Történetek adventre a Literától – Markó Béla: Cukorspárga
Markó Béla: CUKORSPÁRGA
Vakbéllel műtötték apámat,
és alig jött haza, rá néhány napra
anyám került kórházba epekővel,
teát főztem, kenyeret hoztam,
naponta egyszer egy vödör vizet is,
ráadásul nekem kellett kivinnem
a szennyes vödröt minden reggel,
hiszen apámnak még vigyáznia kellett,
persze ránk nézett néha a szomszédasszony is,
karácsony reggelén szólt nekem apám, hogy
fiam, az idén mi állítjuk fel a karácsonyfát,
mert az angyalnak sokfelé kell mennie,
meghökkentem, de nem szóltam semmit,
hát mit képzel, hogy én még nem tudom?
hétévesen hinnem kellene az angyalban?
való igaz, eddig mindenki eljátszotta
a reá kiosztott szerepet, én is,
de ezúttal más lesz a szereposztás,
felcipeltem a fenyőfát a pincéből,
ugyanis oda szokták előlem elrejteni,
de még azelőtt nagy nehezen beleigazítottam
a csavarral megszorítható karácsonyfa-tartóba,
aztán apám az asztalnál ülve
cérnával kötözte a szaloncukrot,
én meg bevittem a konyhaszéket a szobába,
és úgy díszítettem a karácsonyfát,
ragyogtak a díszgömbök, mint a bolygók,
Merkúr, Vénusz, Föld, Mars és így tovább,
szikrázott a zöld, kék, piros vagy ezüstszínű
sztaniolba csomagolt szaloncukor is,
akár az égen a csillagok éjjel,
és az angyalhaj, az aranyozott dió,
a szürkésfeketén várakozó csillagszórók,
legfelül pedig egy kicsi pléhangyalka,
működött már a mindenség a szobában,
sütött a nap, feljött a hold,
keringtek mind az égitestek,
és fenyőillata volt a világegyetemnek,
kimentem, hogy szóljak apámnak,
de amire a konyhába értem,
nagy robajjal összeomlott az égbolt,
hevertek a szőnyegen a csillagképek,
szétszórva egyik-másik bolygó,
József Attilát idézve: letört a semmi ága,
közben besántikált apám, és elmagyarázta,
hogy csakis kívül, csakis a látható helyre
tettem minden cukrot, diót, gömböt,
Kis Göncölt, Nagy Göncölt, Fiastyúkot,
pedig a fal felől is kellett volna,
ahol egyébként senki sem látja,
tehát csak arra jó, hogy egyensúlyt biztosítson,
így mondta apám szokásos pedantériájával,
egyensúlyt kell biztosítani,
felsegítettük kínnal-bajjal a sebesült,
szilánkokkal teleszórt karácsonyfát,
talpra állítottuk ismét,
akár egy megrémült angyalt,
cukorspárgával az ablakkilincshez kötöttük,
hogy el ne essék megint,
és zörögve ugyan, el-elakadva,
beindultak újra a galaktikák,
fehérlett a puha vatta, mint a Tejút,
még állt a karácsonyfa, amikor
anyám is hazakerült a kórházból,
főztem a teát, hoztam a kenyeret,
de már réges-rég nincsenek sehol,
illetve ott vannak a láthatatlan oldalon,
hogy biztosítsák nekem az egyensúlyt,
ahogy mondaná apám,
aki mindig kínosan ügyelt
a pontos fogalmazásra.
Megjelent a Mozgó Világ 2016/1. számában, majd a szerző
