Úsztak a hatvannyolcas nemzedék kiöregedett bonvivánjai, szívtiprói és testépítői. Nem ittak, nem dohányoztak. A Maroson készültek a Dunára. Mert így gyűrheted le az országos iszonyt. Amikor be vagy zárva egy országba, mint egy pincébe. Hiába az erdők, mezők, nem vagy kint sehol. Bent vagy. Átúszni a Dunát valahol Orsovánál, Szerbia felé. Akkor még Jugoszlávia. Aztán tovább Nyugatra. Volt, akinek sikerült. Volt, akit lelőttek. Volt, aki belefulladt. Volt, akit elkaptak, és egy jóval kisebb cellába dugták, mint az eddigi, az erdős-mezős. De nemcsak úszással, hanem kúszással is meg lehetett szabadulni az iszonytól. Szárazföldi átkeléssel. Lehet, ők is gyakoroltak, csak ezt nem láttuk. Elképzelem, hogy a lefüggönyözött lakásban kúsztak ide-oda fáradhatatlanul a virágos szőnyegen nap mint nap. Egyvalakit mégis ismertem. Nagyon közelről. A saját öcsémet. Ő nem gyakorolta a kúszást, mert sportoló volt amúgy is. Hosszútávfutó. Országos bajnok is. Egy ideig nem tudta, hogy be van zárva.
Sokáig nem volt semmiféle fóbiám. Nem féltem a vértől, az injekciós tűtől, a pókoktól, a nyitott vagy zárt terektől. Aztán egyszerre csak lett. Mélységiszonyom. Gyerekként felmásztam a fára, háztetőre, átmentem egy betongerendán a folyó fölött három-négy méter magasságban. Azt gondoltam, mindegy. Miért lenne kevésbé magabiztos a kötéltáncos, ha tíz méterre van a földtől, nem fél méterre. Ugyanaz a kötél. Ugyanaz a feladat. Hogy más a kockázat? Mi az, hogy kockázat? Amíg a kötélen egyensúlyozol, az a jelen. A kockázat a jövő. Akármilyen közeli, de csak jövő. Los Angelesben lett mélységiszonyom. Százemeletes magasságba röpített fel egy üvegfalú, üvegpadlójú felvonó, közben lenézhettem az utcára. Hazajöttem, évekig nem mentem ki az erkélyre, irtóztam minden meredélytől. Vonzott a mélység, ahogy mondani szokás. Aztán elmúlt. Magától. Valószínűleg ismét nem érdekel a jövő, akárcsak gyerekkoromban. Azért mesélem mégis, mert megint nincs fóbiám semmitől, de megértem, akinek van. Például a klausztrofóbia. Ültünk a nyolcvanas években Marosvásárhelyen a Cementlapoknál. Nagybetűvel írom, mert ez valójában tulajdonnév. A gát fölött a Maros-part nagy betonlapokkal borított szakaszát neveztük így. A lejtős parton nagyszerűen lehetett napozni, délutánonként csupa ismerős, csupa integetés, csupa női és férfitest, csupa napolaj. És akkoriban már csupa klausztrofóbia is. Úsztam egyet-egyet én is fel a kompig és vissza. Összesen nincs ötszáz méter. Ez is sok volt nekem, legtöbbször gyalog mentem a kompig, hogy ne kelljen felfelé erőlködnöm, és csak lefelé jöttem úszva. Kimásztam a Cementlapoknál, néztem azokat, akik kitartóan csapdossák a vizet, fel-alá órákon át. Legfeljebb néha megpihentek ott a vízben. Egy helyben bicikliztek, ahogy a vízilabdázók. Mindenki tudta, hogy klausztrofóbiájuk van. Nem a liftben. Nem a zsúfolt autóbuszban vagy színházteremben. Hanem az országban. Talán a világban is. Egy amerikai musical címe volt 1961-ben: „Stop the World – I Want to Get Off”. Tulajdonképpen Szenes Iván magával ragadó, tudatos vagy tudat alatti átírásában ismertük ezt legtöbben, igazi sláger: „Állítsátok meg a földet, le akarok szállni róla”. Zseniális. Komolyan mondom. Ez a diktatúrák lényege. A régieké, de az újaké is, amelyek csak most kezdik kimutatni a foguk fehérjét. Nehéz így kigyógyulni a fóbiákból. Nekem egyszer sikerült, de ki tudja. Kiszállni a világból? Nem lehet. Leszállni a földről? Talán. Sci-fi.
Úsztak a hatvannyolcas nemzedék kiöregedett bonvivánjai, szívtiprói és testépítői. Nem ittak, nem dohányoztak. A Maroson készültek a Dunára. Mert így gyűrheted le az országos iszonyt. Amikor be vagy zárva egy országba, mint egy pincébe. Hiába az erdők, mezők, nem vagy kint sehol. Bent vagy. Átúszni a Dunát valahol Orsovánál, Szerbia felé. Akkor még Jugoszlávia. Aztán tovább Nyugatra. Volt, akinek sikerült. Volt, akit lelőttek. Volt, aki belefulladt. Volt, akit elkaptak, és egy jóval kisebb cellába dugták, mint az eddigi, az erdős-mezős. De nemcsak úszással, hanem kúszással is meg lehetett szabadulni az iszonytól. Szárazföldi átkeléssel. Lehet, ők is gyakoroltak, csak ezt nem láttuk. Elképzelem, hogy a lefüggönyözött lakásban kúsztak ide-oda fáradhatatlanul a virágos szőnyegen nap mint nap. Egyvalakit mégis ismertem. Nagyon közelről. A saját öcsémet. Ő nem gyakorolta a kúszást, mert sportoló volt amúgy is. Hosszútávfutó. Országos bajnok is. Egy ideig nem tudta, hogy be van zárva. Aztán ezerkilencszáznyolcvan-valahányban kiderült, hogy nem kap útlevelet még a szocialista országokba sem. Bajnokság ide vagy oda, nem versenyezhet, csak itthon. Oka lehetett ennek. Vagy célja csupán? Fogadkozott, hogy úgyis. Úgyis mi? Ne hülyéskedj! De hülyéskedett. Nagyvárad közelében egy barátjával együtt igazoltatták. Nem tudták megmagyarázni, mit keresnek ott, bevitték, kopaszra nyírták, hazazsuppolták őket Kézdivásárhelyre, nem hagyhatták el a várost. Fenyegetőzött nekem, hogy újra megpróbálja. Szentségeltem. Istenkedtem. Gondoltam, baj lesz. Kilenc évvel vagyok idősebb nála. Kiskorától vigyáznom kellett rá. Már amennyire lehetett. Eldöntöttem, hogy inkább segítek.
Tőmondatokban írom ezt az egészet. Vagy egyszerű mondatokban. Ilyen volt az életünk. Tőmondatos. Egyszerű mondatos. Nagyváradi sógoromat kérdeztem. Bizalmas levélben. Ő akkor már kitelepült Magyarországra, ha jól emlékszem. Nem mindig emlékszem jól. De csak így logikus. Kalandor volt ő is, akárcsak az öcsém. Nem úgy, mint én. Viszont egy diktatúrában mindannyian kalandorok leszünk, egy órára, egy napra, egyesek pedig örökre. Valamikor a kétezres években kaptam kézhez a román titkosszolgálat, a Szekuritáté levéltárából előkerült sokkötetnyi lehallgatási jegyzőkönyvet. Vissza kellett fordítani az egészet románról magyarra, groteszk dokumentumregény lett belőle. Íme, egy részlet az 1989. június 21-i feljegyzésből, pontosan hat hónappal a Ceaușescu-rendszer bukása előtt. Elszörnyedtem. Hogy erről is tudtak:
„22.39-kor Levente (a sógora) keresi távolsági hívással a célszemélyt.
L.: – Hívd fel telefonon Öcsit, mondd meg neki, hogy legkésőbb csütörtök délutánig legyen Nagyváradon, húszassal a zsebében, és hívja fel a 28280-at. Ezen a számon Jolit keresse, és hivatkozzon rám. A többi el van rendezve.
M.: – Csütörtökön délután?
L.: – Csütörtökön délután legyen ott. Csütörtökön minél korábban, és ahogy megérkezett, azonnal telefonáljon.
Befejezésül a célszemély megadja Leventének a testvére, Öcsi telefonszámát, hogy Levente hívja fel őt: 923-62903.”
Telefonon? Naiv összeesküvők, ma is beleborzongok. A húszas nyilván húszezer lejt jelentett, ez egy Dacia gépkocsi árának egyharmada volt akkor. Csütörtökön ott volt az öcsém Nagyváradon. Éjszaka ment át, anyám sem tudta, csak én. Végig ébren. Mi lesz, ha lelövik? Aztán másnap délben szólt a telefon, egy barátunk hívott Magyarországról, üzeni az öcsém, hogy jól van. Ennyi. Megint ez az együgyű összeesküvés. Azt hiszem, a bürokrácia mentett meg minket. Hogy amire a hangfelvételt leírták, fordították, továbbították, arra már hetedhét országon túl volt a szökevény. Bosszút forraltak ellenem, ott van ez is a dossziémban, de a Szekuritáté malmai is lassan őröltek. Mind lassabban. Majd jött a rendszerváltás. Néhány hónappal a szabadság eljövetele előtt átszökni a határon? Pech. Csak hát a klausztrofóbia az klausztrofóbia. Meg aztán mi az, hogy szabadság? Az öcsém kivitte később a családját, ott élnek Magyarországon, de ő már legalább egy évtizede New Yorkban van. Sohasem kérdeztem tőle, ismeri-e a slágert. „Állítsátok meg a földet…” És még mennyi mindent nem kérdeztem. A múltkor mégis, amikor éppen itthon járt. Hogy ki volt az a Joli. Azt hittem, ő volt a gazda. Orgazda úgymond. Nem került-e börtönbe? Nem. Szökevény volt ő is. Kimentek egy határ menti faluba valakihez, aki még egy fiúval és lánnyal társította kettejüket, és elvitte őket egy tanyára, ott vártak a fészerben éjszakáig. Ki-kilestek a réseken, látták a mezőn dolgozókat, egyszer még egy őrjáratot is. Aztán a gazda elkísérte őket a sötétben egy darabig. Megmutatta, merre kússzanak. Fel-felálltak a kukoricásban, ahol lehetett, majd kúsztak tovább. Vagyis inkább négykézláb másztak, libasorban. Elöl a másik fiú, utána szorosan a két lány, hátul az öcsém. Négykézláb mentek, mendegéltek, mint a mesében. Elöl valami zajt hallott a fiú, megállt hirtelen, a lányok beleütköztek, majd az öcsém is Joliba. A gömbölyű popsijába. Én fogalmazok ilyen gyöngéden. Ő másképpen mondta. Innen nézve igazán erotikus szökés. Azért mesélte ezt az öcsém, mert az ütközéstől kiesett az egyik szeméből a kontaktlencse. Esélye sem volt megtalálni. Harmatcsepp a fűben. Fél kontaktlencsével érkezett Magyarországra. Ott szétváltak, többé nem találkozott a társaival. Nevetnem kell, ha eszembe jut a Joli popsija. Miközben én reszkettem otthon. Tragikomédia. Tán örült is a Szekuritáté, ha szabadult a magyaroktól. Kaphattak a titkosszolgák is abból a pénzből. Például. Csak egy-egy agyondresszírozott határőr lőtte le mégis a határátlépőket. Köztük gyerekeket. Olyant is, aki át sem akart menni, csak kerékpározott a határ közelében. Zárt koporsóban adták át a szüleinek. Ezek a mi történeteink. Halál van abban is, ami megnevettet. Értsétek meg végre a fóbiánkat! Transzilván klausztrofóbia. Transz-ilyen, transz-olyan. Itt maradók. Határátlépők. A transzvesztiták is, akiket nem szerettek. De Kossuth apánkkal mi lesz? Állítólag női ruhában. Lent a Dunánál. Hogy az más? Már nem tudom, mi más, mi ugyanaz. Vajon tudott-e Kossuth úszni?
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 15. számának Próza rovatában 2023. április 14-én.