Valóban egyenlőnek teremtette Isten
az élőlényeket. Itt van például az ember
és a csiga. Látszólag óriási különbség van
köztünk. De ha meggondolom, ez tényleg
csak látszat. Számoljunk utána, és rögtön
kiderül, hogy mire gondolok. Ugyanis
az ember már kellő távolságból meglátja
a veszett kutyát vagy a közeledő vihart.
Van ideje menedéket keresni. A csiga is
időben észreveszi a kapirgáló tyúkot,
és még behúzódhat a házába. Ha pedig
éhesek vagyunk, mi is ellátunk addig,
ameddig érdemes. Ezek szerint nem élni,
hanem túlélni születtünk. Ki-ki a maga
helyén. Mire lenne jó, ha minket is látna
vagy hallana a csiga? Hiszen úgysem
szaladhatna gyorsabban nálunk. Ahogy
annak sem lenne semmi haszna, ha mi
ellátnánk Istenig. A csigának ezek szerint
semmi köze ahhoz, hogy eltapossuk-e
vagy sem. Nekünk sincsen közünk
ahhoz, hogy eltapos-e Isten. Hát ezért
vagyunk egyenlők. Éppen annyi látás,
amennyi kell. Annyi tapintás. Annyi
ízlelés. Annyi hallás. Annyi képzelőerő.
Mi persze már mindenféle eszközzel
felerősítettük az érzékeinket. Azt is
mondhatnám, hogy építjük az érzékek
bábeli tornyát. De nem értettük meg,
hogy hiába tapossuk el véletlenül vagy
szándékosan a csigát, mert ebben neki
nincs semmilyen szerepe. Mint ahogy
hiába büntet minket a fennvaló, mert
ebből mi nem tanulhatunk semmit.
Kering a vércse odafent, és sokkal
élesebben lát, mint mi. Hajnalban ő is
rigófüttyre ébred, akárcsak én. Lehet,
hogy neki is szép. De nem úgy. Onnan
fentről a rigó fontosabb nálam. A csiga is.
Körülbelül annyi idő alatt bújik fedezékbe,
ha meghallja a sündisznó szuszogását, mint mi,
amikor majd a légiriadó az utcán ér minket.
Vagy hamarabb. Ez az igazi szabadság.
Ha nem tőled függ, hogy rabságban élsz-e.
A román írószövetség minden évben
költői estet szervez Gyulafehérváron.
Sem az ünnepségnek, sem a dátumnak
nincs köze a magyarok és románok
számára egyaránt fontos, bár más-más
érzelmeket kiváltó, zivataros múlthoz.
Pedig utalhatna erre a múzeum tágas
előadóterme, ahol ezúttal tizenkilenc
költő olvas fel verseiből. Körös-körül
római emlékek. Oszlopfők. Szobrok.
De a magyarázat jóval egyszerűbb.
A gyulafehérvári önkormányzat fedezi
a költségeket, ami bizony sokat számít
az írószövetségnek. Csodák csodája,
közönség is van. Fiatalok is. A költők
ezzel szemben majdnem mind öregek.
Úgy tűnik, nyugdíjas mesterség lett
a versírás. Kisántikál a mikrofonhoz
a sok nyugdíjas Eminescu, és többen is
arról elmélkednek verseikben, hogy
mire való a vers. Végigélni egy életet
azon töprengve, hogy mire való az élet?
Elgondolkozom ezen én is. Mármint
az életen. Vagy mégis inkább a versen.
Immár sokadszor. Ruganyos járással
megyek a mikrofonhoz. Nyugdíjas
Petőfi? Nem gondolom. Szerény vagyok.
Négy verset készítettem elő. De egyet
kihagyok. Akárhogy nézem, valamiféle
ars poetica az is. A többit felolvasom.
Nagy taps. Egyáltalán nem biztos,
hogy a költőnek szól. Mire való a vers?
Osztályharc, mondaná József Attila.
Fényesség. Sötétség. Tűz. Kard. Születés.
Halál. Minden. Sorra visszabotorkálnak
az öregek a helyükre. Egyiket-másikat
segíteni kell a lépcsőn. Vannak kivételek.
Egy fiatal román költőnő ül mellettem.
Nyárelő. Hőség. Meleg van a teremben is.
Sokan vagyunk. Ennyi költő egy helyen.
Zsuzsanna és a vének. Kivéve engem.
Hiszen nem láthatom magamat. Hirtelen
hozzám fordul. Elkérheti-e a verseimet?
Teszem-veszem éppen az összehajtott
papírlapokat. Nem értem. Talán valahol
közölni akarja? Mindig közlésre vágynak
a költők. Nyilván nem kérdezek semmit.
De megmagyarázza. Nagyon meleg van,
legyezné magát. Csak az tévesztett meg,
hogy nem a papírt, hanem a verseket kérte.
Odaadom készségesen. Neki van igaza.
Már tudom. Nem háború. Nem is béke.
Legyező csupán. És ez így van rendjén.
Telefonon keresett a megyei önkormányzat
elnök asszonya. Hogy sürgősen beszélnünk
kellene. Én akkor miniszterelnök-helyettes
voltam a román kormányban. Többek közt
a kultúrát is felügyeltem. A rendszerváltás
előtt ügyész volt az elnök asszony. Politikai
pereket nem bíztak rá. Nagy szükségünk volt
a frissen megalakult magyar szervezetben
olyan jogászokra, akik el tudtak igazodni
a román igazságszolgáltatás labirintusában.
Nélkülözhetetlenné vált nagyon hamar.
Igaz, egy időben szívesen nélkülöztem volna,
mert lépten-nyomon bírált minket. Ugyanis
közel került az úgynevezett belső ellenzék
egyik hangadójához. Aztán elvittük mégis
a fővárosba a számvevőszékhez. Jó munkát
végzett. Amikor hazakerült, ő lett a megyei
önkormányzat elnöke. Sok mindent megoldott.
Nagy szája volt, féltek tőle. Én nem. Hiszen
nem volt jogom félni abban a tisztségben.
Egyébként én is féltem volna. Visszahívtam,
mi olyan sürgős, hogy nem lehet várni.
Éreztem a hangján, alig türtőzteti magát.
A megye által fenntartott irodalmi folyóirattal
volt baja. Te Béla, ez a lap tele van fasszal.
Mivel? Fasszal. Hogyhogy? Még nem láttam
a legújabb számot. Felolvasok neked egy
verset. Nocsak! Nem kell, majd megnézem.
Már rég nem én voltam a főszerkesztő,
de nyilván úgy tekintette, hogy ez most is
az én lapom. Joggal. Hagyd a fenébe,
ne foglalkozz vele! Az írók ilyenek. Írjanak,
amit akarnak. A ti dolgotok vigyázni arra,
hogy megjelenhessenek. Nagy nehezen
lecsillapodott. Másról kezdtünk beszélni,
volt elég gondunk. Hazamentem, elővettem
a lapot, tényleg tele volt fasszal. Hát lehetne
valamivel kevesebb, gondoltam. De be kell
pótolni az előző negyvenvalahány évet.
Mint a kelet-európai politikusok a kilencvenes
években a nyugat-európai fogadásokon.
Bukarestben is egyik-másik nagykövetségen.
Szem-szájnak ingere. Svédasztal. Egyszer
jóllakni. Móricz Zsigmond. Trágárság.
Szabadság. Demokrácia. Történet-pótlék.
Katarzis-pótlék. Egyébként az elnök asszony
már évek óta nyugdíjban van. Én is. Máig
nem tudom, vajon nem ér-e többet mégis
a hiány annál, amit már nem kell elképzelni.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 38. számának Vers rovatában 2023. szeptember 22-én.
