A Transindexnek eszébe jutott a mérföldkövet jelentő évforduló. Kérdez a főszerkesztő: Vig Emese.
Huszonöt évvel ezelőtt lépett először kormányra az RMDSZ. Kormányzati szerepének értékeléséhez a szövetség akkori elnökét, Markó Bélát kértük föl.
A beszélgetés során megpróbáltuk kibogozni, hogy a Szövetség mikor kezdte jobbközép alakulatnak tekinteni magát, illetve azt is, hogy ha Romániában könnyű kormányzásra lépni akár jobboldali, akár baloldali alakulattal, akkor a magyarországi pártok esetében miért tolódott el az RMDSZ kapcsolattartása erősen a Fidesz felé? Markó Béla azt is megválaszolta, hogy miért fontos az erdélyi magyarok érdekvédelmi szervezetének kormányon maradni, de arra is kiért, hogy hiányolja a vitákat a szövetségen belül. Nagyinterjú.
1996 novemberétől az RMDSZ részt vett a román kormánykoalícióban az addig szintén ellenzékben politizáló Demokratikus Konvencióval együtt. Ez már negyedszázadnyi távolságra van.
Majdnem pontosan huszonöt éve, hogy 1996-ban, a választásokat követően december 12-én iktatták be azt a koalíciós kormányt, amelynek része volt az RMDSZ is. November 3-án voltak a parlamenti választások és az elnökválasztás első fordulója, aztán december 17-én, a második fordulóban nyert elég nagy arányban Emil Constantinescu. Majdnem 9 százaléknyi különbség volt közte és Ion Iliescu között, de ha valaki utánaszámol, hamar kiderül, gyakorlatilag attól függött az eredmény, hogy a magyarok a második fordulóban is elmentek szavazni, és hogy a Demokratikus Konvenció jelöltjére szavaztak, nem Iliescura. Ehhez szükség volt arra, hogy az RMDSZ egy Emil Constantinescuval megkötött egyezség alapján mozgósítsa a választóit.
Ezzel a lépéssel az RMDSZ politikai partnerként elfogadhatóvá vált, és egyben precedenst is teremtett.
Történelmi jelentősége volt ennek, nemcsak az erdélyi magyarok esetében, hanem a teljes Kárpát-medencében. Nem volt rá példa azelőtt, hogy a határon túli magyarok valamelyik szervezete részt vett volna az illető ország kormányában. Utána ez valamilyen értelemben gyakorlattá vált, hiszen rá két évre a szlovákiai magyarok is kormányra kerültek 1998-ban, és nagyon érdekes, hogy azelőtt egy szlovákiai ellenzéki küldöttség járt nálunk Bukarestben, kíváncsiak voltak arra, hogyan működik egy ilyen román-magyar kormány. Aztán Szerbiában is megteremtődött az ottani magyar szervezet számára a kormányzás lehetősége.
Azt bizonyítottuk be ezzel a lépéssel, hogy politikai eszközökkel lehetséges változtatni egy etnikumközi viszonyon, lehetséges egy kisebbségi közösség helyzetében jelentős változásokat elérni. Amikor mi 1990-ben eldöntöttük, hogy részt veszünk a parlamenti választásokon, akkor sem a programunkban, sem a választási kampányunkban nem esett szó a kormányzásról. Mindössze azt láttuk fontosnak, hogy ott kell lennünk a parlamentben, el kell mondanunk a véleményünket, közvetítenünk kell az erdélyi magyarok akaratát a politika számára. A kormányzásról azért nem esett szó, mert akkor még ez teljesen valószínűtlennek tűnt. Ismerve az elmúlt évszázad történelmét, egyszerűen elképzelhetetlen volt, hogy kormányra kerüljünk, és magyar miniszter vezesse valamelyik tárcát. Igaz, egészen rövid ideig voltak az 1989 utáni első román kormányban a művelődésnél és az oktatásnál magyar államtitkárok. Fölmerült 1991 őszén is, amikor Petre Roman kormányát fölváltotta a Theodor Stolojané, hogy esetleg javasoljunk néhány magyar államtitkárt, komoly vita is volt erről október 5-én Aradon a Küldöttek Országos Tanácsának, a későbbi SZKT elődjének ülésén. Sőt, minden eshetőségre, néhány államtitkárt is nevesített a KOT. Utólag kiderült, hogy teljesen fölöslegesen. Már-már paródiának tűnik most mindez, hiszen az egész csak afféle jámbor óhaj volt egyes RMDSZ-politikusok részéről, még tárgyalásokra sem került sor a kormánypárttal, és ráadásul ez nem is jelentett volna valódi kormányzati részvételt.
Tehát a történelmi fordulatot 1996 hozta meg. Ez elindította egy olyan úton az RMDSZ-t, amelyen mindmáig haladunk, időnként megtorpanásokkal vagy kisebb-nagyobb szünetekkel.
Azóta a Szövetségnek állandó célkitűzése a kormányon maradás. Nem számít, hogy kivel lép szövetségre, csak az, hogy részt vegyen a kormányzásban?
Dehogynem számít. Csak ez nem ideológiáktól függött sohasem, hanem attól, hogy ki hogyan viszonyult az RMDSZ követeléseihez.
Nekünk 1990 és 1996 között elég éles vitáink voltak az RMDSZ-en belül arról, hogy miképpen lehetséges kimozdítani a holtpontról a román-magyar viszonyt. Mögöttünk volt már a marosvásárhelyi március, és mindannyian tudtuk, kevésen múlott, hogy ne alakuljon ki pillanatok alatt egy polgárháborús helyzet. Végül sikerült ezt megállítanunk. Nyilvánvaló volt az is, az akkori európai és kárpát-medencei viszonyokat figyelembe véve, hogy polgári engedetlenséggel, passzív rezisztenciával vagy netán nyílt erőszakkal nem lehet semmit sem elérni, csak vért és könnyet. Az 1990-ben teljesen jogfosztott magyarság helyzetén nem tudtunk volna ily módon változtatni, intézményeket létrehozni.
Érdemes lenne a fiatalabbak számára is elvégezni egy részletes összehasonlítást. 1989 végén például egyetlen önálló magyar középiskolánk sem volt, ma van több mint hetven. És folytathatnám a sort.
Erről a Demokratikus Konvencióról egyébként nem sok jót mondanak az elemzők. Négy év alatt három miniszterelnök váltotta egymást, igazi reformokat nem nagyon tudott felmutatni. De ezek szerint az erdélyi magyaroknak mégiscsak fontos volt ez a négy esztendő.
A magyar nyelvű oktatásban, a magyar nyelv nyilvános használatában, a magyar szimbólumok elismertetésében, az elállamosított ingatlanok, földek, erdők, épületek visszaszerzésében, sőt, az önkormányzatiságban is jelentőset léptünk előre.
Kétségtelenül számított a nemzetközi támogatás is, de a megoldásokat nekünk kellett megtalálni és érvényesíteni. Egyébként 1990-től állandóan jelen volt Brüsszel és Washington Bukarestben. Nyugati civil szervezetek jöttek-mentek, valaki mindig érdeklődött a helyzetünk iránt.
Figyelt ránk Magyarország, megszólaltak az ottani politikusok is a mi ügyeinkben. Elkezdődtek a tárgyalások a román-magyar alapszerződésről, végül is megszületett 1996 őszén a dokumentum, de nem sokan emlékeznek ma már, mi van benne. Azt szoktam mondani, az alapszerződés legnagyobb haszna az, hogy megszületett, és erről ma már senki nem vitatkozik.
Ismétlem, öt-hat év alatt bebizonyosodott, hogy saját erőnkből, politikai eszközökkel kell változtatnunk a helyzetünkön, nekünk kell kivívnunk a jogainkat. De nem tudhattuk, mit hoz a közös kormányzás, hiszen semmi tapasztalatunk nem volt erről. Annak ellenére, hogy akkor már évek óta ott voltunk a román parlamentben, és megtanultuk, hogyan gondolkoznak a román politikusok, a kormányzati vállakozás mégis egy nagy ugrás volt az ismeretlenbe, közösen döntöttük ezt el, de legelöl úgymond én ugrottam, mert én voltam az RMDSZ elnöke, és engem követtek a többiek is.
A politikában mindig van kollektív akarat, de van egyéni felelősség is. 1996-és 2000 között gazdasági válság volt körülöttünk, bankcsődök voltak, súlyos költségvetési deficittel kellett szembenéznünk, tapasztalatuk is kevés volt a koalíciós pártoknak, így aztán valóban nem hozott látványos eredményeket a kormányzás, bár a gazdasági összeomlást sikerült elkerülni, és az európai meg euroatlanti integrációhoz is közelebb kerültünk.
De a román-magyar viszony lényegesen megváltozott, és merem állítani, hogy azok bizony nem apró lépések voltak, ahogy egyesek szájbiggyesztve mondják mostanában, hanem akkor indultunk el azon az úton, amelyen ma is halad az RMDSZ, legalábbis Bukarestben. Már 1999-ben elfogadtunk egy olyan oktatási törvényt, amelynek nyomán elkezdődött a magyar nyelvű oktatás önállósulása. Akkor született meg az első sürgősségi kormányrendelet a 20 százalékos nyelvhasználatról, amely aztán törvénnyé a következő, szociáldemokrata kormány idején vált. Akkor fogadtuk el azt a restitúciós törvényt, amely lehetővé tette, hogy csak Székelyföldön sok százezer hektárnyi közbirtokossági erdő is visszakerüljön az egykori tulajdonosokhoz. Nem beszélve a magánerdőkről, földekről, házakról, amelyeket szintén sikerült visszaszerezni Erdély-szerte. Az is igaz, hogy még ma is megoldatlan sok restitúciós kérés . Csak mi tudjuk, hogy így is mennyi vitába, konfliktusba került mindez. Történelmi egyházaink azóta jóval több, mint ezer épületet kaptak vissza, persze a mai napig van több száz ingatlan, amit nem sikerült visszaszerezni. Akkor került ki a Szabadság-szobor az aradi várból, és később, a szociáldemokrata kormány idején állítottuk fel a Tűzoltó-téren. Ebben a periódusban, 1997-ben ismerték el először március 15-ét hivatalosan, oly módon, hogy a román miniszterelnök üzenetben köszöntötte az ünneplő magyarokat. Akkor nyílt meg újra a kolozsvári magyar főkonzulátus, amelyet még a nyolcvanas években bezártak.
Azokban az években bővült ki jelentősen a magyar nyelvű egyetemi oktatás is: a jogon felvételikor helyeket különítettünk el a magyarok számára, a kolozsvári BBTE-n nemcsak a tanárképzésben, hanem például a közgadasági karon is beindult a magyar nyelvű oktatás. Ezeket az eredeményeket le lehet sajnálni utólag, ha nem tudja valaki, hogy milyen helyzetből indultunk még 1996-ban is, én viszont ma is úgy gondolom, hogy nagy-nagy áttörést jelentettek.
Egy olyan kormány volt az, amely objektív okokból sem vihette végig a társadalom általános reformját, de a román-magyar viszony azokban az években gyökeresen megváltozott, és az is bebizonyosodott, hogy érdemes ezen az úton tovább haladni. Az addig alárendelt, sőt, megalázott magyar kisebbség attól kezdve politikai partnerévé vált a román többségnek, és ez nemcsak a politikában, hanem a társadalmi élet más területein is megmutatkozott. Kisebbségből akkor kezdtünk közösséggé válni, és ez a folyamat még ma sem fejeződött be persze.
Természetesen az eredmények jelentősek, ugyanakkor azonban vannak, akik az RMDSZ „elvtelen politizálását” szokták fölemlegetni, amikor szóba kerül az, hogy a Szövetség bármilyen politikai formációval képes koalícióra lépni. A frissen alakult nagykoalíció kapcsán is ezzel vádolják.
A kormányzással kapcsolatosan sok a tévképzet. Amikor először kormányzásra vállalkozott az RMDSZ, voltak a koalícióban jobboldaliak és baloldaliak is, ott volt például a Petre Roman pártja is, amely szociáldemokrata orientációjú volt.
Viták voltak az RMDSZ-ben azokban az években arról, hogy szabad-e kormányozni román pártokkal együtt, de ezek a viták nem a jobb- vagy baloldalról szóltak. Az ilyen erdélyi magyar politika csak azoknak a szempontjából lehet elvtelen, akik azt gondolják, hogy az RMDSZ-nek el kellene köteleznie magát egyik vagy másik román párt mellett, vagy el kellene köteleznie magát Magyarországon is egyik vagy másik oldalon örökre, holott az RMDSZ egy szövetség, és nem politikai párt olyan értelemben, hogy sem a programja, sem a politikusai, sem a választói nem kizárólag kereszténydemokraták, szociáldemokraták, netán liberálisok. Mindezek az ideológiák, hol gyengébben, hol erősebben, jelen voltak az elmúlt harminc évben az RMDSZ-ben, mert megpróbáltunk minden magyar véleményének helyet adni, hiszen azt senki sem tagadhatja, hogy az erdélyi magyarok is sokfélék. Vannak közöttünk jobboldaliak és baloldaliak is, és ezeknek mind ott a helyük az RMDSZ-ben. Ezért nem helyes semmiféle megkötés, hogy mi Romániában melyik demokratikus párttal vagyunk hajlandók együttműködni. Attól függ, hogy össze tudjuk-e hangolni a programunkat, és el tudják-e fogadni a magyar követeléseket.
De ha valakivel egyezséget kötöttünk, azt mindig betartottuk, és ezt máig elismerik a román politikusok. Én úgy vélem, hogy ezen az alapon kell Bukarestben és Budapesten is politizálnia a szövetségnek.
Más kérdés, hogy közben az Európai Néppárt tagja az RMDSZ, hiszen a programunkban valóban sok a konzervatív elem, egy kollektív identitását féltő kisebbségi közösség esetében ez természetes. Viszont ettől még nyitottnak kell maradnunk. Akikkel nem lépünk koalícióra, akikkel nem működünk együtt, azok az ultranacionalista pártok. De még ha doktrinér párt volnánk, akkor is nevetséges lenne elvtelenségről beszélni akkor, amikor Németországot éveken át kormányozta egy szociáldemokrata-kereszténydemokrata koalíció, Angela Merkel vezetésével. Biztos, hogy a koalíción belül voltak feszültségek, de az ország amúgy jól megvolt ezalatt, szóval Németország sikeres volt ebben a periódusban.
Ez nagyon szépen hangzik, azonban az elmúlt időszakban egyre gyakrabban hallom, legutóbb talán épp a szövetségi elnök részéről is, hogy az RMDSZ egy jobbközép alakulat, ami az ideológiai irányultságot illeti.
Igen,az RMDSZ-ben az utóbbi időben el-elhangzott, hogy jobbközép szövetség vagyunk, és ott van a helyünk a jobbközép pártok mellett, ott érezzük jól magunkat. Én ebben nem hiszek, meg aztán hosszú távon nagyon vissza is üthet bármilyen kizárólagosság. Először is a politikában nem az a kérdés, hogy hol érezzük jól magunkat, másrészt pedig nincs is egyetlen doktrínánk, sem jobb, sem bal. Mint mondottam, mi szövetség vagyunk, több ideológiának, több véleménynek a szövetsége, és meg kell próbálnunk minden demokratikusan gondolkodó magyart képviselni. Ez hol sikerül, hol nem.
Elég, ha arra gondolunk, mi történt az utóbbi években. Kezdték elhinni sokan, hogy ott van a mi helyünk Romániában a jobboldalon, a nemzeti liberálisok mellett, akik rendkívül hevesen és zamatosan tudták szidni a szociáldemokratákat, az volt az ördög a számukra, most egyszerre meg kiderült – akárcsak a román közmondásban –, hogy amíg az ember átmegy a hídon, az ördöggel is szövetkezik. Egyezzünk meg, nem ördög egyik sem, de nem is angyalok.
Az RMDSZ egy ilyen koalícióban is megtalálja a helyét, és meggyőződésem, hogy működőképes koalíció lehetne, ha a személyi feltételek is adottak volnának hozzá, azonban ezzel kapcsolatban kételyeim vannak, mert látom azt, hogy elég kevés a nagy formátumú politikus manapság. De egyébként RMDSZ-es kollégáim jól tárgyaltak Bukarestben, erős pozíciót alakítottak ki a mostani kormányban.
Ha a romániai pártokkal való kapcsolatban ezt az elvet követi az RMDSZ, hogy egyformán jól együtt lehet működni a bal- és a jobboldallal is, akkor miért van az, hogy Magyarországon csak a Fidesszel ápol szoros kapcsolatot?
Utaltam rá az imént, hogy mostanában Bukarestben sem mindig érvényesült ez az elv, de a mostani kormányalakítással mintha helyreállt volna az egyensúly. Vagy ne beszéljünk feltétlenül egyensúlyról, hanem inkább csak nyitottságról. Másrészt Magyarországon sem volt ez mindig így. Hosszú tapasztalatom van a magyarországi pártokkal való együttműködésről. Kezdetben jobboldali, MDF-kormány volt, aztán 1994-től kezdődően baloldali, szocialista-liberális koalíció, majd 1998-2002 között jobboldali, Fidesz-MDF-Kisgazdapárti koalíció, 2002-től ismét változott, és visszajött a baloldal. Igazán megtapasztaltam, hogy mit jelent az egyenlő távolság, vagy ahogy legszívesebben emlegettem, az egyenlő közelség. Arra gondoltam, hogy mindenkivel szoros kapcsolatot kell ápolnunk, és lehetőleg állandó párbeszédben kell maradnunk. Ez soha nem sikerült teljesen, megmondom őszintén, mert napi munkakapcsolatot elsősorban a kormánypártokkal tartottunk fenn, ők tudtak megoldani bizonyos kérdéseket.
Mindig szükség volt a romániai magyar kultúra és oktatás minőségének megőrzéséhez a magyarországi támogatásra, és ez nagymértékben a kormánytól függött. Egyrészt kellett az anyagi támogatás, létrejöttek olyan állami alapítványok, amelyek a költségvetésből kaptak pénzt arra, hogy a határon túli erdélyi kulturális és oktatási programokat támogassák. Másrészt elvártuk azt is, hogy a mindenkori magyar kormány szólaljon fel az érdekünkben mindenütt, Brüsszelben és Washingtonban is mondja el, mi hiányzik az erdélyi magyaroknak, és próbáljon befolyást gyakorolni nemzetközi szinten. Az sem titok, hogy annak idején itthon valóban könnyebb volt eredményeket elérni, ha a román partnerek látták, hogy az akkor még nagyon tekintélyes Magyarország is így akarja, és még kevésbé volt mindegy nekik, hogy nemcsak Magyarország, hanem a Nyugat is így akarja. De mindez nem jelentette, hogy az ellenzékkel nem tartottuk a kapcsolatot, annál is inkább, mert nekik is voltak eszközeik otthon is, külföldön is. Az egyenlő közelség elve azért is fontos, hogy minket egész Magyarország támogasson, és nem csak az egyik oldal, amelyik éppen kormányon van. Mindig megpróbáltuk megszólítani azt a részét is a magyarországi politikának, amely ellenzékben volt. Ez így működött, függetlenül attól, hogy ki volt hatalmon.
És nem tett ezért szemrehányást senki?
Dehogynem. Sokat beszélhetnék erről. Persze nem mindenki volt egyformán sértődékeny, de mindig volt valaki, aki neheztelt amiatt, hogy nem keressük elég gyakran. Ráadásul, akik nem értettek egyet az RMDSZ-ben a többségi véleménnyel, általában oda menekültek, ahhoz a magyarországi oldalhoz, akikkel mi nem tartottunk eléggé rendszeres kapcsolatot. Ők is hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradjanak a feszültségek, teljes egészében ezeket a helyzeteket sohasem tudtuk tisztázni.
Melyik magyar kormánnyal egyezett a legjobban?
Mindegyikkel volt vitám, és ugyanakkor mindegyikkel oldottunk meg fontos kérdéseket. Persze voltak jelentős különbségek abban, ahogy a szomszédságpolitikához viszonyultak például, vagy ahogy az Európai Uniót és ezen belül a kisebbségjogi kérdéseket szemlélték.
Mindig azt szerettem volna, ha sikerül egy nemzetpolitikai konszenzust kialakítani a pártok között, nekünk ez lett volna az érdekünk, de hamar rá kellett jönnöm, hogy erre nem nagyon van esély, mert ellentmond a politikai kampányok logikájának. Bár az az igazság, hogy a kezdet kezdetén, amikor az alapelveket tisztáztuk, még nem voltak olyan nagy ellentétek a határon túli ügyekben a magyar pártok között. A kezdetekről beszélve, mindenképpen pozitívnak tartom az MDF-kormány velünk kapcsolatos külpolitikáját, de az akkori ellenzék határon túli magyar politikája sem állt ettől távol. Azt is mondhatnám, hogy egymást nem nagyon szerették, de minket talán még igen. Antall József nagyon sokat tett azért, hogy Nyugaton megismerjék a romániai magyarság követeléseit, és azért is, hogy az RMDSZ-t is elfogadják a nyugat-európai politikában. Ő segített abban, hogy bekerültünk az Európai Demokrata Unióba, amely egyik elődje volt a későbbi Európai Néppártnak. Ők dolgozták ki az első támogatási rendszert a határon túli oktatással, kultúrával kapcsolatosan, ők hozták létre az Illyés Gyula Közalapítványt. De a későbbi kormányok alatt is működött mindez.
El lehet képzelni, mi lett volna, ha mi akkor elkötelezzük magunkat az egyik oldalon, és a következő kormánnyal nem vagyunk hajlandók szóba állni. Ha elköteleztük volna magunkat jobboldalon, akkor nem tudtunk volna semmiféle kapcsolatot kialakítani a baloldali kormányokkal, vagy fordítva. Ez öngyilkos politika lett volna hosszútávon.
Ennek ellenére most annak vagyunk tanúi, hogy az RMDSZ szövetségi elnöke gyakorlatilag biztosította Orbán Viktort a teljes támogatásáról. Azt mondta: az elmúlt bő egy évtizedben a Fidesz az összes lényeges kérdésben a helyes utat választotta, és azt kérdte a Fidesztől, hogy győzzön. „Ahogy ismerem az erdélyi magyarokat, rajtunk biztos nem fog múlni.” Az ilyen szintű elköteleződés azért precedens nélküli.
Abból, amit eddig mondtam, azt hiszem, kiderül, hogy szerintem sem jó ennyire elkötelezni a magyar érdekképviseletet az egyik oldal mellett. Még akkor sem, ha egyébként úgy látja valaki, hogy vannak különbségek az egyik vagy másik párt viszonyulásában a határon túli magyarokhoz. Az rendben van, hogy mi a jelenlegi magyar kormánnyal szoros együttműködésben vagyunk, de ebből nem következik az, hogy másokkal szóba se álljunk.
Az RMDSZ-nek meg kell őriznie az önállóságát. Kinek tetszik, kinek nem, de az az érdekünk, hogy minden demokratikus párttal kapcsolatban legyünk. Ez éppúgy aktuális most is, mint a 90-es években. A Fidesz-kongresszusi beszédre utalt – az az igazság, hogy ha az ember elmegy egy pártkongresszusra, nem bírálja a házigazdáit, hanem dicséri. Ez így szokott lenni az RMDSZ-kongresszusokon is, aki eljön, úgy megdicsér minket, hogy csak nézünk magunk köré, vajon tényleg rólunk van-e szó.
Persze vannak kivételek is, az RMDSZ 2011-es tisztújító kongresszusán éppen egy magyarországi kormánypárti meghívott próbált minket kukoricára térdepeltetni, nem sok sikerrel. De ismétlem, egyébként az, hogy valaki dicséri a vendéglátóit, teljesen természetes.
Bizonyos dolgokat azonban én másképpen látok, mint a mostani RMDSZ-es vezetők. Igaz, ők nap mint nap belülről élik meg, én meg már inkább kívülről figyelem, hogy mi történik. Azt mindenképpen jónak tartom én is, hogy a Fidesz-kormány az azelőttinél nagyságrendben több pénzt fordít a határon túli magyarok támogatására: iskolák, óvodák épültek, számos más hasznos támogatást is fel tudok sorolni, bár nem biztos, hogy az én prioritásaim minden esetben ugyanazok lettek volna. Arra kellene támogatást adni, amire a román államtól nem lehet pénzt szerezni, és ez nem mindig így történt az utóbbi időben.
Viszont ami a nagyságrendet illeti, a mostani ellenzék helyében vállalnám, hogy amennyiben olyan helyzetbe kerülnek, megtartják az eddigi támogatás mértékét, és csak a prioritásokon, az elosztás módján változtatnak, a határon túli magyar szervezetekkel közösen. És persze átláthatóvá kellene tenni az egész támogatási rendszert.
Ami jó, azt méltányolnunk kell, ebből azonban nem következik az, hogy minden másban egyet kellene értenünk a Fidesz határon túli politikájával. Például a kétoldalú kapcsolatok nem jók. Én nem látom, hogy a mostani magyar kormány Romániával folyamatosan kapcsolatot tartana, és hogy ezáltal is próbálna hatni Románia magyarokkal kapcsolatos politikájára; nem látom azt, hogy az Ukrajnával alakult vitákban eredményt értek volna el, márpedig ott elég súlyos a helyzet, ami a kárpátaljai magyarok helyzetét illeti, akár az anyanyelvű oktatásról, akár a nyelvhasználatról van szó. Ugyanígy Szlovákia viszonylatában is vannak komoly problémák, és a magyar kormánynak ezt sem sikerült megfelelően kezelnie. A visegrádi négyek sok mindenben együttműködnek, ami akár példaértékű is lehet, csakhogy ennek mintha az lenne az ára, hogy a kisebbségi problémák nem kerülnek terítékre.
Vannak tehát valóban pozitív döntések, elsősorban a támogatás növelése, viszont a kétoldalú kapcsolatokban nem ért el áttörést a mostani magyar kormány, és erről is beszélni kell. Hát ha azt nézzük, hogy Magyarország és Lengyelország milyen elszigetelt helyzetbe kerültek az Európai Unión belül, akkor, akkor máris megvan a válasz. Nem beszélve arról, hogy az Európa-képünk is nagy mértékben különbözik. Legalábbis az én Európa-képem mindenképpen más, de szerintem az erdélyi magyaroknak is egy szolidáris, határok nélküli Európa az érdekük. Ezt látom ma a legsúlyosabb problémának, amit nem szabadna a szőnyeg alá söpörni.
Erről vitázni kellene a magyarországi politikusokkal, másrészt a Szövetségen belül is vitákra volna szükség. Nem kívánom vissza a régi RMDSZ-tanácskozások feszült hangulatát, de kár, hogy az utóbbi időben sem hivatalos keretben, például az SZKT-n, sem másutt nincsenek igazi viták. Kell az egyetértés, de időnként szükség lenne némi különvéleményre is, hogy fontos kérdésekben tisztábban lássunk.
Az, hogy az Európai Unió nem tudja kezelni a nemzeti, etnikai, regionális problémákat, és hogy nincsenek válaszai a kulturális különbségekere, mind igaz. A migráció kérdésére sincs jó válasz ebben a pillanatban, ebből azonban nem következik, hogy el kellene utasítanunk az egységes Európa gondolatát, és az erős nemzetállamok eszméjét kellene propagálnunk, mert ez Magyarországról talán másképpen néz ki, de ha mi itt Erdélyben ilyen Európát akarunk, akkor könnyen fölébredhetünk egy erős román nemzetállammal, ami nekünk halálos veszély, legyünk őszinték. Hiába kettős állampolgár az erdélyi magyarok egy része, mert ily módon elmenni ugyan könnyen elmehetnek, viszont a szülőföldjükön magyarként nem fognak boldogulni.
Tehát az én Európa-képem nem egyezik azzal sem, ahogyan most kinéz az Európai Unió, ezen is változtatni kellene, azonban azzal végképp nem értek egyet, ahogy a magyarországi kormányoldal támadja az egységes Európa gondolatát. Ugyanis az Európai Unió meggyengülése nagyon rossz helyzetbe sodorna minket. Mi azt kérjük, hogy az EU fogadja el a Minority Safe Pack-et, és erősítse meg a befolyását kisebbségi kérdésekben, vagyis szóljon bele abba, amibe eddig nem szólt bele. Közben pedig a magyar politika egy részétől folyamatosan azt halljuk, hogy az EU ne szóljon bele a dolgainkba. Akkor ezt el kell dönteni: szóljon bele Brüsszel, vagy ne szóljon bele? Sok ellentmondás van, és ezekről beszélni kellene, tisztázni kellene ezeket a kérdéseket.
Ami a magyarországi választásokat illeti, szerintem minden kettős állampolgár döntse el önmaga, hogy szavazni fog-e vagy sem a választásokon. Az RMDSZ-nek az lenne a fontos, hogy a romániai választásokon szavazzanak az erdélyi magyarok. Nagyon jól tudom, hogy Erdélyben a többség – minden közvéleménykutatás szerint – a mostani kormányoldalt támogatja. De ez nem jelenti azt, hogy nem kell azokra a kevesekre is figyelni, akik másként szavaznának.
Nem könnyű ezeket a szempontokat érvényesíteni, de meg kellene próbálni.
Forrás: Transindex
A főoldalra kiemelt kép – Foto Biró István /MTI – a 24.hu szerzője, Nagy József nagyinterjúját – Markó Béla: Nem voltam hajlandó alárendelni az RMDSZ-t még Orbán Viktornak sem (2020. augusztus 27.) – kíséri.
Forrás: Transindex