Két meglehetősen visszhangtalan kötet, a Versek és a Még egyszer után Ady Endre köztudomásúlag csak harmadik könyvével, huszonkilenc évesen robbant be az irodalomba. Az Új versek 1906-ban egy csapásra véget vetett a tizenkilencedik századnak, és valóban elkezdődött valami egészen új a magyar költészetben. Irodalomtörténészek próbálják megfejteni azóta is, hogy miképpen volt lehetséges ez a radikális váltás az előző, ugyancsak jelentős tehetségre valló, de legfeljebb Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő csendes folytatását ígérő versekhez képest. Sok magyarázata van ennek, és biztosan van igazság mindegyikben, de azt hiszem, elég egyetlen verset újraolvasni ahhoz, hogy rájöjjünk, akármekkora tehetségről legyen szó, kell ehhez még valami, amit ma úgy hívunk: pozicionálás. Vagyis annak a helynek a megjelölése, ahonnan körbenézünk a világban. Földrajzi értelemben is természetesen, de szellemi, kulturális vagy akár ideológiai helyünket is megjelölve egyúttal. Mint amikor megadjuk a GPS-koordinátákat valakinek. Nos, a huszadik század magyar költészeti forradalmának első verse ilyen helymeghatározás. A Góg és Magóg fia vagyok én az 1906-os kötet élén nemcsak egy másfajta, szokatlanul személyes és patetikus lírába vezet be, hanem egy új nemzet- és Európa-szemléletbe is: „Verecke híres útján jöttem én, / Fülembe még ősmagyar dal rivall, / Szabad-e Dévénynél betörnöm / Új időknek új dalaival?” A költő nyilvánvalóan azzal a magyar dilemmával szembesít minket, amely többé-kevésbé végigkíséri történelmünket. Nyugat vagy Kelet? Hagyomány vagy modernizáció? Úgy tűnik, Ady és természetesen mások is – írók, újságírók, társadalomtudósok inkább, politikusok kevésbé – már több mint egy évszázaddal ezelőtt eléggé pontosan látták, hogy ennek az ellentmondásnak véget kell vetni. Ady Endre olyan értelemben úttörő, hogy rendkívül meggyőzően kínálja fel a kiutat: „Mégiscsak száll új szárnyakon a dal, / S ha elátkozza százszor Pusztaszer, / Mégis győztes, mégis új és magyar.” Különös geográfiai leleménnyel a keletről érkező honfoglalók Vereckéjét felcseréli egy hasonlóképpen magyar, de ezúttal Dévény felől, tehát nyugatról történő modernizációval. Mint aki egészen más irányból akar eljutni ugyanoda. Egy ilyen retorikai huszárvágással nem Vereckét, nem a nemzeti történelem kezdeteit tagadja, „csak” Pusztaszer avítt szellemét. Vers ez, mondhatnánk, semmit több. Dehogy. Érdemes hozzáolvasni a költő publicisztikájának legjavát, elsősorban a Kompország metaforáját annyi racionális érvvel alátámasztó politikai esszét: Ismeretlen Korvin-kódex margójára. Kelet és Nyugat dilemmájával találkozunk itt is, ezúttal különbséget téve a földrajzi és szellemi égtájak között, a keletibb Erdély modernebb, modernizáció-pártibb történetét állítva szembe a Királyhágótól, illetve Szilágyságtól és az Érmelléktől nyugatabbra fekvő Magyarországgal.
A vajákos Ady? Az egzaltált próféta? Mi lett volna, ha korának politikai vezetői ugyanolyan tisztán látták volna a megoldást? Ha fölismerik a nemzeti önsajnálat és ellenségkeresés vagy ellenségteremtés szörnyű veszélyét? Aminek következményeivel máig küszködünk, sőt, egy ideje mintha mindent elfeljetett volna a magyar politika, amit már a huszadik század elején is tudni lehetett. Az egyik oldal ismét megpróbál úgymond bejönni Vereckénél, mintha nem jöttünk volna be már egyszer, és a másik oldal is csak félig érti Adyt, hiszen nyugat felől dönget kaput, falat – joggal -, viszont nem akarja az Új versek költőjének „szimultán” ritmusát megtanulni, miszerint a nyugat-európai időmérték és a hangsúlyos magyar verselés nagyon is megfér egymással.
Nyilvánvalóan nem Ady Endréről szándékszom most hosszan elmélkedni, elmondták már róla mindezt sokan sokszor. De most, amikor egyre erősebb – és erőltetettebb – a magyar közéletben az Európa-ellenes retorika, jó lenne nekünk is „pozicionálnunk” magunkat, és hát, tetszik, nem tetszik egyeseknek, szívesen nézem ezt az önelveszejtő Nyugat-ellenességet onnan, ahonnan Ady Endre is látta. Miközben van bajom az EU-val is bőven, de erről majd később. A lényeg: ha történelmi érveket keresünk ahhoz, hogy miért lehet akár egy nemzeti dráma előjele a most dívó szabadságharc azok ellen, akiknek önként adtuk oda szabadságunk egy részét, cserébe az ő szabadságuk egy részéért, íme, nemcsak régi dicsőségünk, hanem régi rövidlátásunk vagy éppen ellenkezőleg, időnkénti éleslátásunk is fellelhető ebben a történetben. Legyünk méltányosak, nemcsak költők, hanem politikusok is rá-rádöbbentek a jövőre még a tizenkilencedik század második felében: az óvatos Széchenyi, a mérsékelt Deák és még az öregedő Kossuth is. Mi több, huszadik századi utódaik is érezték olykor a veszélyt, ám gyávaságból vagy konformizmusból mégis mindent elrontottak.
De ha netán elegünk van a történelmi érvekből – bár Trianon tanulságait máig nem dolgoztuk fel teljesen –, akkor nézzünk szét egy kicsit magunk körül. Ismét a földrajz, a „pozicionálás”: mondjuk, Marosvásárhely, ahol élek. Tágabban véve: Erdély. Még tágabban: immár száz esztendeje Románia. Ám egyelőre maradjunk Marosvásárhelynél. Itt lakom 1974 óta, tehát negyvenhét éve, és – Ady minden bőkezű Erdély-apológiája ellenére – innen kitekintve, akárcsak szülővárosomból, Kézdivásárhelyről vagy egyetemi éveim városából, Kolozsvárról is, Magyarország a Nyugat része volt. Mint ahogy még inkább így látszott politikai pályám legfőbb helyszínéről, Bukarestből. Ez nemcsak földrajzi valóság, nem is csak történelmi különbség, hanem kulturális tény is, jóllehet ezt az utóbbit mintha egyre hevesebben próbálná cáfolni a lebutított budapesti politikai propaganda. Igen, erdélyi hegyek és könyvek közül nézve, legalábbis számomra, tragikomikus ez a heves nemzetállam-építés, miközben a nemzet egy része az államhatárokon kívül él. Aki azt mondja, hogy ezt a kettős állampolgárság lehetősége máris megnyugtatóan rendezi, az nem nagyon lát az orránál tovább. Ugyanis a kettős állampolgárság sok mindenre jó valóban, de arra semmiképpen sem, hogy jogi vagy közigazgatási szempontból egyesítse a különböző utódállamokban élő magyarokat. Legfeljebb úgy, ahogy annak idején a Német Szövetségi Köztársaság egyenként vitte – vásárolta – ki a svábokat és szászokat, és ma már csak húsz-harmincezren vannak Romániában. Ne ámítsuk egymást: aki elmegy Magyarországra, területet nem visz magával, csak emlékeket. Netán haragot vagy lelkiiismeretfurdalást. Az EU-ban tényleg megoldásra vár még a feladvány, hogy amennyiben légiesülnek a határok, miként lehet megvédeni kinek-kinek a nemzeti nyelvét, kultúráját, tradícióit. Csakhogy a mostani, nem túl erős kohéziót is gyengítve, gyakorlatilag magunk alatt vágjuk a fát. Hiszen kinek lenne nagyobb érdeke egy európai szolidaritás – kompromisszumok árán is –, hogyha nem éppen nekünk? Hiszen mi nem reménykedhetünk abban, hogy a felkínált magyar állampolgársággal együtt Marosvásárhelyet vagy Csíkszeredát is magunkkal visszük, ha itt már mindenki nemzetállamot épít, és emiatt nem lesz maradásunk. Bevallom, tizenöt-húsz évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy a kifelé-e vagy befelé, kint-e vagy bent kérdése még valaha komolyan felvethető. A Brexit volt az első intő jel, de azt is inkább balesetnek vagy valamiféle gyarmatbirodalmi nosztalgiának tulajdonítottam.
De nekünk ugyan mi iránt van nosztalgiánk? Magyarországot 2004-ben vették fel az Európai Unióba, három évvel Románia előtt, és legyünk őszinték, akkor még nemcsak ennyi, hanem sokszor három esztendőnyi volt a különbség a két ország integrációs képességei között. Ki tudja, talán lassan-lassan szégyenkeznem kellene, amikor előveszem a budapesti Operaházban 2004. május 1-jén, az Európai Uniós csatlakozás alkalmából rendezett ünnepségen elhangzott beszédemet. Ugyanis a szervezők tudatában voltak, hogy mennyire fontos esemény ez a határon túli magyarok számára is, és engem kértek meg, beszéljek ezeknek a magyar közösségeknek a nevében. Zsúfolásig tele volt az Operaház, ott voltak többek közt Magyarország akkori politikai vezetői, és természetesen számos diplomata. Úgy emlékszem, őszintén megtapsolták, amit mondtam. Akkor hát miért is kellene szégyenkeznem? Íme, egy részlet a beszédből, hogy miként ítéltük meg mi annak idején a belépést:
„A határon túli magyarságnak ez ugyanis hatalmas esély. Azoknak is, gondolom, akik most szintén csatlakoznak, de azoknak is, akiknek még várniuk kell. Az is igaz, hogy ugyanakkor hatalmas próbatétel is Magyarország belépése nekünk, hiszen még évekig külön leszünk, és ezalatt továbbra is nagy lesz, sőt, valószínűleg egy időre növekszik is a csábítás, hogy itt keressen boldogulást az erdélyi, romániai – vagy általában a határon túli – magyar. Nagy kihívás lesz ez itt is, odaát is. Néhány évig mindenképpen összehangolt stratégiára lesz szükség ahhoz, hogy a szomszédos országok magyar közösségeit szülőföldjükön segítsük munkához, megélhetéshez, méltóbb emberi léthez. Erre viszont mostantól fogva sokkal hatékonyabb eszközei lesznek Magyarországnak a politikában és a gazdaságban is.
(…) a magyar nemzet ma nagyobbrészt már házon belül van. Csak a kisebbik részét kell az elkövetkező években közösen bevinnünk.
Végre megszűnhet szétdaraboltságunk, és együtt lehetünk majd mindannyian. Ebben belülről sokkal jobban támogathatja Magyarország a kint maradókat, mint eddig, sokkal hathatósabban működhet együtt országainkkal, de magyar közösségeinkkel is.”
Eddig az idézet. Ebből is látszik, mennyire optimistán fogadtuk Magyarország Európai Uniós tagságát, majd rá néhány évre, 2007-ben Románia felvételét is egyébként. Igazunk volt-e vajon? Állítom ma is, ennél nagyobb esélyünk nem kínálkozott az elmúlt száz évben „rendezni végre közös dolgainkat”, ahogy József Attila írta egykor. Ám készséggel beismerem, az azóta eltelt idő azt bizonyítja, ennek a térségnek a sorsa máig nem dőlt el, hiába van „a magyar nemzet ma nagyobbrészt már házon belül”, ahogy akkor is mondtam. Persze még az ünnepi pillanatokban is egyértelműen látszott, hogy lesznek dilemmáink – ha úgy tetszik: problémáink – a belépés után is:
„Maga Európa is most keresi a válaszokat a nemzeti nyelvek, kultúrák egyenjogú társulásának kérdésére, és ehhez már nekünk is hozzá kell szólnunk, Magyarországtól is azt várjuk el, hogy minél kezdeményezőbben, minél cselekvőbben vegyen részt ebben az együttgondolkodásban.
Az Európai Unióba való belépés pillanatát természetesen meg lehet határozni: 2004. május elseje. Viszont európaiságunk, európaivá válásunk nem köthető egyetlen dátumhoz. Nekünk a történelmünk során folyamatosan választanunk kellett Róma és Bizánc, német és török, Nyugat és Kelet között. Szent Istvántól Rákóczi Ferencig vagy Kossuth Lajosig, sőt, napjainkig is ez volt a magyar dilemma.”
Ez az Ady Endrétől kölcsönzött hév lehetne ma szégyellni való, ha azt nézem, hogyan próbálunk – próbálnak egyesek – szabadulni a közös Európa víziójától. Nem tagadom, magam is elégedetlen vagyok Brüsszellel, az Európai Unió bürokratái időről időre megkísérelnek valamilyen Prokrusztész-ágyba kényszeríteni mindannyiunkat. De vajon tényleg nincsenek eszközeink az egyneműsítő szándékot befolyásolni, sőt, egy szemléletváltást kikényszeríteni? Lehet farhámba állni, ahogy mifelénk mondják, de ez nem éppen az egyetlen esély feladását jelenti-e egyszer s mindenkorra? Legalábbis az erdélyi – és felvidéki, vajdasági, kárpátaljai – magyarok esélyeinek a feladását. Hadd idézzek még egy passzust hajdani beszédemből:
„Nem szeretnék sem rajongónak, sem naivnak látszani, hiszen gondunk lesz elég ezután is – bizonyos értelemben talán még több is, mint eddig –, de bízom benne, hogy megszűnhet örökös kettészakítottságunk is, és végre helyére kerül közéletünkben a régi és az új, az ősiség és a változás, a nemzeti és az európai, és rájöhetünk arra is, hogy fontos a politikai pártok szembenállása, fontos az eszmék, elvek, ideológiák, programok ütköztetése, de ettől még egyetlen magyar kultúra, egyetlen magyar szellemiség létezik, és ezt nem szabad, de nem is lehet kettészakítani. Nekünk, erdélyi magyaroknak szükségünk van erre a nemzeti egységre. Szükségünk van arra, hogy továbbra is büszkék lehessünk a hallgatást megtörő, a szögesdrótokat lebontó Magyarországra.”
Lám, az Ady-feladvány, a „mégis győztes, mégis új és magyar” kilencvenkilenc év múltán, 2004-ben is megoldásra várt. Nem szeretek sarkítani: talán nem vesztegettünk el teljesen egy évszázadot, viszont nem is használtuk ki igazán azokat a lehetőségeket, amelyek az excentrikusnak tartott, de valójában nagyon is racionális érmindszenti poéta programjának megvalósítására kínálkoztak azóta a magyar politikában, többször is. Hogy mi ez a program? Mi sem egyszerűbb: feloldani az ellentmondást két jelző: új és magyar, illetve két identitás: európai és magyar között. Mert akik ma egy ilyen hamis értékválasztásra próbálnak kényszeríteni, előbb-utóbb falnak visznek minket. Tudom természetesen, hogy Magyarországon az Európa-ellenesség elsősorban belpolitikai célokat szolgál, és azt is számtalanszor hallhattuk, hogy sem a közvélemény, sem a politikai elit nem akar – jobboldalon sem – igazán eltávolodni Brüsszeltől, netán kilépni az Európai Unióból. Ilyesmit felvetni valóban komolytalannak tűnik ma. Csakhogy a Brexitet is kevesen jósolták volna meg ezelőtt egy-két évtizeddel. Azt is be kell vallanom, hogy bár az RMDSZ már rég az Európai Néppártban volt, amikor végigkövethettem a Fidesz átigazolását a liberálisoktól a konzervatív pártszövetségbe (mellesleg két román párt is hasonló utat tett meg valamivel később), soha nem gondoltam volna, hogy egy adott pillanatban majd innen is tovább fognak lépni. Mert egyezzünk meg, azon innen és túl, hogy ki mondta ki a döntő szót, nem egyoldalú kizárási vagy kilépési szándék vezetett ide, hanem egy hol spontánnak, hol eltervezettnek tetsző lassú elhidegülés ágytól és asztaltól, aminek, utólag visszagondolva, csak ez lehetett a vége. De néhány évvel ezelőtt ki mert volna ilyesmit jósolni?
Bánjunk hát csínján ezután az önmegnyugtató jóslatokkal, hogy nem lesz semmi baj. Sok válást követhettem végig a politikában, koalíciók szétbomlását, szövetségek összeomlását, és általában ez nem egyik pillanatról a másikra történt. Azt megelőzőleg a sűrűsödő érdekellentétek egyre izzadságosabb elsimítását mindahányszor nagy megkönnyebbülés követte, hogy minden rendben lesz. Aztán a végén semmi sem volt rendben.
A probléma nem is az, hogy elégedettek vagyunk-e Brüsszellel. Nem vagyunk elégedettek, valóban sok a hebegés-habogás arrafelé. Most még agyaglábú óriás az Európai Unió, ezt sem tagadhatja senki, azt hiszem. A nagy kérdés, hogy mit akarunk: változtatni-e ezen, vagy egyszerűen csak szabadulni az egyelőre hónaljban tényleg szűk, derékban tényleg bő Európai Uniós egyenruhától. Nem mindegy. Látom itt Erdélyben, hogy micsoda akrobatamutatványokkal próbálkozik egyik-másik magyar politikus vagy véleményformáló, amikor a káposztát is óvnák, a kecskét is jóllakatnák: kellene a brüsszeli beleszólás – valóban kellene – kisebbségjogi ügyeinkbe, erre való a Minority Safe Pack nevű kezdeményezés, de közben a magyar kormány EU-ellenességét sem merik bírálni. Szóljanak bele, amikor akarjuk, ne szóljanak bele, amikor nem akarjuk. Ez hosszú távon nyilván nem fog működni. Jólesik felidézni Ady Endre Erdély-dicséretét, de ma már nem lennék olyan biztos benne, hogy mi toleranciában, nyitottságban még mindig „nyugatabbra” vagyunk, mint Magyarország. A Kompország-metafora megfogalmazásakor sem volt ez egyébként olyan egyértelmű. De most mindegy is, ki hol áll éppen, mindenképpen az lenne a kívánatos, ha egy jobban integrálódott, erősebb és befolyásosabb Budapest húzna minket továbbra is maga után az áhított Nyugat felé. Ha még egyáltalán áhítjuk ezt. És ha még egyáltalán visszaszerezhető az a presztízs, amelyről én is beszéltem 2004-ben.
Ugyanakkor a másik oldalon, Bukarestben egy egészen más Európai Uniós stratégiát tapasztalhattunk az elmúlt évtizedekben, és így van ez ma is. Miközben egyre élesebb és színvonaltalanabb küzdelem jellemzi az egymást váltogató kormánypártok és ellenzék közti viszonyt, sőt, kezdettől fogva, vagyis már 1989-től nap mint nap ütközött egy ultranacionalista, nagy-román ideológia a modernizációt és nyugatosodást támogató politikai programokkal, ez a szembenállás szinte teljesen eltűnik, ahogy valaki az országból kilépett. Őszintén szólva, néha már-már szolgainak éreztem a washingtoni vagy brüsszeli igényekhez való igazodást, és valóban sok mindent legyűrtek a torkunkon az idők folyamán, főleg gazdasági érdekből persze, de legalább ennyire igaz, hogy hosszú távon ez mindenképpen hasznosnak bizonyulhat. Talán hasznosabbnak, mint az örökös magyar durcásság, az Ugocsa non coronat. (Apropó Trianon: ennek már néhányszor megittuk a levét.) De alapjában véve két szélsőségről van szó, ezt talán azzal érzékeltetném, hogy az utóbbi években sűrűn buktak a kormányok Romániában, ám a külügyminiszter, kisebb megszakításokkal, hosszú évek óta ugyanaz, mintegy jelezve, hogy a román külpolitikában nem az ideológia számít. Ami persze nem teljesen igaz, viszont még kevésbé igaz, amit ma a magyarországi politika sugall: hogy az Európai Unió jövőjét a jobb- és baloldal, tehát az ideológiák közti ádáz küzdelem döntheti el. Azt hiszem, tragikomikus vízió ez, és kár, hogy az Európai Parlament döntéseit is elég gyakran ez a logika határozza meg.
Úgy vélem, végül azoknak lehet igazuk, akik felismerik, hogy az alternatíva nem a nemzetállamok Európája szemben egy globalizált – ahogy manapság mondják: „globalista” – Európai Unióval. Az igazi alternatíva: ideológiájukban autarchikus, bezárkózó, kisebb-nagyobb „kínai falakkal” körülvett, de közben mindenkinek kiszolgáltatott kelet-közép-európai „kompországok” tömkelege vagy pedig az államok, nemzetek, etnikumok, régiók identitását tiszteletben tartó, de a határokat felszámoló, a jogállami kritériumokat kibúvók nélkül érvényesítő egységes Európa. Vagyis nem nemzetállami elzárkózás, nem is elszürkítő globalizáció, hanem integráció. Régi szó, jó szó, nem kellene elfelejteni. Mint ahogy ne felejtsük Ady Endrét sem, hiszen nagyszerű program lehet Góg és Magóg fiaként Dévénynél betörni. Kellene ismét az a régi pátosz. Integrációs pátosznak is mondhatnám.
Markó Béla esszéje megjelent a Mozgó Világ idei májusi számában.
