I Janus Pannonius
II Balassi Bálint
III Szenczi Molnár Albert
IV Zrínyi Miklós
V Petrőczi Kata Szidónia
VI Berzsenyi Dániel
VII Kazinczy Ferenc
VIII Vörösmarty Mihály
IX Petőfi Sándor
X Arany János
XI Vajda János
XII Ady Endre
XIII József Attila
XIV Radnóti Miklós
XV Mesterszonett
A pannón dombok dermedten feküsznek,
tengődöm itt, és közben messze vágyom,
forró lelkem hideg könyvekbe zárom,
s már nincs értelmük a díszes betűknek,
de írok, írok, írok lankadatlan,
sorsosaimnak érthetetlen nyelven,
Itáliámat lassan elfelejtem,
már nem lelem fel a latin szavakban,
magyarul élek, s most mégsem tudom,
hogy otthonom-e ez, vagy itthonom
csupán a nyers vidék, ahol anyám
édes tejétől édes még a szám?
Ó, pannón tél, te vagy hazám, te vagy!
S nem hűti mégsem véremet a fagy.
II
Nem hűti mégsem véremet a fagy,
nem szegi útját a vad fergetegnek,
mi bennem dúl, s ha kérlek, hogy maradj,
s te futsz előlem, én úgyis szeretlek,
csikorgó düh hajt, rontó szenvedély,
hogy légy enyém, s hogy törjelek meg végre,
de mézes szókkal közelebb a cél,
hát könnyen buktam én előtted térdre,
s ha ló sörényén otthonos kezem
hajad körül pipiske táncot lejtett,
lehettem gyenge, mert a végeken
szablyával írtam azt a véres verset,
hogy igaz ügyért minden csel szabad.
Mennybéli Isten, milyen messze vagy!
Mennybéli Isten, milyen messze vagy,
mi nem látunk, de te láthatsz-e minket?
A fűszálakat látja-e a nap?
Ha öl, ha éltet, néki úgyis mindegy?
Méhkas vagy hangyaboly, olyan parány
az embernép, ki csak tebenned bízik,
sárrá omlik szét, teste oly silány,
de lelkében a te szerelmed izzik.
Hallott-e ember hangyaéneket?
Hallott-e Isten emberéneket?
Vagy szavaink a semmiségbe tűnnek?
Hozzád kiáltunk, s nem kérünk sokat:
mutasd meg mennyedet, ha poklodat
te látni engedted fájó szemünknek!
Ki látni engedted fájó szemünknek
a dúlást, hogy a régi pergamenre
írt országot morzsákra széjjelszedje
mohó patkány s egér, miféle bűnnek
miféle büntetését kell viselnünk?
Testet s lelket mívelni annyi készség,
a bajt megvívni annyi nagy merészség
miért múlt el ily ostobán felettünk?
Patkány s egér? Szavunk is szerterágja,
s mint jó falattal, fut vele lyukába.
Ha méltó ellenfélre nem akadtam
az emberek közt, jöjjön hát a vadkan,
mert szemtől szembe kell most már fogadni,
mit jobb lett volna setétbe takarni.
Mit jobb lett volna setétbe takarni,
átég erővel lehunyt szememen,
s hiába próbálom magam becsapni,
hogy becsaptál te, látom szüntelen,
ha nem szeretsz már, tán sosem szerettél,
s ha szerettél, hát miért nem szeretsz,
szolgálód voltam, s más szolgája lettél,
másért hevülsz, és másért keseregsz,
jaj, adja Isten, fordulj vissza hozzám,
jaj, adja Isten, ne szeresselek,
ne várjalak és ne kérleljelek,
de érted múlik sok magányos órám,
s korán kifosztott kertem hírleli,
hogy romlik minden, s hullnak díszei.
Hogy romlik minden, s hullnak díszei,
hogy senyved házam, s korcsul az idő,
hogy szélednek szét kertem színei,
hogy szól a gaz, s hogy hallgat a dicső,
megcsalva nézem sok reményemet,
hóharmat jő rám idejekorán,
pennát kezembe többé nem veszek,
magam vagyok csak verseim torán,
édes szőlőmből már ecet fakad,
pókhálós égen fényes pók a nap,
itt hágy a kedvem, itt hágy jobb korom,
álomképekkel áltat rossz borom,
s hogy lennének még méltó kincsei,
nyugodna már a szív, de színleli…
Nyugodna már a szív, de színleli,
hogy Kufstein sokszor számlált lépcsei
meg nem gyötörték, s most is lelkesen
lelkendezik az újabb verseken,
feledve az iszonytató bakót,
keresve új elvégezni valót,
ha magadat nem, kushadt nyelvedet
a lenti sorból felemelheted,
új testet gyúrva annak, mi csak lélek,
új szót találva minden új eszmének,
a foghatatlan, illanó anyagból,
törvényt s szabályt szabni a gondolatból,
s tömlöcbe zárt szívedről elhallgatni,
hogy melledből tán éppen most szakad ki…
Hogy melledből tán éppen most szakad ki
őrült, meghajszolt, félrevert szíved,
utolsó jajszavával hírül adni
a vészt? Számít-e még valakinek?
Ki-ki magában hallgat elveszetten,
s gyümölcseinket dúlja a vihar,
mindegy mit kiabálsz a fergetegben,
elnyomja hangod villámaival,
de nem lehet, hogy némán, szélütötten
figyeld, míg fájó agyadat a vér
elönti, és hogy semmit se remélj,
ha van remény, hisz vannak még köröttem,
kikben a múlt, mint bennem, úgy feszül,
úgy dobban, úgy ver, úgy ég, úgy hevül…
Úgy dobban, úgy ver, úgy ég, úgy hevül
az ébredező nagyvilág, hogy végre
egyazon tűz lobog kívül-belül,
és egyazon szerelmes szenvedélyre,
a rég áhított szabadság nevére
figyelnek mindenek körös-körül,
és annyi hős kiontott, drága vére
nem volt hiába, mert az ég derül!
Az ég derül? Hisz egyre több a felhő,
s ha a vigasság napja mégis eljő,
kié leszen? Ó, mondd, míg elhiszed,
hogy a miénk! Talán kétségbeesve,
de adj erőt s hitet mindenkinek,
hogy verseidnek ritmusát kövesse!
Hogy verseidnek ritmusát kövesse
nyugalmas életed? Amit magadtól
megvontál, a meg nem írt fájdalomból
tisztábbra, fényesebbre, édesebbre
hangoltad éneked, s a rettenetből,
mi benned van, mi éjjel-nappal zaklat,
nem adtál semmit átal a szavaknak
az egyedül viselt nehéz teherből,
mert fáj, mert jaj, mert kín, mert bírhatatlan,
mert tűzzel bélelt pokolbéli katlan
a múlt, amelyről kerek mondatokban
beszél a költő, s másra vágyik lelke:
Sikoltozzék! Nyugalmát tűzre vesse!
S egy fázó ország gyúljon föl a versre!
Egy fázó ország gyúljon föl a versre,
s olvassza el a csüggesztő jeget,
mi elsivárult Mont Blancom belepte,
és lelkemre is rátelepedett,
ezt vágytam, ezt akartam, ezt reméltem
én is, mint más, ki élt, s ki rég halott,
s nem lobbant lángra még Ginám sem értem,
ó, mily szegény, mily nyomorult vagyok,
mert versem címzettjét is énnekem
kell egy cédából megszépítenem,
hogy ne maradjak végképp egyedül,
s hogy ismerje meg bennem önmagát
a szerelmétől fosztott sokaság:
szabad lehessen, éljen emberül!
Szabad lehessen, éljen emberül,
polipkarú, alantas ingoványok
ne fojtogassák a távolba látót,
ne rettegjen, hogy ő is elmerül
a bűzös sárban, míg a szemhatár
már tág mezőt, már friss eget mutatna,
ne lépjen mérges, úttalan utakra,
ki múltba néz, de eljövőkre vár,
s Jövőt keres, Szerelmet, Életet
a Gorgó-fejű halottak felett,
ki gőggel él, és mást is gőgre lázít,
feledje végre volt alázatát,
kóstoljon bort, nőt, verset és hazát,
s szólhasson, hogyha jobb Tavaszra vágyik!
Szólhasson, hogyha jobb tavaszra vágyik
költőd, míg hideg csillagot virágzik
az ég, s a csíra megvakul a földben,
és szalmát rág a bárány elgyötörten,
pedig lehetne fű, lehetne fény is,
pedig szeretnék még szeretni én is,
hű szószólója lennék a reménynek,
s már nem lehet, hiszen csak tücsökélet
az életünk, meghozza s messze fújja
a szél, de addig is, de újra s újra
legyűrném mind a hallgatag mezőket,
másoknak énekelnék jobb időket,
hogy ellássanak házuktól hazáig,
dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig.
Dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig,
s halál után is nőj a föld alatt,
a férgeknek utálatos falat
a hexameter, s dúsan lakomázik
a kínzott testből valahány, időtlen
időkig megmarad a keserű
irónnal írt, ehetetlen betű,
míg édes húsunk szétmállik a földben,
és romló szájunk végképp elfelejti
az otthon nyelvét, honnan messze űztek,
a lelkét mennybe, versét sírba rejti,
ki menne még, s már nem tud tovább menni,
az este jő, a társak ködbe tűnnek,
s a pannón dombok dermedten feküsznek.
A pannón dombok dermedten feküsznek,
s nem hűti mégsem véremet a fagy,
mennybéli Isten, milyen messze vagy,
ki látni engedted fájó szemünknek,
mit jobb lett volna setétbe takarni,
hogy romlik minden, s hullnak díszei,
nyugodna már a szív, de színleli,
hogy melledből tán éppen most szakad ki,
úgy dobban, úgy ver, úgy ég, úgy hevül,
hogy verseidnek ritmusát kövesse,
s egy fázó ország gyúljon föl a versre,
szabad lehessen, éljen emberül,
szólhasson, hogyha jobb tavaszra vágyik!
Dobogj, dobogj csak, versem, mindhalálig!
1987. május–szeptember
