Kedves marosvásárhelyiek!
Ezelőtt néhány nappal, amikor megjelent a helyi lapban a hír, felhívott egy régi barátom, tudok-e erről a megemlékezésről. Szóltak nekem természetesen, hiszen egyik vezetője voltam 1990-ben az itteni RMDSZ-nek, és részt vettem a tüntetés megszervezésében. Nem kellett volna-e javasolni a mostani szervezőknek, kérdezte kissé szemrehányóan, hogy ne egy rövid felvonulással idézzék fel az akkor történteket, hanem ismételjék meg az útvonalat is a Tulipán utcától a Hosszú utcán és a Bolyai utcán végig, majd a
Kultúrpalota mellett a Sportcsarnokig, lehetőleg minél nagyobb tömeggel.
Nem, válaszoltam, ami akkor volt, nem lehet megismételni. Más a helyzet, más a világ. A múltat ne akarjuk visszahozni. Küzdeni kell még mindig sok mindenért, de közben mégis visszaszereztük az anyanyelv nyilvános használatának jogát Romániában, vannak magyar intézmények, sőt, éppen kormányon is vagyunk.
Ami egykor történt, nem kell megismételni, de kötelező emlékezni rá. Például egy-egy szimbolikus gesztussal, mint a mai felvonulás vagy ez a gála. Emlékezni pedig éppen azért kötelező, hogy ne ismétlődjék meg a történelem. Hogy soha ne ismétlődjék az a feszültség, az a gyűlölet, ami aztán elvezetett a fekete márciusig. Az emlékezés és emlékeztetés értelme ez: tudni minden pillanatban, hogy ha nem vigyázunk, a múlt rémei feltámadhatnak.
Megtapasztaltuk ezt a tavalyi év végén az államelnök-választáskor is. De nem csupán Romániában, hanem egész Európában, sőt, az egész világon érezni az intolerancia vagy akár az erőszak veszélyét, miközben tőlünk északra, a közvetlen szomszédunkban ez már nem csak veszély, hanem valóság, hiszen ott háború van.
Ami 1990 első hónapjaiban Marosvásárhelyen történt, azt bizonyítja, hogy mindig van választásunk. Hallgathatunk vagy szólhatunk. Meghunyászkodhatunk vagy tiltakozhatunk. Kiállhatunk ország-világ elé vagy otthon maradhatunk. Elfuthatunk vagy szembeszállhatunk.
Annak idején, február első napjaiban nem volt könnyű eldönteni, hogy mit tegyünk. Voltak kockázatai az olyan hatalmas tömegdemonstrációnak, amelyről az utánunk
jövők talán már el sem hiszik, hogy tényleg százezres tüntetés volt. A tömeg vége még valahol a Hosszú utcában a Rádió körül, az eleje pedig már a sportcsarnoknál, miután a Bolyai utcán és a főtéren át, majd a Cuza Vodă utcán egészen a Mátyás király térig hömpölygött némán az emberáradat. Csak a transzparensek beszéltek. Csak a könyvek és a ki-kialvó gyertyák. A sportcsarnok erkélyéről Sütő András szólt a teret zsúfolásig betöltő tömeghez, majd Köllő Gábor tisztelendő úr mondott imát. Aztán továbbment az a huszonötezernyi tüntető, és megint megtelt másik huszonötezerrel a tér, megint elmondta ugyanazt a beszédet Sütő András, és megint imádkozott Köllő Gábor.
Harmadszorra is. Majd negyedszerre. Ha összeadjuk, ebből is kijön a százezer. De abból is, hogy Szepessy László, Kikeli Pál, Király István mindenféle módszerrel megmérték a felvonulás hosszát és sűrűségét. Kijött a százezer így is. Honnan? Nyilván nemcsak Marosvásárhelyről, hanem a környező településekről is jöttek a magyarok.
Hát ezért is érdemes emlékezni. Hogy amikor szükség van rá, van bennünk erő, van szolidaritás, van bátorság is. Annyi minden történt velünk azóta. Viszont nem győzöm ismételgetni: nem szabad felejteni. Aki a múltat elfelejti, nem fogja tudni, mire kell vigyáznia, mitől kell óvakodnia, mit kell mindenáron elkerülnie ahhoz, hogy olyan legyen a jövő, amilyennek mi akarjuk.
Az a százezres tüntetés akkora önbizalmat adott nekünk akkor, hogy bármilyen baj is szakadt reánk utána, tudtuk, ott áll mögöttünk egy egész magyar közösség ereje.
Sajnos, felejtünk, kedves marosvásárhelyiek! Emlegettem az imént Sütő Andrást. Lám, őt is mintha felejtenénk. Holott a példája ma is fontos. Jelentős író volt, ülhetett volna otthon, és írhatott volna. Nem kényszerítette senki, hogy a sportcsarnok erkélyéről szónokoljon. De ő vállalta, amit egy felelős értelmiséginek vállalnia kellett. Amikor pedig márciusban életveszélyesen megsebesítették, magyarországi gyógykezelése után hazajött. Senki sem kérte volna számon tőle, ha ezek után kint marad. Miért felejtjük ezt a példát? Miért nincs szobra még mindig Sütő Andrásnak Marosvásárhelyen? Hiszen ő valóban a magyarok és románok megbékéléséért küzdött. Nem mások ellen, hanem
értünk tette, amit tett.
Mint ahogy az a százezer ember sem mások jogainak megcsonkításáért, hanem a magyar iskolákért, a magyar nyelvhasználatért tüntetett. Egy-két nevet már említettem ma, és még talán elhangzik néhány név a későbbiekben itt a gálán. A legszebb tiszteletadás az lenne, ha azt a százezer nevet felolvashatnánk. Ez lehetetlen. Ha lenne is egy ilyen listánk, napokig olvashatnánk talán. De tudnunk kell, hogy itt most százezer ember előtt kell fejet hajtanunk. Hányan meg hányan nincsenek már közöttünk, hiszen eltelt közben harmincöt év, sok gyertya kialudt azóta.
Micsoda különös ötlet volt ez is. Könyv és gyertya. A könyv rendben van persze. Sőt. Tessék elgondolni: százezer könyv. Mekkora könyvtár ez! Jó lenne látni, ki milyen könyvet hozott akkor magával. Mint egy választási kampányban a legigazabb jelszavak. Petőfi Sándor. Arany János. Jókai Mór. Móricz Zsigmond. Ady Endre. Gárdonyi Géza. Vagy: Légy jó mindhalálig. Netán az Egri csillagok. Erre aztán érdemes szavazni. Viszont az égő gyertyák? Azokkal volt egy kis gond. Hol egyik, hol másik aludt ki a tüntetők kezében, hiába óvták a másik kezükben tartott könyvvel a lángot. De mindig újragyújtották. És ez volt végül a legszebb jelkép: hogy ahol százezer ember kezében van százezer gyertya, ott nem aludhat ki mindegyik egyszerre még a legnagyobb szélben sem. Ott mindig, minden pillanatban van láng, amiről újra meg lehet gyújtani
azokat a gyertyákat is, amelyek éppen kialudtak.
Hát főleg ezt ne felejtsük el soha! Ez a szolidaritás titka. Hogy legyen mindig láng valakinél.
Köszönettel tartozunk utólag is annak a százezernek, hogy harmincöt évvel ezelőtt példát adtak nekünk összefogásból. És természetesen köszönöm a mai ünnepség
szervezőinek, hogy emlékezni és emlékeztetni akartak az égő gyertyák
példázatára. Kívánom, hogy vigyék tovább a lángot.
