Lassan fél esztendeje, hogy az RMDSZ hosszú szünet után ismét kormányzásra vállalkozott Bukarestben. 2012 tavaszán úgy nézett ki, valamiféle stratégiaváltásra van szükség, hiszen egy viszonylag sikeres jogalkotási folyamat zárult le azzal, hogy éppen egy kisebbségjogi intézkedés miatt szavazták meg sokan a bizalmatlansági indítványt kormányoldalról is, és így bukott meg a kormány, amelyben mi is benne voltunk. A magyar koalíciós partnerek nyomására a kormány ugyanis egy kormányrendelettel megkísérelte kimozdítani a holtpontról a magyar nyelvű oktatást a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, ahol a román többségű szenátus megakadályozta az új oktatási törvény alkalmazását, és nem sikerült önálló magyar karokat létrehozni. Utána 2014-ben még volt ugyan néhány hónapig kormányon az RMDSZ, de ez az időszak nem hozott látványos eredményeket, és továbbra is úgy tűnt, radikálisan változik a romániai magyar politika. A bukaresti magyar jelenlét egyre veszített a súlyából, és ezzel egyidejűleg egyre inkább felértékelődött a budapesti kormánnyal való együttműködés, illetve Brüsszelt és az Európai Néppártot is próbálták rávenni a romániai magyar EP-képviselők, hogy segítsenek a kisebbségi problémák rendezésében.
Nos, írtam már erről többször is, a budapesti külpolitika vajmi kevés eredményt tudott felmutatni a két ország közti relációban, és mi tagadás, az Európai Unió is máig botfülű maradt a regionális, kulturális, etnikai különbözőségekre. Pontosabban: talán nem is mindig botfülűek, de mindahányszor hárítanak, ha ilyesmi kerül szóba, mert még a gazdasági-pénzügyi nézetkülönbségeket is nehéz kezelni, nincs szükség újabb törésvonalakra a nagyon is eltérő kisebbségpolitikát folytató tagállamok között. Azt kell mondanom, hogy az elmúlt években ismét bebizonyosodott, amire már a kilencvenes években ráeszmélt az előző magyar politikus-nemzedék: segíts magadon, és Isten is megsegít. Átírhatja ki-ki a maga ízlése szerint a mondást, behelyettesítheti Istent Budapesttel, Brüsszellel, Washingtonnal, a lényeg az, hogy külső támogatásra nagy szükség van, de az alapvető problémákat nekünk kell itthon megoldanunk. Nem tagadom, most a szó szoros értelmében hazabeszélek, hiszen szeretném, ha beigazolódna, amit sok-sok vitával alakítottunk ki hajdanában: hogy nincs más út, ha Erdélyben meg akarunk kapaszkodni, mint nap mint nap jelen lenni a román politikában, és lépésről lépésre küzdeni ki, amire az erdélyi magyaroknak a boldoguláshoz szükségük van. Például – és elsősorban – egy önálló oktatási és művelődési intézményrendszerre.
Bőven megtapasztalhattuk, hogy a lassú előrehaladás is csak kormányzati eszközökkel lehetséges, ezért is alakult ki az a többé-kevésbé a románok által is elfogadott RMDSZ-stratégia, hogy mivel a magyar érdekképviselet egyébként sem igazán elkötelezett ideológiailag, még akkor sem, ha az Európai Néppárt tagja, koalíció-képesek vagyunk bármelyik demokratikus román párttal, amennyiben egy kölcsönösen előnyös programban meg tudunk egyezni. Nem árt újra meg újra tisztázni, hogy a nemzeti identitás nem ideológiai kérdés. Ahogy Magyarországon is hatalmas hiba volt engedni, hogy az egyik oldal – a jobboldal – kisajátítsa a nemzetpolitikát, Romániában sem a jobb- vagy baloldallal kell rendezni hosszú távon a helyzetünket, hanem mindkettővel. Még akkor is, ha egyszerre csak az egyik vagy a másik van kormányon. Reménykedtem hát a tavalyi választások után, amikor kialakult az új kormánykoalíció, hogy a kormányzati szerepvállalással az RMDSZ ismét megerősödik Bukarestben. A koalíciós partnerekért ugyan nem rajongok, a Nemzeti Liberális Pártot csupa félkész politikus vezeti, a másik koalíciós párt, a Szövetség Románia Megmentéséért pedig veszedelmesen populista. Annak sem örültem, hogy az RMDSZ-politikusok is azzal indokolták a kormányra lépést: nekünk jobbközépen a helyünk, márpedig ez egy ilyen koalíció. Én ugyanis, ismétlem, azt gondolom, hogy nekünk egyszerűen ott a helyünk, ahol meg tudjuk oldani a problémáinkat. A kérdés tehát az: milyen problémáink is vannak ma, és meg tudjuk-e oldani ezeket a kormányzás segítségével? Eltelt közel fél esztendő, bizonyos konklúziókat már nyilván meg lehet fogalmazni. Az RMDSZ a fejlesztési és közigazgatási, a környezetvédelmi, az ifjúsági és sportminisztériumot vezeti, illetve egy miniszterelnök-helyettesi pozíciója is van, valamint államtitkárai más minisztériumokban. Mindez lehetővé teszi modernizációs elképzelések érvényesítését az erdélyi megyékben is. Ráadásul a kormányban dolgozó magyar politikusok már jelentős kormányzati tapasztalattal rendelkeznek, miniszterként vagy államtitkárként. Adottak hát a feltételek a stratégiaváltásra, ami tulajdonképpen visszatérés lehetne oda, ahol egykor abbahagytuk: együtt dolgozni a román partnerekkel egy általános modernizáció folytatásáért és természetesen a sajátos kisebbségi célok megvalósításáért is. Azért beszélek „modernizációról”, mert ha „reformot” mondanék, hamar kiderülne, hogy a koalíciós partnerek nem ugyanazt értik például az igazságügy, de talán még az oktatás vagy egészségügy reformján sem, és ez egyébként előbb-utóbb komoly konfliktusokhoz vezet majd szerintem. A modernizáció egyszerűbb feladat: annyira le van maradva Románia, hogy bőven elég lenne az infrastruktúrát megújítani, autópályát, vasutat építeni, az oktatási és egészségügyi intézményeket kellőképpen felszerelni, a környezetvédelemben szemléletet váltani, és máris látványos eredményeket lehetne felmutatni.
Dan Barna, Florin Citu és Kelemen Hunor Fotó: Guvernul Romaniei / Radu Badoiu
Viszont a nagy kérdés ugyanaz számunkra, mint eddig: tud-e az RMDSZ a kormányzás által a magyar közösség sajátos gondjain segíteni? Képes-e bővíteni a nyelvi és kulturális jogokat, megvédeni a már létező intézményeket és emellett újakat létrehozni? Mert bármennyit is változott körülöttünk a világ, minden jel szerint most is ez az elsődleges feladat. Ugyanis elsősorban ezt várják el az RMDSZ-től. Illetve: ezt mindenképpen elvárják tőle. Autópályát más is építhet, bár erről a román pártok az elmúlt évtizedekben nem nagyon győztek meg, de egy biztos: a magyar választók továbbra is úgy vélik, és igazuk is van, hogy az etnikumközi viszonyokon csakis az erdélyi magyar politikusok tudtak változtatni mostanáig. Erre vállalkoztunk kezdettől fogva. Emlékszem, a kilencvenes években, amikor első alkalommal léptünk kormányra, ennek három előfeltétele volt: magyar államtitkárok az oktatási meg a művelődési tárcánál és egy magyar miniszter által felügyelt kisebbségi főosztály. Persze időközben legalább ennyire fontos lett, hogy a sajátos kisebbségjogi program mellett egyre nagyobb súlyt kapjon az általános reform, vagy mint fogalmaztam, a modernizáció. Ma pedig úgy vélem, ha a két pillér közül valamelyik megroskad, értelmét veszti kormányzati jelenlétünk, morálisan is. Az egyik nem váltja ki a másikat, és ez így van rendjén. A Ceaușescu-rendszer bukása utáni években, az erdélyi magyar településeken kampányolva, már-már mérget lehetett volna venni rá, hogy a himnuszéneklést követően, a köszöntőbeszédek előtt egy iskolás fiú vagy lány elszavalja a két világháború közti erdélyi költő, Reményik Sándor Templom és iskola című versét: „Ti megbecsültök minden rendet, / Melyen a béke alapul. / De ne halljátok soha többé / Isten igéjét magyarul?! / S gyermeketek az iskolában / Ne hallja szülője szavát?! / Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!” Beleértődött természetesen a versbe minden más anyanyelvű intézmény is, a művészet temploma, vagyis a színház éppúgy, mint a magyar nyelvű egyetemi oktatás. Számtalanszor hallottam én is ezt a Reményik-verset, hatásosabb volt ilyen alkalmakkor, mint bármilyen programbeszéd. Később aztán egy Wass Albert-vers váltotta fel a Reményik Sándorét, a címe: Üzenet haza. Untig lehetett hallani ezt is, talán mondják még ma is. Ennek a cserének viszont nem örültem, többek közt azért sem, mert nem szeretem, ha kintről „üzengetnek”, amikor a maradásról van szó, egy román közmondást magyarra fordítva: „A víz szalad, a kő marad, / a kő marad.” (Irodalmárkodjunk egy kicsit: tessék megfigyelni, hogy talán éppen Reményik-utánérzésként Wass Albert is ugyanolyan nyomatékosító ismétléssel él a strófa végén.) A lényeg: nem véletlenül hangzottak el ezek a versek olyan sokszor, hiszen ez volt a közösségi program, itt maradni Erdélyben és megtartani a magunk nyelvét, kultúráját. Olykor egy-egy ilyen giccses vers hatásosabb, mint az egyébként szintúgy giccses kampánybeszédek.
Visszatérve mai helyzetünkre, bárki bármit is mondjon, továbbra is az identitáspolitika az elsődleges nálunk, de talán az egész Európai Unióban is, és erre kell választ keresnie Erdélyben az RMDSZ-nek. Mert sokszor elmondtuk, lehet lassan haladni, lehet megállni, ha valami akadály kerül az utunkba, de visszafordulni nem lehet. Sem a megszerzett jogok, sem a már működő intézmények csonkítása nem fogadható el. Márpedig most éppen egy ilyen kísérlettel kell szembenéznie az RMDSZ-nek Nagyváradon, ahol a nagyobbik koalíciós partner, a Nemzeti Liberális Párt befolyásos politikusa, a megyei önkormányzat elnöke, Ilie Bolojan az ezelőtt tizenvalahány évvel önállósított magyar és román színházat ismét egyesíteni akarja, költségvetésüket lecsökkentené, és a filharmóniát is beolvasztaná az új intézménybe. Nyilvánvalóan komolyan gondolja mindezt, hiszen a két nagyváradi folyóirattal, a román Familiával és a magyar Váraddal már hasonlóképpen járt el minden tiltakozás dacára. Kultúrharc ez is a maga módján, egyrészt általában a kultúrán akarnak spórolni, másrészt pedig a magyar kultúrát próbálják visszaszorítani. Ez persze önmagában is elfogadhatatlan, de ráadásul precedenst láthatnak benne máshol mások is, hogy megrekcumozzák a művelődési intézményeket. Nekünk pedig három évtizednyi munkánkat döntheti romba, ha megint elkezdődik a magyar intézmények önállóságának felszámolása, akárcsak a Ceaușescu-korszakban. Így aztán bármennyire is ígéretesek a kormányzati perspektívák, sok minden múlik azon, hogy sikerül-e elakasztani ezeket az Ilie Bolojan-féle szándékokat. Mert hát kell az autópálya, de kell az anyanyelvű iskola, színház, folyóirat is. Nem újdonság, hogy az éppen „barátinak” mondható román pártokban is mindig akad egy szolgálatos nacionalista. 1996 és 2000 között együtt kormányoztunk többek közt a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárttal, ők voltak a legerősebbek abban a koalícióban, és az egyik népszerű szenátoruk, George Pruteanu hónapokon át következetesen ellenünk agitált, egy ideig sikeresen meg is akadályozta a számunkra létfontosságú új oktatási törvény elfogadását. Folyt egy ideig köztünk a vita, aztán választás elé állítottuk őket, és választottak: becsületükre legyen mondva kizárták magyarellenes kollégájukat a pártból. Volt ilyen, van ilyen, csak az a kérdés, ki hogyan oldja meg. Igen, a kultúrharcnak sokféle formája van, lehet ezt ideológiai alapon folytatni, mint Magyarországon, lehet spórolási szándékkal vagy akár etnikai megfontolásból tönkretenni intézményeket, de végül is az indíték mindig ugyanaz: a hatalom fél az irodalomtól, a művészettől, fél azoktól az alkotóktól, akik számára érthetetlen nyelven beszélnek akkor is, amikor látszólag ugyanazt a nyelvet használják.
Ami Nagyváradon történik, az valamiféle teszt is, hogy milyen úton szeretne továbbmenni a német Klaus Johannis „vezetésével” Románia. A soknyelvű, sokféle kultúrájú Európai Unióba akar-e igazán integrálódni, vagy ismét elkezd nemzetállamot építeni, és különutas ábrándokat kerget, mint újabban Magyarország? Egyelőre még nem tartunk ott, és úgy tűnhet, nem érdemes felfújni egy ilyen helyiérdekű ügyet, csakhogy idéznem kell ismét egy rendkívül érzékletes román közmondást, valahogy így fordítanám: „Kicsi csutak borítja fel a nagy szekeret”. Az RMDSZ-nek is vizsgája ez a nagyváradi történet, mert ő a legkisebb koalíciós partner ugyan a maga szűk hét százalékával, de a szekeret akár fel is boríthatná.
Markó Béla cikke eredetileg megjelent a Népszavában, 2021. június 5-én.
