Lemaradtunk, ez az igazság. A színházhoz képest legalábbis. Beülsz a helyedre, hátradőlsz, felmegy a függöny, kezdődik az előadás. Néző vagy, és ez nagyszerű. Nincs semmi dolgod, csak nézni. Aztán minden megváltozik. Lejön a színész a színpadról, melléd ül, vállon vereget, kérdez valamit, és neked hangosan válaszolnod kell. Még hagyján, ha színésznő, és nem színész. Megsimogatja a kopasz fejedet. Beszél hozzád. Hullámzanak a keblei.
Úgy hívják ezt, hogy interaktív színház. Mármint az egészen közel hullámzó keblek látványa. Versben vagy prózában nincs ilyen. Bevonni az olvasót? Rég töröm rajta én is a fejemet. Gondolhatná az olvasó tovább. Írhatná is tovább. Vagy írhatná ő az elejétől a végéig. Ennek még lenne értelme. De a hullámzó kebel mégis más. Nem kell elképzelni. Kézzelfogható. Elvben. Egyébként vigyázni kell. Hiába interaktív, mert baj lesz belőle. Angolul me too, magyarul zaklatás. Ami nem pontosan ugyanazt jelenti. Nos, az irodalom nem igazán tud ezzel versenyre kelni. Most megkísérelném mégis. Kölcsönvett történettel. Egy kolozsvári emlékírónál találtam. Már nincs kinek visszaadnom.
Az a gond velem, hogy mindent összeolvasok. Így volt kezdettől fogva. Ötévesen megtanultam olvasni. Írni is, de csak nyomtatott nagybetűkkel, márpedig úgy lassan ment. Inkább olvastam, ami otthon a kezembe került. Például Kossuth Lajos iratait az emigrációból. Hatalmas zöld kötetek keménykötésben. Abbahagytam hamar. A Kasszandra-levelet is elmulasztottam. Elég baj. Talán radikálisabb politikus lett volna belőlem évtizedek múlva. Elmentem volna, hogy üzenhessek haza. De nem nyújtom a szót. Ez csak egy kitérő volt. Bevezető. Az a lényeg, hogy fenyőfa, borvíz, székelyharisnya és kommunizmus ide vagy oda, liberális demokráciában nevelkedtem. A családban persze. Székely liberalizmusban. Azt olvastam, amit akartam. Anyám hagyta. Apám is. Nem volt helyes nyilván, emiatt lett zavaros a fejem, tele mindenféle téveszmékkel, beleértve a demokráciát is. Ami akkor nem volt, csak családon belül. Semmi fólia. Bezzeg ma! Csak azt nem tudom, ha befóliáztátok azt a sok szemetet, hogyan válogatjátok majd szét. Mert elolvasni nem ajánlatos. Rajta marad az ujjlenyomat a lapokon. Ki lehet deríteni, hogy ki volt. Ha mégis megveszitek, szemétnek veszitek. De miképpen szelektáljátok? A fólia a műanyaghoz, a könyv a papírhoz? Ehhez is ki kell bontani. Túl nagy a kísértés, hogy belenézzen az ember. Amikor rothad a Nyugat, és minket is el akar rothasztani, veszélyes az ilyesmi. Higgyétek el, én tudom. Anyám, apám, miért hagytátok? Szentivánéji álom? Jaj! Isteni színjáték? Jaj! Halál Velencében? Sokszorosan jaj! Felét sem értettem. Mennyit töprengtem egy-egy jeleneten. Szegény kisfiú! Olvastam valahol, hogy a férfi gyöngéden megcsókolja az ajkát a nőnek. Nem volt szokás nálunk nyilvánosan csókolózni. De azért tudni véltem a módját. Tudtam, de nem tapasztaltam. Csakhogy Kézdivásárhelyen az ajkunk tulajdonképpen az állunk. „Felütöm az ajakadat”, rázza az öklét behajlított karral a liberális székely legényke. Így mondja: „ajakadat”. Amit pedig ti ajaknak neveztek, az nekünk: „a szájunk préme”. Szeretek nyelvészkedni azóta is. Talán a prémből, talán a peremből származik ez a prémes száj. Vagy a bajuszból. A keleti asszonyoknak is lehetett annak idején egy kis bajuszkájuk. De ez most megint egy kollektív me too. Nem folytatom. Gond van a nyelvünkkel. Kínlódtam, hogy elképzeljem, amit olvastam. Az állon csókolt nő. Hát ez előjátéknak is gyenge. Bár nem lehet tudni. Máskor meg egy háborús regényben olvasom, hogy néhány év elteltével hazajön a férfi a fogságból, és síró csecsemővel fogadja a felesége. Na ugye, mondtam a barátaimnak első osztályos fejjel, mese az a kilenc hónap, sokkal több is lehet a valóságban. Hitték is, nem is. De olvasottabb voltam, mint ők. Még jó, hogy csak később olvastam azt a kolozsvári emlékírót. Mert egyébként már kisgyerekként rájöttem volna, hogy mi rothasztottuk meg a Nyugatot, és nem fordítva. Vagy legalábbis lépést tartottunk a franciákkal, németekkel, hollandokkal, és jóval az amerikaiak előtt jártunk. Szerencse, hogy mára leszakadtunk. Ahogy nézem, legalább száz évvel. Ne olvasson az a gyerek! Legfeljebb használati utasítást a C-vitaminhoz. Mert annak magyar tudós a felfedezője. Hamupipőke is mehetős. De ott is van egy kis probléma a hagyományos családdal. A Hófehérkében is.
Tehát a rothadás. Ezek már rothadnak a római birodalom bukása óta. Transzneműek. Fajtalanok. Nekünk van fajunk. Vagyis fajtánk. Csakhogy nem mindig volt. Íme, az interaktív történet, amit ígértem. Nektek kell majd továbbgondolnotok, jobbfelé vagy balfelé. Ha sikerül. Vizaknai Bereczk György, Hollandiában tanult orvosdoktor írja naplójában 1712-ben: „Esett egy siralmas casus. Egy ungvári leány férfiköntösbe öltözvén, Magyarországról bejű Erdélybe, holott sokáig udvarokban lakván, végre megházasodik és (…)” Egyelőre ennyit. Lehet rágódni rajta. Mondjuk, van ebben a hírben is egy kis nyugatozás, hiszen Ungvár északnyugatra van tőlünk. Meg aztán most döbbenek rá, hogy egy ideje Ukrajna. Az ukránokról pedig megvan a véleményünk. Igaz, valójában Kárpátalja. Akkor meg a régi magyarokról van meg a véleményünk nekünk, erdélyieknek. De most ne hárítsunk, hanem ismerjük be, fóliázni kellene a múltat. Magyarországot is, Erdélyt is mindenestől. Leány férfiköntösben? Vagy Kossuth Lajos asszonyruhában? Az más. Attól tartok, mi exportáltuk a liberalizmust még a tengerentúlra is. Meséltem többször, hogy nagyapám és nagyanyám testvérei kivándoroltak mind. Nagyapám, a vén liberális ugyancsak kint volt nyolc évig Detroitban. Kihurcolta oda a toleranciát. Itthon meg tette magát gyerekkoromban, hogy nem érti a fiatalokat. Nappali őr volt a termelőszövetkezetben. Ott aztán semmi transzneműség, csak hosszú alsógatya, vászoning, posztónadrág, posztózeke, zsíros kalap. Meg internacionalizmus mindenütt, ameddig a szem ellát. Ő aztán internacionalista volt, megjárta Oroszországot is a háborúban. Visszatérve Erdélyre: mi már régecske meghirdettük a vallási türelmet is. Még a párizsi Szent Bertalan-éj előtt. Régebb vezettük be a toleranciát, érthető, hogy mára elfelejtettük. Európa perverz. Ki kell gyógyítani. Mi kigyógyultunk. Fóliát rá! Vagy spongyát. Lesz az is hamarosan. Bethlen Gábor is rég volt. Hol a törökkel, hol az osztrákkal feküdt össze. Talán a feleségével is, de ritkábban. Az is igaz, hogy a románok minket is megelőztek ebben a rothadásban. Drakulára gondolok. Vlad Țepeș, vagyis Karós Vlad havasalföldi vajdára, aki elég sokat vendégeskedett Erdélyben. Nem mindig önként. Akárcsak nagyapám Oroszországban. Egyébként azért Karós, mert egy csomó embert karóba huzatott. Hogy ez miként zajlik? Mondtam már, mindent összeolvastam, Ivo Andrić szerb írót is. Pontosabban boszniai szerb. Még pontosabban boszniai horvát, aki szerb nyelven írt, és szerbnek is vallotta magát. Ezeken a tájakon keresitek ti az egyetlen üdvözítő identitást? Szóval, zsenge gyerekként olvastam a Híd a Drinán című regényt. Ott aztán kiderül, hova dugják a karót. Sade márki semmi ahhoz képest. Szörnyű! Közel van egymáshoz a halál és a szex. Gondoltam, összehozom Drakulát egy történetben Báthori Erzsébettel. A vérivó és a vérben fürdő. Ez sem igaz, az sem igaz. De együtt lebilincselő sztori. Lebilincselő? Micsoda asszociáció ez is! Egyik fürdik benne, másik megissza. Morbid a fantáziám. Báthori Erzsébet később volt, nem talál a kor. Viszont a vámpírok sokáig élnek, és még fel is támadhatnak. Karó kell a szívbe! Erdély ilyen. Néha román, néha magyar. Folytatom mindjárt a talált történetet, csak hadd mondjam el, hogy ez a fólia valóban nagyszerű ötlet. Óvszer a könyvön. Nem lesz belőle gyermek.
Magunk közt vagyunk, vágjunk bele! Íme, a kolozsvári orvosdoktor, majd királybíró, végül főbíró naplóbejegyzése, tájékozott ember, nem hazudhat, és amit mond, abból az derül ki, hogy Kolozsvár már akkor legalább annyira romlott volt, mint ma Brüsszel vagy Washington. Lenne persze néhány kérdésem. Ezzel is zavarban vagyok, mint egykor a nő állát csókolgató férfival. Vagyis: „(…) két gyermeki leszen feleségének; osztán ez a felesége meghalván, még mást veszen, kivel is egy jó darab ideig együtt lakván, az asszony kinyilatkoztatja dolgát, és megfogják. A férfiszerszámát, kit maga csinált volt bőrből, a tanácsházban felfüggesztik, hogy mindenek láthatnák, osztán a nyakába kötik, és vele együtt megégetik.” Mit mondhatnék? Mégis jobb lesz, ha benéztek a fólia alá. Ki tudja, mi van ott. Azt hittem, végre tudom, miből lesz a gyermek. Most törhetem megint a fejem. Nem árt, ha elgondolkoztok ti is. Szexuális felvilágosításra ne számítsatok! Segít a képzelet. Jeleztem már, hogy interaktív olvasmányról van szó. Ki kell egészíteni. Paplan, sötétség, meggyőzőerő, ilyesmik. Meg aztán az a tanácsházban felfüggesztett férfiszerszám is. „Máglyára! el! igen kemény” – mondta másfélszáz év múlva a költő. Nem erről. De egy jó idézet mindenhez talál. Halál a Nyugatra! És halál a Keletre! Egyébként történt mindez azután, hogy 1710-ben a kurucok tábori főorvosaként jegyzi fel Vizaknai Bereczk György: „A pestis felette igen grassál (…) A német is igen megyen elő.” Így álltunk akkor is. Járvány után. Fegyverletétel előtt. Aztán a nagymajtényi síkon letörött a zászló. Karó lett a zászlónyélből.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 43. számának Próza – Tárcatár rovatában 2023. október 27-én.
