Markó Béla: Erdélyi tanulságok

Erdély úgymond tündérország, vagyis meseország. Főként Magyarországról nézve. De azért azt a mesét nem kellett volna elhinni sem itt, sem ott, hogy az itteni ügyeink ott dőlnek el. 

Fogalmam sincs, rajtam kívül még eszébe jutott-e Erdélyben valakinek április 12-én este egy másik eredményhirdetés, harminc évvel ezelőttről. Bár ezúttal Marosvásárhelyről követtem, hogy mi történik Budapesten, bevallom, számomra hasonlónak tűnt ez az eufória ahhoz, mint amikor 1996. november 17-én este a bukaresti Egyetem téren az ünneplő román tömeg körbefogott minket, erdélyi magyar politikusokat, szorongatták a kezünket, ölelgettek, köszönték a segítségünket. Az ellenzék elnökjelöltje, Emil Constantinescu megnyerte a választást Ion Iliescuval szemben, és ehhez a mi szavazataink döntő módon járultak hozzá.

Ritkák az ilyen boldog pillanatok a politikában, el is múlnak hamar, de az a fordulat sokáig meghatározta az életünket, hiszen akkor fejeződött be a romániai rendszerváltás. Akkor vált visszafordíthatatlanná az a folyamat, amely 1989-ben Ceaușescu bukásával elindult, majd egy időre megtorpant. Új korszak kezdődött ezzel az erdélyi magyar politikában is. A frissen megválasztott államfő teljes meggyőződéssel kiállt a román-magyar kiegyezés mellett, és előzetes megállapodásunk szerint beléptünk a többpárti koalíciós kormányba.

Mindenképpen kockázatos, történelmileg is előzménytelen vállalkozás volt ez, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnökeként kaptam bőven hideget-meleget abban az időben, de utólag bebizonyosodott, hogy igazunk volt. Kezdetét vette egy nehéz, gyakran konfliktusos, de eredményes együttműködés.

Akkor még úgy tudtuk, hogy akár tetszik, akár nem, elsősorban a román fővárosban, a román parlamentben, a román kormányban rendezhetjük a helyzetünket, ott kell a számunkra létfontosságú alkotmány- és törvénymódosításokat kiküzdenünk, a magyar identitás megőrzéséhez és továbbviteléhez elengedhetetlen intézményes kereteket megteremtenünk. Ehhez Magyarországtól erős támogatást és hatékony szomszédságpolitikát, Európától pedig legalább egyetértést vártunk, és ez nagyjából így is történt. Volt sok elégtételünk, voltak kudarcaink is később, de azt a kezdeti eufóriát nem felejthetem. A mostanit sem, persze, felszabadító érzés volt számomra a magyarországi fordulat, viszont ezzel véget is ér az analógia.

Ugyanis harminc évvel ezelőtt és azután is minden választáskor természetes volt, hogy próbálunk beleszólni abba, ki győz és ki veszít Romániában. Elvégre az egyenjogúság nemcsak jogi, hanem érzelmi kérdés is. 

Meg aztán kell hozzá önbizalom is, ismerjük be. Számtalanszor elmondtuk a román parlamentben, hogy ez az ország a miénk is, nem a többség kizárólagos tulajdona. Mindig mindent megtettünk, hogy azok kerüljenek hatalomra, akikkel közös érdekünk az európai és euroatlanti integráció. Alapvetően különbözött ettől a magyarországi politikai jelenlétünk. Nem egyik vagy másik párttal kívántunk szövetségre lépni, hanem a szélsőségeket kivéve mindenkivel. Ahogy mondani szoktam, egyenlő közelséget kívántunk kialakítani minden demokratikus párttal, mivel minél szélesebb körű támogatásra volt szükségünk. Számos zökkenővel, néha vitával, sértődésektől sem mentesen, de sokáig érvényesült is ez az elképzelés. Legfőbb céljaink amúgy is egybeestek, ilyen volt példának okáért a NATO-ba és az Európai Unióba való belépés. Aztán csalódottan kellett látnom, hogy az elmúlt tizenhat évben hogyan szűnt meg a párbeszéd, hogyan vált mind egyoldalúbbá a kormánypárttal való kapcsolat, és hogyan engedett kénytelen-kelletlen az erdélyi magyar politika a Fidesz intoleranciájának.

Nem egyik napról a másikra történt ez, hosszú folyamat volt, attól kezdve, hogy 2011-ben Nagyváradon, az RMDSZ tisztújító kongresszusán, amelyre meghívtuk a különböző magyarországi és romániai pártok képviselőit. És el is jöttek, fel is szólaltak mind, tisztelettel köszöntötték a kongresszust, értékelték az RMDSZ addigi szerepét, volt viszont egy enyhén szólva ünneprontó beszéd is. A Fidesz egyik akkori alelnöke, Pelczné Gáll Ildikó, ha emlékszik még valaki e névre, a szó szoros értelmében megzsarolta a küldötteket. Mivel én már hónapokkal azelőtt eldöntöttem – saját akaratomból, ami ezeken a tájakon, valljuk be, eléggé szokatlan –, hogy tizennyolc év után nem vállalok tovább elnökséget, három új jelölt versenyzett a tisztségért. A mikrofonhoz lovaglónadrágban, pitykés, láncos csizmában kivonuló alelnök asszony félreérthetetlenül megfenyegette a kongresszust: „Ma önök megkapják az esélyt, hogy változtassanak. Nem elegendők a múltban született félmegoldások (…) rögzíteni kell, kik a szövetségesek, rögzíteni kell a Fideszhez fűződő viszonyt is. Ha önök ma a változás mellett döntenek, mi segítőkezet nyújtunk a jövőben.” Én, a leköszönő „félmegoldás” az első sorból hallgattam rezzenetlen arccal ezt a csizmás szemtelenséget, és hallottam nyilván azt is, ahogy a hátam mögött felmorajlik a terem, egyesek pfujoltak is, ami egyértelmű elutasítása volt a magyarországi kormánypárt által imigyen beajánlott jelöltnek, és határozott kiállás az általam is támogatott másik „félmegoldás” mellett, akit aztán nagy többséggel meg is választottak.

Hogy miért emlegetem fel ezt a régi jelenetet, amely még arroganciájában sem volt tulajdonképpen kivétel, azelőtt is elég gyakran vissza kellett szólnunk fideszes partnereinknek, ha diktálni próbáltak nekünk? Nyilván azért hozom szóba, mert mostani örömömbe jó adag keserűség is vegyült, hogy vajon miért, hova tűnt el az az erdélyi önállóság, amit ugyan a történelem kényszerített ránk, ám ily módon képessé is tett minket a túlélésre. Kellett-e vajon feledtetnie az RMDSZ-nek, hogy valamikor az egész szövetség is csak „félmegoldás” volt a Fidesz számára? Meg kellett-e próbálni százszázalékos megoldássá válni? Jó volt-e ez? Határozottan nem.

Miért álltak az itteni politikusok egy olyan ideológia mellé, amely nekünk nem felel meg? Miért kampányoltak ráadásul a vesztes oldalon? Talán nem is ez a helyes kérdés, hanem az, hogy kell-e nekünk egyáltalán kampányolni a magyarországi választásokra, ahelyett, hogy egyszerűen rábíznánk a döntést azokra, akiknek van szavazati joguk. 

Az elmúlt évek nagy kártétele még csak nem is az volt, hogy a részben – de csak részben – az erdélyi magyar oktatásra és kultúrára fordított támogatást annyit köszöngettük, annyiszor vettük le a kalapunkat a magyarországi emisszáriusok előtt, hogy talán legjobb lett volna végig levett kalappal ácsorogni Erdély kapujában. Végül is az anyanyelvű oktatás vagy kultúra Erdélyben is, máshol is összmagyar érdek, ebből a támogatásból, ha jó helyre jön, közös nemzeti érték lesz valamilyen formában. Mellesleg azt sem ártana időnként számba venni, hogy a Romániában tanult szakemberek egy része, ha elmegy innen, például Magyarországra, viszi magával azt a tudást, amit itt megszerzett, és ami már-már pénzben is mérhető érték ugyancsak.

Szükség volt a támogatásra eddig, szükség lesz ezután is, de természetesen újra kellene gondolni az egész rendszert, a módszereket és prioritásokat. A legnagyobb probléma nem ez, hanem az, hogy másfél évtized alatt az erdélyiekben sikerült kialakítani szerintem egy tévképzetet, miszerint az életük nem attól függ, amit Bukarestben tesznek vagy nem tesznek a politikusaik, hanem csakis Magyarországtól. Senki sem tagadhatja, hogy Magyarország figyelme, sőt, szeretete is fontos volt nekünk mindig, és fontos lesz a jövőben is. Viszont csupán ennyi látszott az erdélyi nyilvánosságban a magyar-magyar kapcsolatokból igazság szerint, ez a folytonos köszöngetés, miközben az itteni önkormányzatoktól és a bukaresti kormányzati intézményektől, netán az európai uniós pályázatokból érkező, nagyságrendekkel több pénzre jóval kevesebb figyelem jutott, holott azért tényleg megdolgozott a saját érdekvédelmi szövetségünk.

A magyar kormánypropaganda viszont terjedt itt ellenvélemény nélkül, különösen az idősebbek közt, akik hagyományos médiát fogyasztanak. A program egyszerű és érthető volt, és nem ellensúlyozta senki vagy semmi: a rothadó Európát szét kell szedni, el kell ítélni az ukránokat, hogy miért nem adják meg magukat, meg kell érteni, amit nem szabad megérteni, vagyis az orosz agressziót, korlátozni kell a véleményszabadságot, gyűlölni kell a másságot, nemzetállamot kell építeni.

Más szóval nekünk, erdélyieknek azt kellett volna szeretni, ami a vesztünket okozná. Hogy sarkítok? Dehogy! Ez a leplezetlen igazság, csak ezt errefelé szinte mindenki elhallgatta, mert nem akarta magára haragítani a Fideszt.

Erdélyt többször veszítettük el a történelemben, erről nem árt újraolvasni időnként olyan mérvadó magyar történészeket, mint Romsics Ignác, Jeszenszky Géza és mások. Többek közt azért veszítettük el Erdélyt az első világháború után, de később is, képletesen vagy valóságosan, mert sem a tizenkilencedik században, sem később nem voltunk hajlandók elfogadni a különbözőséget. Például Erdély multikulturális jellegét és az erdélyiek másságát. De ma már beszélhetnénk a Felvidékről, Vajdaságról vagy Kárpátaljáról is.

Azt kell mondanom, hogy újabban nemcsak Erdélyt, hanem az erdélyiséget is elveszítheti a magyar nemzet, ha nem vigyázunk. Márpedig, bárki bármit is mondjon, az erdélyiség, vagyis a tolerancia hagyománya és az önállóság kultúrája érték, a súlyos történelmi konfliktusokon innen és túl.

Ennek a választásnak ez is tétje volt, és bár érthető okokból éppen nagy az érzelmi ellentét erdélyiek és magyarországiak között, kár lenne elfordulni a Kós Károlyék által meghirdetett transzilván eszmeiségtől most, amikor ismét esély van egy közös Európáért dolgozni, egy olyan Európáért, ahol akadálytalanul együtt lehetünk, de úgy, hogy közben erdélyiek is maradjunk. Az elmúlt tizenhat esztendő NER-regnálása, miszerint csak az a magyar, aki egyetért egy mind giccsesebb nemzetpolitikával, ezt az esélyt látszott tönkretenni.

Olyan nehéz megérteni, hogy sokfélék vagyunk, ám mind magyarok? 

De hát éppen most bizonyosodott be, mondhatná valaki, hogy az erdélyiek tényleg másak, másképpen is szavaztak, akik egyáltalán szavaztak. Csakhogy ez nem a másság bizonyítéka, hanem egy közös magyar jövő teljes félreértése szerintem, a jóval több mint egymilliós erdélyi magyarság megvezetése, elfelejtve azt, hogy közös magyar jövő számunkra csak akkor lesz, ha Románia és Magyarország ugyanabba az irányba megy, és ha mi nem kerülünk két szék között a pad alá.

Egész Európa lélegzet-visszafojtva figyelte ezúttal, hogy mi lesz Magyarországon. Nagy volt a tét, nem egyszerűen a kormányváltás, hanem ennél sokkal több. Eltérően a 2010 előtti választásoktól, a mi sorsunkat is befolyásolta, valóban. Viszont az elmúlt időszak legveszedelmesebb politikai és morális kártétele, nem győzöm ismételgetni, az erdélyi magyar közfigyelem „elterelése” mégis. Restellem magam, ha arra gondolok, hogy az utóbbi hetekben vagy talán hónapokban alig-alig figyeltünk arra, ami Bukarestben történik. Holott tavaly az erdélyi magyar választók bebizonyították, hogy amikor nagy baj volt, nem az utat tévesztett magyar miniszterelnök szava számított, hanem saját érdekük, hogy ne kerüljön Románia élére egy magyargyűlölő államfő. Mintha mégsem szívleltük volna meg ennek a történetnek a tanulságait. Még most sem értik sokan, micsoda kockázata van ismét annak a bukaresti koalíciós válságnak, amit a kompromisszumkészség hiánya és egyik-másik román politikus rövidlátása okozott.

Erdély úgymond tündérország, vagyis meseország. Főként Magyarországról nézve. De azért azt a mesét nem kellett volna elhinni sem itt, sem ott, hogy az itteni ügyeink ott dőlnek el. Sajnos, többnyire nem. Olykor ott is, nyilván. Bár korántsem ugyanolyan mértékben, két országra kell figyelnünk, erre ítélt a történelem. Elsősorban mégis abban a balkáni, bizánci Bukarestben kell nekünk résen lenni, ahol egy-egy rendszerváltó pillanat pontosan olyan sokat számított nekünk eddig is – megint nem népszerű, amit mondok, ugye? –, mint a románoknak. Ez a Balkán. Ez Kelet-Közép-Európa. Ez Erdély. Ez az életünk. Az erdélyiek úgy és arról szavaztak, amit látni engedtek nekik a magyarországi és az itteni politikusok.

A politikusokra lehet haragudni, itt az ideje a legélesebb kritikának is, de a választókat – akik mellesleg ennek a közösségnek csak a kisebb részét jelentik – nem érdemes szidni, hanem inkább tenni kell azért, hogy ez máskor ne így legyen, és ezután senki ne hitesse el velük, hogy nem ott dől el az életük, ahol eldől. 

Az RMDSZ-nek pedig emlékeznie kell megint arra, amit remélhetőleg nem felejtett el végzetesen. Többek közt a 2011-es nagyváradi kongresszusra is. Ahol egyébként leköszönő beszédemben még elmondhattam: „mi az egyezségeket betartjuk, akivel megegyezünk, azt nem csapjuk be, de örök szövetségesünk csak egy van, saját magyar közösségünk, azok, akik képviseletükkel megbíztak minket”.

Ha ezt az elvet követte volna mindmáig a Kárpát-medence legnagyobb határon túli magyar szervezete, akkor most nem kellene mentegetőzni, hogy ki kivel miért nem állt szóba. De maradjunk annyiban, hogy jobb későn, mint soha.

Megjelent a Népszava Szép Szó – Kentaurbeszéd rovatában 2026. május 3-án.