Az Élet és Irodalom legújabb, 2022. április 14-i számában.
Markó Béla: Orosz kenyér
Keveset beszélt? Sokat hallgatott?
Nem ugyanaz. Akkor úgy éreztem,
hogy sokat hallgatott nagyapám.
Ma inkább az fáj, hogy keveset beszélt.
Semmit sem mondott Amerikáról,
ahol vasöntő volt hosszú évekig.
Egyetlen szót hozott Oroszországból,
ahol fogságban volt még azelőtt,
az első világháborúban. Ismételtem
az oroszt a konyhaasztalnál, de lehet,
hogy csak az unokatestvéreimnek
dicsekedtem, ötödik osztálytól már
kötelező volt annak idején, egy rövid
verset mondtam el nekik oroszul.
Váratlanul megszólalt nagyapám:
kleb. Felkaptam a fejem. Na, mit
jelent? Kleb. Kenyér, vágtam rá.
Kenyér. Mintha bólintott volna
jóváhagyólag, majd hallgatott tovább.
Akkor már régóta véget ért a második
világháború is, a hatvanas években
történt mindez. Történt? Annak idején
úgy hittem, hogy nem történet, csak élet.
Hozott egy szót. Gondolta, nekem adja.
Nekem már megvolt. Mégis tőle
kaptam. A többit hozzáképzelhetem,
ha sikerül. Talán ennyire emlékezett
ő is. Egyetlen szóra. Azt hiszem,
ma már nem merném lefordítani.
Mit látok én? Mit látott ő? Igaza volt,
semmi értelmük a szavaknak. Hiszen
más volt a kleb, más volt a kenyér.
A beszéd csak növeli a távolságot
köztünk. Ő engem látott. Én őt.
Ezen nem lehet változtatni. Néztük
a kenyeret az asztalon. Mit jelent?
Markó Béla: A közhely grammatikája
A tiltakozástól el fogsz jutni a beletörődésig.
Nem arról van szó, hogy megalkuszol,
csak felméred a lehetőségeket. Így születnek
a közhelyek. Például, hogy mindent meg lehet
szokni. A könnyet. A vért. Az izzadt kamaszok
meg-megrebbenő tekintetét. A félelem szagát.
Az érdes betont a fejed alatt. A sötétséget.
A fényességet. A zajt. A csendet. Mindent
meg lehet szokni, amin nem tudsz változtatni.
A hideget. A forróságot. A folytonos hiányt.
Csak tíz napja tart a háború a szomszédban,
és már nem nyitjuk ki félóránként a televíziót,
nem figyeljük állandóan a híreket. Minek?
Már megszoktuk. A közhely tartalommal
telítődött, és ki is egészült. Beletörődhetsz,
de csak abba, amin nem tudsz változtatni.
Ó, micsoda önhittség, hogy nem fogod
megszokni! Kivéve, ha megölheted, aki sír.
Ha lepuffanthatod, aki jajgat. És ha falhoz
verheted, aki nyöszörög. Akkor mégsem kell
megszoknod. De hozzá fogsz szokni minden
máshoz. Sárban. Szarban. Bűzben. A tetűhöz.
A poloskához. Éppúgy, ahogy réges-rég
a rigóhoz a fán. A szöcskéhez a fűben. A nap
melegéhez a bőrödön. Most meg a füsthöz.
A fegyverhez is, ha mégsem tudod kicsavarni
a támadók kezéből. Ne áltasd magad! Amit
nem tudsz megváltoztatni, idővel megszokod.
A halál közeledtét is. Azt sem hitted volna,
hogy néhány évtizednyi lázongás után
végül ennyire hozzászoksz az életedhez.
