Becsültem annak idején a Tăriceanu-kormány főtitkárát, céltudatos és határozott embernek ismertem, talált is köztünk a szó. Bejött hozzám, elmondta, hogy rendet akar teremteni a lakosságnyilvántartásban, és arra kért, hogy álljak mellé. Hitetlenkedve hallgattam, hogy néhány óra alatt majd személyi igazolványt vagy útlevelet cserélhet bárki. De támogattam persze én is az elképzelését. És láss csodát, rövid idő alatt tényleg sokat változott az ügyintézés. Legalábbis akkor. Ilie Bolojan is erdélyi, mint mi. Amit akar, végigviszi. Ahogy látom, újabban nemcsak a jót, hanem a rosszat is.
Márpedig a Bihar megyei önkormányzat tavaly megválasztott elnöke, azelőtt Nagyvárad polgármestere, aki egyébként már évek óta haragszik valamiért az RMDSZ-re, és a retorikájában nagyon magyar, nagyon hajlíthatatlan Erdélyi Magyar Néppártot vette maga mellé még városgazdaként, az utóbbi időben az egykori pártfunkcionáriusokhoz kezd hasonlítani. Most nem arra gondolok, hogy megtanulta ő is a Romániában immár évszázados játékot, miszerint: „nekem is vannak magyarjaim”, bár erről is érdemes lenne beszélni. Amiről viszont mostanában joggal esik szó úton-útfélen: hogy Ilie Bolojan teljesen félreérti a kultúrát, minden jel szerint nem csupán a magyart, hanem a románt is.
Gyakran elemlegettük 1989 előtt az anekdotát, hogy az elvtársak egy csoportja meglátogatja a filharmóniát főpróba közben, végig is ülik fegyelmezetten a koncertet, aztán a végén a megyei főelvtárs odahívja magához a dobost: „Vigyázzon az elvtárs, figyeltem végig, míg a többiek dolgoztak, maga alig néhányszor ütött a dobra. Mi nem tűrjük a lazsálást!”
A viccre talán ma már kevesen emlékeznek, csak az a baj, hogy a helyzetek kísértetiesen ismétlődnek, és attól tartok, Bihar megye önkormányzatának elnöke csak egy a sok közül. A káder nem vész el, és nem keletkezik, hanem hol egyik, hol másik helyen bukkan fel. Ezelőtt majdnem egy évtizeddel Maros megye akkori – véletlenül vagy sem, szintén nemzeti liberális – elnöke állt elő az ötlettel, hogy spórlás céljából egybeolvasztja a román és magyar kulturális intézményeket. Csakhogy akkor volt erőnk megállítani. Remélem, lesz most is! És nem csak nekünk, magyaroknak.
Ugyanis Ilie Bolojan eddig meghozott vagy még csak tervezett intézkedései általában is kultúraellenesek kétségtelenül. De emellett persze magyarellenesek is. Meggyőződésből-e vagy csak érdekből, nem tudom, és szinte nem is számít. Nem véletlen, hogy a tavaly év végén éppen egy román íróbarátom hívott föl elkeseredve, hogy próbáljunk tenni mi is valamit, mert a Bihar megyei önkormányzat a két irodalmi lap, a Várad és a Familia (tetszik emlékezni ugye, ebben a lapban közölt legelőször Mihai Eminescu) önállóságát még aznap meg akarja egy határozattal szüntetni, és alárendeli őket a megyei könyvtárnak, mint egy-egy kis alosztályt.
Naivságomban azt gondoltam, hogy az egykori kölcsönös tisztelet még talán ér valamit, esetleg többet, mint a mulandó politikai érdekek. Telefonüzenetet küldtem Ilie Bolojannak, hogy szeretnék vele beszélni sürgősen. Nos, másnap, amikor már elfogadták a határozatot, felhívott mentegetőzve, hogy csak most látja az üzenetet, úton van Bukarestbe (zajlottak a kormánykoalíciós tárgyalások), de visszafelé bejönne hozzám. Így is történt. Hosszan beszéltünk a művelődési intézmények működéséről, a megoldatlan finanszírozási kérdésekről is, hiszen elég közelről ismertem annak idején mindezt én is. Azzal a sovány ígérettel ment el tőlem, hogy még egyszer leül a két lap főszerkesztőjével, és keresnek valami megoldást (ők a költségvetésük csökkentését elfogadták volna, de az önállóságukhoz ragaszkodtak). Éreztem már akkor, hogy ebből nem lesz semmi.
Nem is lett, mert akárcsak hajdan, amikor valóban észszerűsíteni kellett a lakosságnyilvántartást, Ilie Bolojan most is többször elismételte nekem, hogy csupán észszerűsítésről van szó, intézni tudják a könyvtár alkalmazottai a lapok ügyes-bajos dolgait, és hát kevesebb szerkesztővel is el tud boldogulni ez a két irodalmi folyóirat, a román öttel, a magyar hárommal. Indokolni próbálta, hogy ez így méltányos, sőt, még így sem megfelelő a román-magyar arány, mert Bihar megyében huszonvalahány százaléknyi magyar él, tehát a művelődési intézményekben is ilyen aránynak kellene lennie. A kilencvenes évek jutottak eszembe, amikor orrvérzésig magyaráztuk egyik-másik román politikusnak, hogy egy kisebb magyar iskolának is éppen úgy kell legalább egy kapus vagy éjjeliőr, sőt, igazgató is, mint egy nagyobb román iskolának, és száz magyar gyermeknek ugyanúgy joga van egy-egy külön tankönyvhöz, mint ezer románnak. Meg aztán egy nagy autóbuszhoz is ugyanannyi sofőr kell, mint egy kisbuszhoz.
De úgy látom, hiába vitáztunk hajdan, mert a következő generációknak időnként elölről kell kezdeniük. Mármint a pártfunkcionáriusok meggyőzését arról, hogy dobos is kell a zenekarhoz, és arról is, hogy a magyar néptánccsoporthoz nagyjából ugyanannyi táncosra van szükség, mint a románhoz. Sőt, minden bizonnyal ez a helyzet Európa-szerte, Németországtól Észtországig. Mennyivel többe kerül az észteknek még táncolni is ezek szerint, mint a németeknek például. Micsoda pazarlás!
Ne csináljunk mindenből etnikai problémát, mondják egyesek. Igen, így is meg lehet közelíteni, Ilie Bolojan nem szereti a kultúrát, és kész. Fölösleges pénzpocsékolásnak tartja. Minek egy kis szerkesztőségnek külön főnök, külön titkárnő, külön mindenes? Tényleg: minek? Nekem természetesen még lennének ötleteim. Csak egy példa: ha már annyira szeretne takarékoskodni, miért nem harcol Ilie Bolojan a pártjában például azért, hogy mekkora pénzkidobás egy megyében külön önkormányzatot és külön prefektúrát, külön elnököt és külön prefektust eltartani? Mennyi pénzt lehetne megspórolni, ha a prefektúrát felszámolnánk. Mi kezdettől fogva ezt szerettük volna, lelkesen állnánk most is egy ilyen kezdeményezés mellé.
De látom, egyelőre az írókkal, színészekkel, zenészekkel bajlódunk, nem a prefektusokkal. Ráadásul, úgy tűnik, nem kell nagy bátorság sokallani a kultúrát Ady Endre városában, akár a románt, akár a magyart, hiszen az érintett értelmiségieken kívül alig-alig szólalt meg egy-két politikus, senki más.
És most beszéljünk egy kicsit saját magyar ügyeinkről! Az elmúlt három évtizedben nem volt fontosabb célunk, mint önálló oktatási és kulturális intézményrendszert kialakítani. Úgy véltük, ez egy közösség megmaradásának legfőbb feltétele. Sokszor bizony kínnal-bajjal sikerült araszolgatni az önállóság felé. Létrejött egy-egy magyar középiskola. Például Marosvásárhelyen, Aradon, Brassóban, Nagybányán, Máramarosszigeten, Déván, Tordán, Maroshévízen, Szamosújváron. De hogyha nem külön iskola, legalább tagozat itt-ott. Magyar intézetek a Babeș-Bolyai különböző karain. Külön magyar kar a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. Önálló magyar alapítványi egyetem, a Sapientia. És így tovább. Néha évekig tartó huzavonával. Lépésről lépésre, ahogy szájbiggyesztve mondták azok, akik egy szalmaszálat sem tettek közben keresztbe. Volt kudarcunk is, a MOGYE dolga nem ment elébb, és sorolhatnám még.
De: mindig volt egy határ. Lehetett lassan lépegetni, lehetett stagnálni, ha olyan volt a helyzet, de visszafordulni nem szabadott ezen az úton. Ami egyébként az önállóság útja. Ha úgy tetszik: az autonómiáé. Nos, amikor egy magyar folyóirat önállóságát elveszi egy önkormányzat, vagy amikor az RMDSZ által önállósított és azóta is jól működő nagyváradi magyar és román színházak újraegyesítését tervezgetik ismét (elvégre az ügyelő, a világosító, a varrónő, a szabó mind-mind a munka nyelvén dolgozik, ezt már Ceaușescu idején megmondták nekünk), akkor nem lehet hallgatni. Mert egy magyar kulturális vagy művészeti intézmény léte önmagában is fontos, de ezúttal sokkal többről van szó: hogy mostantól fogva eléfelé megyünk-e, vagy pedig hátrálunk. Nem beszélve arról, hogy most éppen az RMDSZ országos koalíciós partnerének, a Nemzeti Liberális Pártnak a Bihar megyei vezetője tesz (Várad, Familia) vagy tervez (filharmónia, színház) ilyesmit.
Persze van még ebben az egészben egy igazi erdélyi magyar ínyencség: mind hegyezem a fülemet, de nem hallom az Erdélyi Magyar Néppárt tiltakozását. Nyilván azokét sem, akiket nálam jártában névszerint agyondicsért Ilie Bolojan, hogy milyen jól együttműködik velük. Tán csak nem az autonómiáért munkálkodtak eddig közösen, töprengek magamban, miközben figyelem, mi lesz intézményeink önállóságával, vérszemet kapnak-e mások máshol is, ha már Nagyvárad kenyérbe esett magyar radikálisai ilyen csendes megilletődéssel asszisztálnak ehhez a történethez. Mert hát nem gondolom, hogy néma tüntetésről lenne szó.
Megjelent a Transindex Plakátmagány rovatában 2021. május 17-én.
