Miközben le kellett számolnom a visszafordíthatatlan rendszerváltás illúziójával, és az irodalomban is egyre inkább a vallomásos őszinteséget szeretem, beleértve a mindennapok nyelvének beemelését a versbe, mégis hiszek a költészet csodájában. – A hét írójával, Markó Bélával beszélgettünk.
Ha csak a Kalligramnál megjelent köteteidre gondolok 2015 óta minden évben jön tőled könyv, három esszékötet és további hat verseskötet. De hátrább is léphetek: az egész életműre jellemző ez a folyamatosság. Kicsit messzebbről indítok tehát: miként lehetséges karban tartani ezt a tempót? Hogyan működik ez a „program” a gyakorlatban? Kis túlzással szinte úgy képzellek, mint egy próza, hovatovább regényírót, aki minden nap az adott időpontban leül az asztalhoz és a szintén adott időpontig nem tágít onnan…
Tetszik nekem ez az összehasonlítás, hogy úgy írok verset, mintha prózát írnék. Magas labda, engedd meg, hogy leüssem. Ugyanis régebb azzal válaszoltam volna a kérdésedre, hogy sok a bepótolni valóm, hiszen legalább egy évtizedig nem írtam. De aztán rá kellett jönnöm, hogy nem árt időről időre újragondolni mindazt, amit eddig írtunk, sőt azt is, ahogyan írtunk. Itt van például ez a nyilvánvaló különbség a vers és a próza között, miszerint vannak költők és írók. Ráadásul író is sokféle van, regényírók, novellaírók, esszéírók, kritikusok, irodalomtörténészek és így tovább. Hát éppen ez a különbség kezdett eltűnni nálam mostanában, és egyáltalán nem bánom. A vers a legizgalmasabb, de szeretem az esszét vagy a publicisztikát, és újabban tetszeni kezdett a rövidpróza is. Az írás előtti állapotot gyűlölöm. Ugyanúgy, mint ezelőtt negyven-ötven évvel. Néha többször is leírom az első mondatot, majd eldobom. Tele van a papírkosár első mondatokkal. Tudom ugyanis, hogy amikor végre megvan a második mondat, már nincsen visszaút. Mindegy, hogy milyen műfajról van szó, mert ha elkezdem, akkor már be is fogom fejezni az írást. Végül is ez a mesterségem. Hivatás persze, de maradjunk annyiban, hogy mesterségbeli tudásra szükség van. Tulajdonképpen egy ideje az írásról írok. Vagy arról is. Hogy meg lehet-e másképpen közelíteni egy banális témát, egy gyermekkori emléket vagy akár egy aktuális közéleti problémát úgy, hogy újdonság legyen a régiségből, szokatlan a megszokottból. Voltak évek, amikor már-már naplószerűen írtam szonettet. Minden második vagy harmadik napon. De néha egy nap kettőt is. Aztán egy ideje már alig-alig írok szonettet, mert félek a rutintól. Az írásnak akkor van értelme, ismétlem, ha nekem is felfedezés, nem csak az olvasónak. Miután nagy nehezen sikerül elindulnom, bevallom, szeretek írni.
Petőfire emlékeztünk az idén. Szó esett sok mindenről, de arról nem nagyon, hogy mennyi mindent összeírt az a fiatalember. A minőség magyarázható a zsenialitással természetesen. A mennyiség viszont nem. Nyüzsgött, szervezkedett, lázított, mindenbe beleszólt? Igen. Bohém volt? Talán. De rengeteget dolgozott. Még akkor is, ha könnyen írt, és csak úgy ontotta a verseket. Tessék utánaszámolni egy kicsit! Visszatérve ahhoz a kérdéshez, hogy mi a vers, mi a próza, azt hiszem, a mai magyar költő nagy dilemmája éppen ez. Hogy mit kezdjen azzal a romantikus versfelfogással, amely egész költészetünket végigkísérte. Régi nyűgünk ez, már Petőfi is megpróbált szabadulni tőle, például a Felhők ciklusban. Mára viszont tényleg beérett valamilyen váltás, nem úgy, hogy összemosódik a vers és a próza, de nem árt megfosztani a költői aktust a rárakódott ünnepélyességtől. Egyébként nem penzum nekem az írás, és nincsen napi programom, viszont ha egy hétig nem írok valamit, már hiányzik. Mintha pazarolnám az időmet. Zsugoribb vagyok az ötleteimmel, mint régebben. Lejegyzek mindent egy-egy cetlire, néha előveszem, és latolgatom, hogy miből mi lehetne. Hát ez aztán nem vall poétai könnyedségre. Amit végül megírok, azt sem adom ki rögtön a kezemből, hanem várok valamennyit, és még javítok rajta itt-ott.
Ekképp elgondolható-e az életed szorosan vett költői életként, a költői munka ritmusába fogott észlelések sorozataként?
Én így érzem, de nem biztos, hogy igazam van. Nemrég Milánóban voltunk autóval, Marosvásárhelytől ez kétnapos út, ezerötszáz kilométer, és sokszor azon kaptam magam, hogy útközben is, Milánóban is folyton azt figyelem, mit kellene megírni ebből. Lehetőleg versben, de esetleg esszében vagy publicisztikában. Csupa tanulság egy ilyen utazás. Még a múzeumok is. A reneszánsz festőket láttuk egy előző alkalommal, most megnéztük a modern műveszet képtárát, ahol elsősorban az olasz futurizmus és szürrealizmus látható a huszadik század elejéről, Marinetti, Boccioni, Severini és kortársaik, de van Picasso is. Elgondolkoztató az egész. Nem tehetek róla, rögtön az jutott eszembe, hogy Olaszországban természetesen mindenütt ott a múlt, ez a képtár is közvetlenül a milánói dóm szomszédságában van, de közben hihetetlenül modernek is. Mi pedig otthon Erdélyben sokszor a múltat is csak aktuálpolitikai okokból becsüljük és siratjuk, miközben felzárkózni sem akarunk igazán. Nem tudunk modernek lenni.
Újabban pedig már hivatalos program lett Magyarországon a Nyugat lesajnálása, kultúrástól, mindenestől, amihez az erdélyi magyarok is kezdenek igazodni. Igen, úgy tűnik, máig alárendelem az életemet valami másnak. Mi úgy nevelkedtünk, hogy van fontosabb a saját életünknél. Nem biztos, hogy ez igaz. Egy költőt ismerek, akinél az élet és a költészet valószínűleg ugyanazt jelentette. Tandori Dezsőre gondolok. Ő azáltal élt, hogy írt. Legalábbis kívülről így néz ki. Nincs külön élete és műve, csak életműve úgymond. Ez csodálatra méltó, de nem hiszem, hogy ilyesmire kellene törekednünk. Viszont tényleg vers lehet mindenből. A tavaly szintén Olaszországban, a hegyek között, ahol az első világháborúban véres csaták zajlottak, láttam egy hirdetőtáblát: Isonzó bevásárlóközpont. Verset írtam ebből.
A pályád során a közelmúltban a szabadversek új mezőnye jelentett a meghatározó fordulatot. Erről már egy korábbi interjúban esett szó köztünk. Viszont a mostani könyved, a Már nem közös kapcsán ismét felmerül bennem a téma és a forma viszonya. Mit enged be a szabadvers, amire a kötött forma nem képes és mit tud a kötött forma kezdeni az anyaggal, amit a szabadvers nem tud?
Igen, beszélgettünk erről. De azóta valóban sok szabadverset írtam. Tulajdonképpen az is kötött formájú, amit szabadversnek nevezünk, de csak akkor válik véglegessé ez a kötöttség, amikor befejezed. Én legalábbis így élem meg ezt az utóbbi időben. Ki lehet próbálni, hogy valóban szabad-e a szabadvers. Tegyük máshova a sorvégeket, vigyünk át egy-egy szintagmát a következő sorba, esetleg vigyünk vissza néhány szót az előző sorba, és látni fogjuk, hogy elromlik az egész. Úgy képzelem, hogy egy jó szabadversben minden szó ott van, ahol lennie kell. Számomra az a nagy kihívás, hogy amíg üres a papír, látszólag bármit írhatsz rá, de ha nekifogtál, már nem vagy szabad, és ahogy haladsz előre, mind kevesebb a választási lehetőséged. Egyfajta életmodell minden vers. Mielőtt nekifognál, bármerre indulhatsz. Mostanában gyakran kezdek verset valamilyen régi történettel, néha akár unalmas közhellyel is. Mindenből vers lehet, de csak akkor, ha jó irányba indulunk. Ha eltaláljuk a formát. Azért szeretem a szabadverset, mert tényleg csak tőlem függ, hogy megmásíthatatlan lesz-e, amire befejezem. Mondatkezdések, elhallgatások, félbemaradások tagolják a szöveget. Egészen más ez, mint a klasszikus forma. Ha észreveszem, hogy egy sorvég véletlenül rárímel az előzőre, rögtön átírom. Jó vagy rossz, formájában is csak az enyém, valahogy így fogalmaznék.
Ezzel szemben a kötött forma, akár az antik vagy nyugat-európai időmértékes, akár a magyar ütemhangsúlyos verselés azt jelenti, hogy részévé lettem egy nagy egésznek, az ugyanazokat a formákat használó költők közösségének. Ha mégis meg tudom őrizni a személyiségemet és személyességemet, akkor ez nagy elégtétel. Kollektív létélmény, amihez én is hozzáadok egy keveset. Petrarca is írt szonettet, én is. Úgy érezhetem, hogy van valami közünk egymáshoz. Ugyanúgy számoljuk a sorokat, ugyanúgy keressük a rímeket. A kötött forma ugyanakkor meg is újítja a nyelvet, és talán ezért nem évül el teljesen. Az eleve adott ritmus és a rímkényszer újragondoltatja velünk a mondatrendet, sőt a szavak jelentését is. Ketten beszélünk, én és a forma.
Alanyesetre visszabontva: a forma megváltoztatása hozta a figyelmi fordulatot, avagy a figyelmi fordulat váltotta ki a formai váltást?
Ez is, az is. Tény, hogy a kötött forma egyfajta emelkedettséget követel a költőtől. Különbség van a költői nyelv és a köznyelv között, és ezt a különbséget például még Szabó Lőrincnek sem sikerült teljesen megszüntetnie. Ha az ember szabadulni akar a rutintól, formát kell váltania. Az ilyen formaváltás általában témaváltást is jelent. Vagyis figyelmi fordulatot, ahogy te mondod, rendkívül szemléletesen. De azért alapjában véve akkor váltottam igazán formát, amikor megszabadultam a félelemtől, hogy összekeverem a verset az újságcikkel, a politikai nyilatkozattal vagy a memoárral. Amikor hosszú hallgatás után újrakezdtem, sokáig volt bennem egy ilyen félelem. Nehéz ezektől az előítéletektől szabadulni még egy olyan kultúrában is, mint a miénk, ahol hosszú időn át szinte sulykolta az irodalomoktatás a gyerekekbe, hogy a költőnek nemcsak rebellisnek, hanem agitátornak is kell lennie. Felejtsük el az agitátorokat, és persze az is alkattól függ, ki a rebellis, ki nem. De az biztos, hogy ha nem vagyunk képesek kritikus szemmel nézni a társadalmi visszásságokat, akkor feladjuk értelmiségi mivoltunkat. A témaváltás formai váltást is jelent. Nálam is talán akkor jött egy fordulat, amikor be kellett ismernem, soha nem fogok szabadulni a kísértéstől, hogy beleszóljak abba, ami körülöttünk történik. Mint ahogy abban sem hiszek ma már, ismétlem, hogy vannak témák, amelyek nem versbe valók. Ugyanabban a világban élünk mindannyian, csak ki-ki másképpen értelmezi. Emléktöredékek, megtörtént történetek bukkannak fel a verseimben, a didakszistól sem félek ma már, mert annak is megvan a helye, ha képesek vagyunk ugyanakkor az öniróniára.
Ebben a mostani könyvedben a folyamatosságot hangsúlyoznám. Azt, hogy rezignáltabbak, avagy az életkor sajátosságaival számot vetőbbek, szemlélődőbbek, netán visszahúzódóbbak, a történelmi retrospekciót nézve élesebbek és lemondóbbak-e, nehéz mérlegelnem, mert egészében és minduntalan az elmúlt másfél évtizedben kidolgozott és feltárásban lévő Markó-i világ jó értelemben vett ismerős motívumai és főként perspektívája vezet. Hogyan látod te ezt a fajta „megállapodottságot”, összegző igényességet?
Készséggel elfogadom, hogy ezek inkább összegező versek, vagyis visszafelé nézek, nem előre. De nem azért, mert azt gondolom, hogy esetleg holnap már nincs tovább. Annyi mindent megtapasztaltam, annyi mindenben részt vettem, annyi kihívásnak kellett megfelelnem, hogy ma már az okokat keresem inkább, nem a célokat. A költészet egyfajta virtuális világ, és számomra most éppen fontosabb a reflexió, mint a cselekvés. Kevés ma a vita az életünkben, kevés a kétely. Legalábbis nálunk Erdélyben. Nem próbálunk számot vetni azzal, hogy mi miért történt. Most nem feltétlenül a nagy társadalmi mozgásokra gondolok, hanem a saját személyes sorsunkra. Az irodalmi vagy művészeti életre is jellemző a kritika hiánya. Visszhangtalanul maradnak színházi előadások vagy festészeti tárlatok, nincsenek igazi véleményformálók, akik időnként egy finom tűvel kipukkasztanák a Facebook-buborékokat, amelyeken belül mindenki jól érzi magát. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy amit alkotunk, azzal meghosszabbíthatjuk a földi létünket. De megírhatjuk a használati utasításokat a közelmúlthoz, netán a közeljövőhöz. Rezignált versek, ez igaz, és mégsem halálversek, hanem életversek. Halálverseket huszonévesen ír az ember. Az más kérdés, hogy keserűen nézem, mennyi minden bizonyult illúziónak abból, amiben bíztunk.
Meglepett a választásod, hogy a kötet címéül a Már nem közös című verset választottad. Mégpedig azért, mert úgy vélem, a konrét vershelyzetbe hozott, vörös lobogók alatt gyülekező és jelszavakat skandáló közösségek huszadik századi történetével már annyiszor szembenéztél. Mégis mi volt az oka, hogy ezt a veszteségtapasztalatot ismét az előtérbe helyezd?
Azt az egykori veszteséget már valóban elfelejthettük volna. Ahogy az imént mondtam, voltak illúzióink, aztán szertefoszlottak, majd megint lettek, és így tovább. Szörnyű a huszadik századi tapasztalat, hogy miképpen lehet becsapni és mindenféle fanatizmusba belehajtani a nemzeteket ilyen-olyan primitív hazugságokkal. És hát legyünk őszinték, a kultúrát, de még a verset is meg tudják fertőzni ezek a hazugságok. Erre aztán igazán sok példát lehetne felhozni. A múltat akkor érdemes hánytorgatni, a közös vagy a személyes történetünket is, ha érezzük a veszélyt. Hogy a történelem megismétlődhet. A kötetem címadó verse tényleg ifjúkorunk csalódásairól szól látszólag, csak az a baj, hogy majdnem ugyanoda jutottunk megint. Volt egy ideig valami, ezúttal egy közös magyar-magyar cél, és látnom kell, hogy hamis ez is. Ismét „nem közös” úgymond. Pedig van egy eszme, ami nem csupán illúzió, hiszen sokfelé működik. A demokráciáról beszélek. Ezt az eszmét újabban a mi magyar glóbuszunkon olyasmivel próbálják helyettesíteni, ami többször befuccsolt a történelemben. Mi köze ennek a költészethez, kérdezhetné valaki. Nem szeretem az aktivista lírát, ez a könyv sem az, távolról sem. Éppen ellenkezőleg, megpróbálok leszámolni a többes szám első személlyel, beszéltem én is így eleget, és úgy vélem, ma éppen az egyes szám első személyre van szükségünk, minél többször, minél hangosabban. Minél szolidárisabban is ugyanakkor, és ez nem ellentmondás, erről szól a demokrácia. Ma az irodalom köztársasága is veszélyben van.
Ugyanakkor támaszkodhatunk az említett versre és persze tovább verseidre: marad-e költői anyag a (különösen huszadik) történelemből és -ben, avagy a keserű kijózanodás kora jött el a lírában is?
Úgy vagyok ezzel, hogy miközben le kellett számolnom a visszafordíthatatlan rendszerváltás illúziójával, és az irodalomban is egyre inkább a vallomásos őszinteséget szeretem, beleértve a mindennapok nyelvének beemelését a versbe, mégis hiszek a költészet csodájában. Ami a létezés csodája is egyben, hirtelen nem találok erre most kevésbé fellengzős kifejezést. Ráadásul az utóbbi időben egyre inkább az foglalkoztat, hogy mindenben ott van a vers, csak értelmezés kérdése az egész. Régebben azt gondoltam, hogy például a gyerekkorom lezárt történet. Ma meg rá kell jönnöm, hogy külön-külön is átéltünk valamilyen formában mindent, amit a huszadik századi történelem produkált ebben a régióban. A kilencvenes években a költészetben is végbement a demitizálás, az volt az irónia és önirónia kora. A rendszerváltás össztársadalmi dühe elmúlt, sajnos, de a költők mintha ismét keresnék a módját a lelkesedésnek és lelkesültségnek. Keresik megint saját mindennapjaikban a pátoszt, vagy ahogy az előbb neveztem, a csodát. Sokszor magánlírának tűnik, de több annál. Fogalmam sincs, milyen lesz holnap vagy holnapután a vers, de amíg van nyelv, addig szükség lesz arra is, hogy időnként másra használjuk a szavakat, mint amire szoktuk. Most patetikus vagyok én is, de ez a helyzet. Egyébként Európa is megint patetikus, bár nem nagyon akarjuk észrevenni. Egyetértésre vágyik, egymás tiszteletére.
Persze és elsősorban a végére maradt az a kérdés, amire a költői választ minduntalan megkapom: és ez az örömök iránti fogékonyság, egyben a megtörettetések felé mindig nyitott, együttérző tekintet. Hogyan lehetséges tréningben tartani ezt az érzékenységet? Meglehet, hogy éppen a versek a leginkább bátorító csendestársaid ebben a játszmában?
Lehet, attól vagyunk emberek, hogy képesek vagyunk az együttérzésre. Az állat is sajnálja a társát vagy a kölykét, de az a sajnálat a létfenntartásról szól. Mi ezen túl is segíteni akarunk sokszor. Ehhez nyilván empátia kell. Nekem is megvan a magam módszere az empátiára. Ha már nagyon haragszom valakire, és ahogy mondani szokták, már-már meg tudnám ölni, próbálom elképzelni gyerekként. Egy gyereket meg lehet büntetni, viszont nem lehet gyűlölni. Naiv példa, de valami ilyesmire van szükségünk, ha érzékenyek akarunk maradni. Észre kell venni a másikban azt, aki volt. Vagy aki lesz. A költőnek a verset kell meglátnia a világban. A festőnek a képet. Irigylem a zenészt, aki ránéz a kottára, és hallja a zenét. Tulajdonképpen te magad válaszoltad meg a kérdést, igazad van, engem ma a vers segít. Abban is, hogy életben tartsam magamban a gyermeket.Fogy az időnk, de rég tudom, hogy az idő relatív. Ülök a verandán, figyelem a rigót vagy a káposztalepkét, és érzem, hogy bár egy térben vagyunk, más-más időben élünk.
Megjelent a Litera Interjú rovatában 2023. október 11-én.
