Akkor van igazi szabadság, amikor nem kell emlegetnünk. Ma ismét túl sok szó esik a szabadságról. A könyvek szabadságáról is. Hogy mit szabad olvasni, mit nem. Ártalmas-e egy vers? Vajon nem veszélyes-e a költő, ha éppen beleszól a politikába?
Hölgyeim és uraim!
Kedves kolozsváriak!
Még csak felénél tartunk a évnek, máris volt bőven könyves esemény Erdélyben. Könyvvásár Csíkszeredában, majd Sepsiszentgyörgyön, több könyvbemutató a Varadinumon. A magyarországi Könyvhét is mozgalmas volt, nemcsak Budapesten, hanem több vidéki nagyvárosban is ünnepelték a könyvet írók és olvasók. Megfordultam az idén Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Nagyváradon, majd Debrecenben is ezeken a könyvünnepeken. Szubjektív közvélemény-kutatásom azt mutatja, hogy jobb év volt az idei, mint a tavalyi vagy tavalyelőtti. Amióta nem kell maszkot viselnünk, és távolságot sem kell tartanunk, lassan-lassan megjön ismét a kedvünk is. Nem a könyvhöz, azt a járvány idején talán még többet olvastunk, hanem az együttléthez is. Az együttgondolkodáshoz. Találkozni írókkal, olvasókkal, véleményt cserélni. Lehet megint lelkesedni, hogy milyen sok könyv van egy helyen, és el lehet keseredni, hogy nem elég az életünk ezt a tudást magunkba szívni, hiszen még a legszorgalmasabb olvasó is csak annyi ebben a tömkelegben, mint egyetlen hangya a hangyabolyban. És ennyi csupán az író is, legyen bármennyire is ismert és elismert. Csakhogy, azt hiszem, nem így kell ezt nézni. Aki bemegy egy könyvtárba vagy könyvvásárba, tulajdonképpen a szabadságot keresi. Lehetsz ezernyi kényszernek kiszolgáltatva a mindennapokban, de amikor egy könyvet olvasol, szabad vagy. Mindannyian ismerjük ezt az érzést.
Meghallgattam vagy elolvastam az idei könyvheti köszöntőket. Így vagy úgy majdnem mindenki a szabadságról beszélt, akárcsak én most. Ez biztató. Vagy mégsem? Hiszen általában akkor emlegetünk túl gyakran valamit, amikor hiányzik nekünk. Öregemberek kedvenc beszédtémája az egészség. A fiataloknak eszébe sem jut az ilyesmi. A tiszta környezet is azóta kerül nap mint nap szóba, amióta már nincsen, mert beszennyeztük. Szabadság viszont van, mondhatná valaki. Igen tanúsíthatjuk mindannyian, akik egy zsarnoki rendszerben éltük le az ifjúkorunkat, hogy ahhoz a bezártsághoz képest most valóban szabadok vagyunk. Ha gyerekként vagy kamaszként csakis a könyvek segítségével járhattuk be az egzotikus tájakat, és Jules Verne, vagyis Verne Gyula egyszemélyes utazási irodája tette ezt lehetővé potom pénzért, ma nemcsak képzeletben, hanem valóságosan is láthatjuk a világot. De nehéz időkben az író mindenképpen szabadulóművész, és főleg szabadító művész, mert nemcsak önmagát, hanem minket is megszabadít legalább addig, amíg olvassuk őt. Ennek ellenére a könyv mégsem maga a szabadság, csupán tankönyv a szabadsághoz. Nem maga az élet, hanem bedekker az élethez. Nem maga a történelem, hanem legfeljebb kalauz ahhoz, hogy miképpen kell történelmet csinálni. Tankönyv élethez, halálhoz, békéhez, háborúhoz, szerelemhez, tisztességhez, bátorsághoz. Nem helyettesíti egyiket sem, csak segít megérteni mindazt, ami körülöttünk zajlik.
Igen, akkor van igazi szabadság, amikor nem kell emlegetnünk. Ma ismét túl sok szó esik a szabadságról. A könyvek szabadságáról is. Hogy mit szabad olvasni, mit nem. Ártalmas-e egy vers? Vajon nem veszélyes-e a költő, ha éppen beleszól a politikába? Petőfi-év volt a tavaly, tényleg nem árt beszélni arról, hogy mi lehet egy versből. Például a Nemzeti dalból. Vagy árthat-e a mese a gyerekeknek? Mondjuk a Grimm-mesék, tele gonosz boszorkákkal.
Eltöprenghetünk mindezen, tényleg vannak jó és rossz könyvek, mondjunk véleményt róluk természetesen, de végül is bízzuk az olvasóra, hogy eldöntse, mit akar olvasni. Ez az olvasók és az olvasás demokráciája, ahol nem négyévente egyszer vannak választások, hanem naponta. Persze nem mindig rögtön, néha csak évek vagy évtizedek múlva derül ki, mi a maradandó, ám előbb-utóbb helyükre kerülnek a dolgok. Vagyis a könyvek.
Amikor értékválság van, nagyon sokat kellene olvasni. Homérosztól Shakespeare-ig, Tolsztojtól vagy Ady Endrétől a maiakig. Márpedig most értékválság van körös-körül. Félünk a demokráciától, sokalljuk a szabadságjogokat és a a toleranciát, kételkedünk abban az Európában, amelyet több mint egy évezreden át mi magunk is gyarapítottunk. Erős kézre vágyunk, mintha elfelejtettük volna, hogy éltünk már egy ilyen világban.
Kolozsvár könyves város. Heltai Gáspár és Misztótfalusi Kis Miklós városa. Kós Károlyé, Bánffy Miklósé, Kuncz Aladáré és mindazoké, akik könyvet írtak, könyvet nyomtattak itt. Talán az sem véletlen, hogy ebben a városban született az a Mátyás király, aki jelentős könyvtárat gyűjtött össze Budán, a legjelentősebbet a reneszánsz korban a Vatikán után. De itt Kolozsváron választották fejedelemmé Bethlen Gábort is, aki szintén tudósokkal vette körül magát. Volt még egy királyunk, fogalmam sincs, járt-e ő is errefelé, de kivételesen a könyvekről nevezték el, mert kortársai ezt tartották a legfontosabbnak. Nem Rettenetes Iván, nem Hódító Vilmos, nem Karós Vlad vagy Drakula, hanem Könyves Kálmán.
Igen, voltak főembereink, akik tudták, hogy a könyvet meg kell becsülni. Ahogy ma mondanánk, nem tiltani kell, nem is csak tűrni, hanem támogatni, és cserébe csupán egy dolgot szabad kérni az írótól. Hogy írjon tehetsége és meggyőződése szerint.
Hölgyeim és uraim!
Erdély fővárosában vagyunk. Minket egykor erőszakosan elválasztottak a magyar irodalom egészétől, és még az iskolában is külön tanították a romániai magyar irodalmat. 1989 után végre fellélegeztünk, hogy ismét egyetlen magyar irodalomról beszélhetünk. De ugyanakkor azt is tudtuk, hogy vannak erdélyi sajátosságok, van transzilván szellem, amit tovább kell vinni. Hogy miért? Mert ha képesek vagyunk tanulni abból, ami körülöttünk történik, kicsiben Erdély olyan lehet, mint az eszményi Európa. És Európa olyan lehet, mint az eszményi Erdély. Több nyelv, több kultúra, több hagyomány termékeny együttélése. Nagy öröm, hogy ezeken az erdélyi könyvvásárokon is együtt vannak magyarországi és erdélyi írók. És ottani meg itteni könyvek, amelyeket egymás mellé lehet tenni, nálunk még egyelőre nem kell fóliázni őket. Nem folytatom, hiszen ez már inkább politika. Vagy ki tudja.
Végezetül hadd legyek patetikus: minél gyakoribbak a könyvvásárok, annál nagyobb az esély, hogy a jövő nem a lövészárkokban fog eldőlni, hanem a könyvtárakban. Győzzön, aki több könyvet képes elolvasni!
(Elhangzott a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét megnyitóján 2024. június 27-én.)
