Tisztelt meghívottak!
Tisztelt Kongresszus!
Kedves kollégák!
Rosszkedvű világban élünk. Hol egy pusztító betegség, hol egy gyilkos háború árnyékában. Egykor tudni véltük, mi lesz tíz, húsz, harminc év múlva, ma még jósolni sem nagyon merünk. Bevallom, nekem sincsenek új híreim. Régiek viszont igen. Harminchárom évvel ezelőttiek. Magam is restellem időnként, hogy állandóan a múltunkkal példálózom. Nem azért, hogy szidjam az utánam jövőket, és elmondjam, régebb minden jó volt, most meg minden rossz. Ismerjük egymást, barátaim vannak köztetek, együtt dolgoztunk, tanultatok tőlem, és én is tanultam tőletek. Meg aztán, mi tagadás, többségetek felkészültebb, mint mi, amikor útnak indultunk. Többet tudtok a közigazgatásról, az önkormányzati és kormányzati munkáról. Nem mindenki persze. Érződik itt-ott, hogy míg a kilencvenes években vitathatatlanul presztízs volt politikusnak lenni errefelé, ma sokan irtóznak a politikától, mert sikerült ezt is lejáratni, mint általában a demokráciát.
Egy más nyelvű, más kultúrájú közösség identitását megtartani csakis egy valóban demokratikus államban lehetséges. Éppen ezért az is a mi ügyünk, hogy milyen lesz holnap Románia. Mint ahogy a mi ügyünk, hogy milyen lesz Magyarország, milyen lesz Európa. Aki kisebbségben van, annak létérdeke a minél sokszínűbb, minél liberálisabb demokrácia. Azt hiszem, ma ez a legnagyobb kihívás számunkra. A bezárkózó nemzetállamok Európáját támogatjuk-e, vagy pedig egy közös, de a mostaninál kisebbségbarátabb Európai Uniót. Jövőben leghamarabb az Európai Parlamenti választások lesznek nálunk. Meg kell győznünk az erdélyi magyar választókat, hogy mekkora tétje van ennek. Ám erre egy Európai Unió-ellenes retorika nem alkalmas, ez csak rosszat tesz nekünk. Ha Brüsszeltől nincs mit várni, akkor miért küldjünk oda képviselőket, kérdezhetné valaki.
Visszatérve bukaresti ügyeinkre, ismétlem, jól csináljátok szerintem, amit csináltok. Akkor hát miért akarom felemlegetni a régi dolgokat mégis? Nem amiatt, amit tesztek, hanem amit nem. Vagy nem eléggé.
Ezért érdemes az elmúlt harminchárom év tanulságait feleleveníteni. Mi volt harminchárom éve? Temesvár, majd az egész ország forradalma. Sok remény, sok csalódás. És a csalódások ellenére is volt még valami: bíztunk a változásban. Tudtuk, hogy milyen rendszert nem akarunk, és milyen rendszert szeretnénk. Ma is érvényes mindez: nem kell a zsarnokság, kell a hatalmi ágak szétválasztása, kell az önkormányzatiság, kell egy magyar nyelvű oktatási hálózat, kell a szabad nyelvhasználat, kell az autonómia, kell az akadálytalan kapcsolattartás Magyarországgal, kell az egyesült Európa, ahol szabadon járhatunk-kelhetünk. Nem folytatom, hiszen ti is tudjátok. Mégis az az érzésem sokszor, hogy mintha szkeptikusabbak lennétek, mintha nem hinnétek olyan makacsul a saját erőtökben, mint az előttem járók nemzedéke, és mint az én generációm is. Dühösen, elkeseredetten, de bíztunk abban, hogy van erőnk változtatni a többség és kisebbség viszonyán. Domokos Géza, Sütő András, Kántor Lajos, Kötő József és a többiek. Az aradi Tokay György vagy a temesvári Bárányi Ferenc is. Hittünk ebben mi is Marosvásárhelyen, a legsötétebb napokban is, a fekete március napjaiban, amikor teljesen magunkra voltunk. Éreztük a szolidaritást, de csak ennyi, sem külföldről, sem belföldről nem segített senki.
Micsoda fintora a történelemnek, hogy most azt kell innen-onnan hallanunk az orosz agresszióról, hogy mindegy hogyan, csak legyen béke. Egyáltalán nem mindegy, hogyan! Sokan haragszanak titokban az ukránokra, hogy miért nem adják már oda, amit el akarnak venni tőlük, és különben is, egyik sem jobb, mint a másik, egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Hát persze. Engem is riasztott az elmúlt években az erősödő ukrán nacionalizmus, ezzel nem lehet azonosulni. De az agresszióval lehet? Senki se értsen félre, nyilván semmi sem analógiája semminek a történelemben. De 1990. március 20-án a marosvásárhelyi magyaroknak el kellett volna futniuk a megtévesztett, feluszított, botokkal felfegyverzett támadók elől? Vagy mit kellett volna tenniük?
Kedves kollégák, ne engedjétek, hogy elhiggye itt Erdélyben bárki magyar, hogy Európa erőszakos átrendezése hasznunkra lehet! Éppen ellenkezőleg, a történelem azt bizonyítja, 1919-ben vagy 1945-ben egyaránt, hogy ebből mi csak veszíthetünk.
Nekünk azt is ki kell mondani, ami nem mindenkinek tetszik. Ha Erdélyből minden úgy nézne ki, mint Bukarestből vagy Budapestről, akkor egyszerű lenne. De Erdély más. Amikor Budapesten tizenkét óra van, és Bukarestben egy óra, akkor Kolozsváron fél egy. Nagyjából ez a csillagok állása. Csak ezt nem tüntetik fel sehol. Mi viszont tudjuk. Azért érdemes újra meg újra visszafordulni az elmúlt harminchárom esztendőhöz, mert annak tudása, hogy a legnehezebb helyzetben is képesek voltunk a saját időszámításunkhoz igazodni, önbizalmat adhat. Helyettetek nem dönthet senki. Igaza van annak, aki azt mondja, hogy Brüsszel sem, Washington sem, de teljes tisztelettel hozzáteszem: Budapest sem. És el kell jutni oda, hogy Bukarest se vindikálja magának ezt a jogot.
A mi jövőnket nekünk kell elképzelni. 1990-ben mindenféle politikai tapasztalat nélkül, íróként, tanárként, ügyvédként, orvosként, mérnökként ránk szakadt egy hatalmas teher: egy közösség sorsa. Tanácsot kérhettünk, de dönteni nekünk kellett. Jól, rosszul, ezt ítélje meg az utókor! Ma ti ismeritek a legjobban ennek a magyar közösségnek a vágyait, lehetőségeit, gondolkodásmódját. Jobban, mint bárki más. Sokszor tapasztaltam, senki sem szereti, ha mi itt Erdélyben a saját fejünkkel gondolkozunk. Mindenki át akar vinni az utca túloldalára, mint az öregasszonyt, aki nem is akar átmenni. De nincs mit tenni, csak úgy fogunk megmaradni ezen a földön, a szülőföldünkön, ha nem felejtjük Kós Károly szavait a Kiáltó Szóból: „…mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját, külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel. Tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni és tudtunk nehéz vereségek után talpra állani.” Most is igaz ez. Kell a támogatás óvodát, iskolát építeni. De a törvényért, amely többek közt a magyar óvodát és iskolát lehetővé teszi, nekünk kellett megküzdeni újra meg újra. 1995-ben, 1999-ben, 2010-11-ben. És ugyanez a küzdelem zajlik most is. Helyettetek ezt nem végezheti el senki.
Igen, „külön históriai egység” vagyunk, miközben a magyar nemzethez tartozunk. Magyarországtól sok támogatást kapunk, de adunk mi is a magyar nemzetnek legalább ugyanannyit. Nem pénzben, hanem tudományos, művészeti, irodalmi értékben. És adunk talán példát is arra, hogyan kell a legnehezebb helyzetben is megmaradni. Adunk persze, nem jószántunkból, képzett, magyarul beszélő, könnyen beilleszkedő munkaerőt is, de azt inkább itthon kellene tartani. Akár pénzben is ki lehetne számolni, mit jelent ez, de nem számolgatni kell, hanem élhető jövőt kínálni mindenkinek Erdélyben. Nyilvánvaló, hogy az országon belüli román–magyar viszony elsősorban rajtunk és a románokon múlik. Ezért is örülök annak, hogy tegnap a két koalíciós pártelnök egyértelműen a velünk való koalíció fenntartása és a közös kormányzás folytatása mellett érvelt. Viszont abban is egyetérthetünk, hogy a feszültségek csökkenését vagy növekedését az elmúlt évtizedekben nagy mértékben befolyásolta a Románia és Magyarország közti kapcsolat. Ma például egyáltalán nem segít nekünk az, hogy bár a két ország továbbra is egy szövetségi rendszeren belül van, lényeges geopolitikai kérdésekben másképpen vélekedik Románia, és másképpen Magyarország. Ez egyébként nemcsak minket hoz nehéz helyzetbe, hanem az egész térségben komoly feszültséget okoz. Úgy, ahogy Romániának is figyelembe kellene vennie, hogy az ismét erősödő román nacionalizmus milyen veszélyekkel jár nemcsak ránk, hanem az egész országra nézve, Magyarországnak is tekintettel kellene lennie a határain kívül élő magyarokra, amikor a maga álláspontját kialakítja, akár az Európai Unió jövőjéről, akár a háborúról, akár a nemzetállami elképzelésekről legyen szó.
Tudom, hogy nem könnyű, de az RMDSZ-nek aktív szerepet kell vállalnia a két ország közti közeledésben. Nem a protokolláris találkozókra gondolok, hanem a hétköznapi együttműködésre. Ami tulajdonképpen nincs. Nagyon nyersen, nagyon népiesen: nem engedhetitek, hogy két szék közt a pad alatt maradjon ez a több mint egymilliós magyar közösség. Nehéz feladat, ismétlem. De talán még emlékeztek, hogy ilyenkor mit szoktam mondani: ha könnyű lenne, mások is meg tudnák oldani.
Sikert kívánok Kelemen Hunor elnök úrnak, sikert kívánok mindannyiótoknak.
