Kalapos időkben micisapka. Micisapkás időkben kalap. Ennyi a forradalom.
A munka nemesít. Sokszor hallottam. Nem otthon persze. Anyám egyszerűen csak szólt, hogy menjek fát vágni. Mármint tűzifát aprítani. Nyaranta nagyanyáméknál sem volt semmiféle ideológiai magyarázat. Vegyem a kosarat, és hozzak répalevelet a kacsáknak. Utáltam a munkát. Egy cseppet sem lettem nemesebb tőle. Aztán megtanultam a folytatást is: a munka nemesít, de a szocializmusban nincs szükség nemesekre. Hát ez az, gondoltam. Legalább jókat lehetett nevetni akkoriban. Halkan, mintha suttognánk. Az milyen? Például az iskolában a pad alatt. Ünnepe is volt a munkának. Olyankor nem volt munka. Csak azok dolgoztak, akik a sört, bort, pálinkát árulták. Forradalmi idők. Harcolhattunk a békéért. Szidhattuk a kapitalizmust. Meg Titót, a láncos kutyát, aki megugatta a Szovjetuniót. Szerettem tanulni. De a tanulás nem munka. Nem lesz piszkos a körmöd tőle, mint a gyújtóstól vagy a répalevéltől. Répalapinak neveztük. Nálunk minden másképpen van. Tudjátok, hogy hívták a gyújtóst? Facska. Hozzál facskát is! Nem fácska, hanem facska. Hát a fűrészport? Az meg fűrészkorpa. Egyébként a munka ott kezdődik, hogy kalapáccsal ráütsz az ujjadra. Ha szaros lenne is bekapnád. Így mondták. Ilyen a munka.
Aztán egyszerre mégis dolgozni akartam. Nyári vakációban. Csak néhány hetet. Kellett a munka. Vagyis a pénz. Most jövök rá, hogy kimaradt az életrajzomból. Lehet, hogy pótolom a Wikipédián. Nem voltunk szegények. Gazdagok sem. Tellett mégis apámnak egy robogóra. Megvette. Mentünk diadalmasan nagyanyámékhoz. Hátul ültem. Nekimentünk egy fészernek. Eladta. Vásároltam volna én is ezt-azt. Nem könyvet, arra mindig adott anyám. Hegyesorrú cipőt. Talán nemességre is áhítoztam. Bár akkoriban hasznosabb volt prolinak lenni. Grófok és bárók is kerültek a kezük alá. Évek múlva találkoztam egy grófnővel, aki virágot árult a marosvásárhelyi vendéglőkben. Azt hiszem, mégsem a nemesség végett dolgoztam kilencediktől egy-két osztálytársammal minden nyáron. Töltöttük a permetezőrepülőbe nagy papírzsákokból a gyomirtó vagy rovarirtóport, azt sem tudom, mit. Hajnali ötkor kezdtünk. Máskor meg nyűttük a lent. Majd elmondom, miféle munka. Maradjunk annyiban, hogy nehéz. Hordoztam a topográfusoknál a piros-fehér lécet. Ha kiáltottak, megálltam, és tartottam függőlegesen. Egy másik évben raktuk egymásra a deszkát a fatelepen. Vagy fekete-fehér sakkfigurákat gyártottunk egy rozoga műanyagfröccsöntővel. Ráadásul éjszakai műszakban. Valahányszor hozzáért a gép karja a cementhez, enyhén megütött az áram. Előbb-utóbb elmesélem részletesen ezt is. A lényeg, hogy semmi nemesség. Mégsem utáltam olyan nagyon. Önálló voltam. Pénzt adtak érte. Most őszinte vagyok. Azt nem igazán számítom munkának, hogy házilag előállított hidrogénnel töltöttem meg egy-egy léggömböt, és népes nézőközönséggel feleresztettem. A technika igézetében éltünk. Más kérdés, hogy nemcsak a léggömb, hanem a ház is levegőbe repülhetett volna. Villanycsengőt is bütyköltem, majd vártam, hogy jöjjön haza apám. Hazajött, nem csengetett, csak benyitott. Munka-e ez? Igen is, nem is. Pénz nem járt érte, csak bosszúság. Vagy elégtétel, mert érkezett két nagy szatyorral anyám is. Ő nem felejtette el megnyomni a gombot. Mennyei csörgés!
Dolgozni csak pontosan, szépen? Igen, ha értelme van. Pénz, luftballon, tudományos teljesítmény. Furcsa még ez is. Holnap otthon dolgozom, mondták később a szerkesztőségben az írókollégák, amikor éppen írtak valamit. Megértettem, de én nem tudtam így mondani. Dolgozik az ember, ha fát vág. Hiába, nem voltunk igazi értelmiségi család. Csak afféle első generációs. A versírásba nem lehet beleizzadni. A regény más. Az tényleg olyan lehet, mint a favágás. Mint a pityókaszedés. A pityóka az a krumpli mifelénk. De a krumplit is ismerjük. József Attilát is. Mint egy tányér krumplipaprikás. Viszont apám szerint burgonya. Vacsorára sült burgonya. Falusi fiú volt, elgondoltam, hogy ültette a burgonyát gyerekként. A fenét! Pityókát ültetett ő is. Most meg burgonyázik. Neki még csak nem is krumpli. Igaz, tanár volt a mezőgazdasági szakiskolában. Kezdték a gyerekek pityókával, végezték burgonyával. Íme, az iskola értelme. Persze ti nem hallottatok a pityókáról. Legfeljebb a kolompérról. Ha magyaros, hát legyen magyaros!
Summa summarum, hűvös, esős vidéken születtem. Krumplitermő vidéken. Megkezdtük az iskolát, néhány nap múlva vittek minket krumplit szedni. Ilyen a kényszermunka. Egy hónapig is néha. Reggel a teherautóban egymás hegyén-hátán ki a mezőre, délután vissza. Hajtottak minket, alig szusszanhattunk. Fizetség semmi. Igaz, egyesek hátizsákban hozták a tízórait. Hazafelé dagadt az üres hátizsák. Aztán a hatvanas években, talán éppen 1968-ban változott a Román Kommunista Párt krumpliszedési politikája. Tizenegyedikes voltam. Kiderült, hogy meg fogják fizetni a munkánkat. Nagy volt a termés. November 7., a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója még a mezőn ért minket. Ilyen világ volt. Októberi forradalom novemberben. Végre befejeztük. Az élet iskoláját. Kaptunk fejenként harminc és negyven lej között másfél hónapért. Aki mindig ott volt, negyvenet. Aki nem, kevesebbet. Egy tábla vaj nyolc lej. Egy sör három lej hatvan. De sört nem ittam. Egy könyv tizenvalahány lej. Jobb lett volna ingyen. Mit csináljunk? Legyen forradalom! Ezúttal tényleg novemberi. Amúgy is forradalmi év volt az minden szempontból. Diáklázadások Párizsban. Némi remény a vasfüggönyön innen. Csehszlovák reform. Románia nem vonult be. Mégsem lett rendszerváltás. Csak női és férfiszabók forradalma. Miniszoknya a lányoknak. Hosszú combok, kerek popsik. Nem fordulhat félre az ember. Trapéznadrág a fiúknak. Térdben szűk, lent elfedi a cipő orrát. Micsoda idők! Mint a francia sansculotte-ok. A magyar vörössipkások. Garibaldi vörösingesei. Éhbérért dolgoztunk. Tiltakozni kellene. De hogyan? A miniszoknya nem lehet rövidebb. A trapéznadrág sem lehet szélesebb alul, mert akkor szoknya lesz abból is. Brrr! Osztályharc? Szabadság, testvériség, egyenlőség? Állítólag ez már mind megvolt. Inkább a csehszlovák példa. Hátha most nem lesz baj belőle. Zsongott az osztály, a XI. C. A két román osztály volt az A és B, a két magyar a C és D. Így illett. Előreengedtük őket. Nem most, hanem már réges-rég. Nálunk a román osztályokban is magyarok voltak. Magyar románok. Kivéve egy-két román románt. Tehát a C osztályban volt húsz fiú és húsz lány. Magyar magyarok. A lányokat most kihagytuk. Nekik is akartam tetszeni. Szóltam a fiúknak, vásároljunk kalapot. Kijön abból a pénzből. Kalapot? Igen. Ősz van. Micisapkás korszak volt az. Munkásdivat. Világ proletárjai, egyesüljetek! Bátran előre, elvtársak! Velünk az elnyomott parasztság. Ők nyilván kucsmában. Megegyeztünk. Reggel ilyen kalap, olyan kalap, de kalap. Volt kalapos király, miért ne lehetne kalapos forradalom. Találkozunk az iskola előtt. Délután összefutottam néhány osztálytársammal a ruhaüzletben. Lesz ebből valami. Másnap tizenhárom kalapos masírozott végig az iskolaudvaron. A többiek faluról jártak be, nem tudtak rögtön kalapot vásárolni. Elég volt így is. Szürke, zöld, barna, fekete kalap. Szépséges egyformaság. Ha jól emlékszem, az enyém szürke volt. Ott kezdődött a kalapmániám. Akkor még nem voltam kopasz. Micsoda gyönyörűség. Obstrukció. Revolúció. Restauráció. Vonultam büszkén legelöl. A végzős tizenkettedikesek belesárgultak az irigységbe. Ekkora ötlet! Megsemmisítő vereség. Trónfosztás. Jött szembe a kémiatanár, azt hittem, infarktust kap. Szünetben értem küldött. Érted jöttünk, elvtárs, nem ellened. Gyerünk az igazgató elvtárshoz! Ült az igazgató az asztalnál. Szégyellem, de éltanuló voltam. Az igazgató mindig elnéző volt velem. Nem úgy a kémiatanár, aki azelőtt egy évvel levonatta a magaviseleti jegyemet, mert nem mentem el felvonulni augusztus 23-án, a felszabadulás ünnepén. Nem ideológiai okokból maradtam otthon, hanem mert nyári szünet volt. Nagyszájú voltam, lamentáltam fűnek-fának, hogy hagyjanak békén vakációban. A kémiatanár ragaszkodott a büntetéshez. Utólag örülök ennek, legalább eldicsekedhetem, hogy én is ellenálltam. Bár rendszerváltás után egy osztálytalálkozón kiderült, hogy a kémiatanár volt az igazi ellenálló. Ő mondta. Hogy gyűlölte a kommunistákat. Ahhoz képest elég jól leplezte.
Álltam tehát az igazgató előtt. Mit csináltál, Béla fiam? Nem értem, igazgató elvtárs! Szervezkedtetek. Megszervezted, hogy kalapban jártok iskolába. Én? Igen, te. Ezek szerint nemcsak a bosszúálló Savonarola vádolt be, hanem másvalaki is elárulhatott. Hát mit akartok ezzel a kalappal? Fázik a fejünk, igazgató elvtárs! Egyenruha van, egyensapka nincs. Mit tegyünk a fejünkre? Kaptunk egy kis pénzt, vettünk kalapot. Hátrasandítottam, ott lógott a fogason az igazgató kalapja. Odanézett ő is. A kémiatanár is. Láttam, hogy győztem. Az igazgató legyintett egyet. Menj órára, Béla fiam!
Kalapos időkben micisapka. Micisapkás időkben kalap. Ennyi a forradalom. Nem a kémiát választottam érettségi tantárgynak, az biztos. Ti pedig, akik nem tudjátok, hogy miből lehetne forradalom, ha úgyis állandóan forradalom van, vegyetek kalapot! Vagy bocskai sapkát. Székelyharisnyát. Vitézkötést a szmokingra. Lehet, hogy nem illik hozzátok. De legyetek egyformák egy pillanatra! Semmi sem félelmetesebb, mint az egyformaság.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 39. számának Próza – Tárcatár rovatában 2023. szeptember 29-én.
