusok szokták emlegetni újabban. Nekem elég lett volna, ha szobatiszta a kiskutya. Nyugdíjas állatorvos barátom, Ata, illetve Ata bácsi hozta a fiunknak váratlanul és félig-meddig kéretlenül. Megmagyarázta, hogy a véreb nyomolvasó kutyát jelent, csalhatatlanul végigmegy a vérnyomon. Nocsak! Egyébként rendkívül szelíd fajta. Nem győzött meg, ez van, gondoltam, egy házban kell élnem az ellenséggel. Miután néhány baráti tanácsot is kaptunk Atától, gyorsan kikerestük az interneten, hogy mivel, vagyis kivel állunk szemben. Első kutyának nem alkalmas, olvastuk. Nekem is első kutyám, Annának, Balázsnak is. Telitalálat. Nem részletezem. Végül mégis egészen alkalmasnak bizonyult Brunó, mert így neveztük el. A szeretet mindent legyőz. Egy előítélettel máris kevesebb.
De maradt még kettő abból a háromból, amire az elején utaltam. Erről később. Alkalmasság ide vagy oda, mi viszont kutyatartóként néhányszor pótvizsgára maradtunk. Pedig tanultunk télen-nyáron. Mégis baj lett ebből az elsőkutyás vállalkozásból. Nyitva hagyták a szerelők a kaput, órák teltek el, amire észrevettük. Brunó sehol. Nem neveltük meg, elszökött. Körbefutunk Annával, de nem látta senki. Anna kezdi módszeresen bejárni a környező utcákat, én kocsiba ülök, elmegyek Szentkirályig, ott laktunk azelőtt, hátha emlékszik rá Brunó. De nem. Felhívom Atát. Mi a teendő ilyenkor? Be lehet jelenteni a kutyaegyesületnél, hátha valaki beviszi hozzájuk. És addig? Félő, hogy elgázolja egy autó, mert nem szoktattátok az ilyesmihez, mondja szemrehányólag. Ez jó. Ezért is mi vagyunk a hibásak? Mit kellett volna tennünk? Ugrálunk vele az autók között? Ezt csak gondolom, nem mondom Atának. Közben hazaér Balázs. Elkeseredve nekiindul ő is. Aztán más ötlete támad, visszamegy, elkezd a Facebookon érdeklődni. Legyintek erre. Máig nem vagyok a Facebookon. Pletykafórum. Faliújság. Egyenlősdi. Utálom. Ismét autóba ülünk Annával, indulunk másfelé. De már hív is Balázs. Láttak egy szépen gondozott, kávébarna kutyát a vasúton túl. Kezd javulni a véleményem a Facebookról. Már nem utálom. Szépen gondozott? Hát igen, mi szépen gondozzuk a kutyánkat. De hol van? Átmegyünk a vasúton. Balázs ismét hív. A volt cukorgyár mellett látták Brunót, nagyon meg volt ijedve. A városból kivezető úton, a Băneasán. Ki a trianoni atyaúristen nevez el egy marosvásárhelyi utat egy bukaresti városnegyedről? Az egykori cukorgyár helyén sűrű bozót. Errefelé megy nálunk a demokrácia. „Vár állott, most kőhalom”. Majdnem. Gyár állott, most keserűlapu. Ha oda bevette magát a kutya, akkor nekünk annyi. Neki is. Közben megjött Ata felesége, Melinda, segít ő is. Átül hozzánk, lassan gördülünk végig az úton. Egyik oldalt bozót, másik oldalt házak, irodaépületek, zegzugos utcák. Leállunk, gyalog megyünk, mindenhova benézünk. Mondják az egyik műhelynél, hogy látták a kutyát, futott kifelé kétségbeesve. Miről látszik, hogy kétségbeesve fut egy kutya? Mindegy. Igaza volt Balázsnak. Igazuk volt a Facebookon a kutyásoknak. Gyorsan leszámolok ezzel az előítéletemmel is. Éljen a Facebook! A Facebook nélkül egészen máshol keresnénk. Nem tudunk a kutya fejével gondolkozni. A Facebook tud. Mesterséges intelligencia ez is. Több ember együtt. A virtuális térben. Mi most loholunk a valóságos úton. A valóságos utcácskákban. Anna és Melinda a házak felől. Én a bozótos oldalon. Balázs navigál. Kánikula van. Szomjan döglik az a szerencsétlen kutya! Hamarosan kiérünk a városból. Cigány család egy fa alatt. A férfi félmeztelenül üldögél, az asszony most ébredezik. A gyerekek szaladgálnak. Túloldalt, valamivel arrébb összetákolt cigányházak sora, zsivaj, nyüzsgés, hangyaboly. Még csak ez hiányzott. Ezek állítólag lopják a kutyákat. Megtartják. Eladják. Vagy ki tudja. Azért megkérdezzük a fűben heverő családtól. Szinyei Merse Pál. Majális. Látták a kutyát. Egy csukott kisteherautó elütötte. Egy duba. Ezt nálunk így hívják. Na, ezzel vége a történetnek, gondolom. Ata megmondta. És mi lett vele? Elvitték, mondja az asszony. Ne beszélj butaságot, szól rá a férfi, mint mérnök apám hajdan nagyanyámra. Az autós otthagyta. Vérzett nagyon. Közben túlfelőlről odaér egy másik cigány asszony egy leánykával. El is ájult a kutya, leöntöttük vízzel, magához tért. De hova lett, kérdem gyanakodva. Visszafordult. Mutatja, merre. Amerről jöttünk, de bent a tömbházak között. Kalauzol minket. Tényleg segíteni akar. Ezek nem lopták el. Ez volt a harmadik előítélet. Szégyellem magam.
Anna, Melinda, én, a cigány asszony a kislánnyal, bemegyünk mind a tömbházak közé. Egy lépcsőházba is benézek. Két elnyűtt férfi kártyázik a félhomályban egy hevenyészett deszkaasztalnál, közben pálinkáznak. Kusturica. Nem láttak egy kutyát? Néznek rám véreres szemmel. Nem. Megyünk tovább. Brunó nincs. A cigány asszony szabadkozik, visszafordul. Bemegyek az egyik utcába, jövet már jártak ott Annáék. Egy nyitott kapuban nekem rohan egy fekete kutya. A lánc visszatartja. Rohadt dög. Néhány lépéssel arrébb, a járda mellett halálosan kimerülve fekszik Brunó. Simogatnám, rám mordul. Kiáltok Annáék után, jönnek. Annára hallgat a kutya. Elmegyek a kocsiért, behajtok, az utca végében valami üzemféle, a kapus ad vizet, megitatjuk Brunót, betesszük az autóba, irány egy közeli állatorvosi rendelőbe. Melindáék ismerik. A Săvinești utcában van. Ez meg egy moldvai városka. Beviszik a kutyát az állatorvoshoz, én elmegyek Balázsért, látni szeretné Brunót. Az ő kutyája, ha úgy vesszük. Most nem vesszük úgy. A mindannyiunké. Közben Balázzsal a cigányok felé kanyarodunk, először a nagy fához, adok egy ötvenlejest a férfinak. Majd arrébb megyünk, ugyanannyit a segítőkész asszonynak is. Bőkezű vagyok. Elégedett. És megint előítéletes. Hogy aztán szégyellhessem magam. Mert úgy teszek, mintha pénzért segítettek volna. Bűvös kör ez, ha jó vagy, ha rossz. Hogy lehet ebből kijönni?
Hazavisszük Brunót. Csontja nem tört, belső vérzése sincsen az állatorvos szerint. Az orra csúnyán felhasadt, néhány hét alatt begyógyult, de utána már óvatosabban mozgott. Szeretem a kutyákat. Egy ideje szeretem a cigányokat is. De nem szeretem, hogy azért szeretem őket, amit az imént elmeséltem. Sőt, most már azért fogom szeretni őket, mert lett egy megírható történetem. Azt sem szeretem, hogy ennyit halogattam. Hiszen még a Covid előtt történt. Azóta már Ata nincsen köztünk. Brunó sincsen. Tudom persze, hogy nem ugyanaz. A cukorgyár helyén pedig elegáns lakótelep épült. Ilyen a kapitalizmus. Ha nincsen gyár, lesz helyette bozót, majd egy idő után házak. Nem a cigányoknak. Ők eltűntek valamerre, mert lebontották a kulipintyóikat. Milyen kedves szó ez a kulipintyó! Nem biztos, hogy élni is olyan jó benne. Hagyom most a demagógiát. A Băneasa utat azóta úgy hívjuk Annával: Brunó útja.
Még csak annyit: a varjakat is eltüntették a lakótelep közeléből. Hatalmas fákon fészkelt az egész károgó kolónia, nem illettek ahhoz az eleganciához. Milyen is lehet egy cukorgyár helyén lakni? Úgy képzelem, hogy édes ott a levegő. Dolce vita.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 27. számának Próza rovatában 2023. július 7-én.