Több mint egynegyede eltelt már a huszonegyedik századnak, és bár világszerte sokan jósoltak valamiféle globális szemléletváltást még a múlt század végén, minden látszat ellenére ugyanazokkal a dilemmákkal küszködünk ma is, mint ezelőtt ötven, száz vagy százötven évvel. Identitás-dilemmának nevezném mindazt, amivel nemcsak Európának ebben a részében, hanem így vagy úgy világszerte szembesülnek a kisebb-nagyobb közösségek, legyen szó nemzeti, nyelvi, kulturális vagy vallási önazonosságról. Ugyanazzal próbálkozunk mi is itt, Erdélyben régóta az irodalomban, a művészetben, de a politikában is, amivel a kelet-közép-európai és balkáni népek is körülöttünk: a haza és az állam, a nemzet és az állam fogalmának a szétválasztásával. Hiszen ebben az etnikailag, kulturálisan, sőt nyelvileg is kevert régióban eddig minden kísérlet kudarcot vallott, hogy ezeket az identitáris és közigazgatási kereteket akár erőszakkal, akár békésen egymáshoz igazítsák az európai hatalmak. Nem véletlen, hogy a magyar irodalomból is számos példát lehetne felhozni a virtuális haza definíciójára, Illyés Gyula ,,haza, a magasban” metaforájától el egészen Balla Zsófia különös hasonlatáig, hogy ,,ahogyan élek, az a hazám”. Tájainkon az alkotó értelmiségiek, írók, képzőművészek vagy zenészek is állandó hazahiányban szenvednek, és ennek a hazahiánynak a megszüntetése nem egyszerűen csak politikai program errefelé, hanem éppenséggel nagyon is megtermékenyítő ihletforrás. Erdély, a magasban? Vagy az illyési vesszőt elhagyva csak így: Erdély a magasban?
*
Ráadásul ezúttal hajdani tanáromnak, a kiváló irodalomtörténész Láng Gusztávnak az életműve ürügyén? Hiszen mindannyian úgy emlékszünk rá, hogy miközben már nyilván sokadszor elemezte Ady, Babits vagy Kosztolányi valamelyik versét, továbbra is látható élvezettel szedte szét és rakta össze egy-egy strófájukat, mint egy rendkívül precíz szerkezetet, amelyben elgyönyörködik az óraműves, és minden leleményes megoldást képes egyenként megünnepelni. Írtam már arról, hogy később, már nem tanítványként, de merem remélni, barátként megtapasztalhattam játékkedvét a sakktól a pókerig, és akkor jöttem rá, számára a remekmű is sakkjátszma volt, amelyben az alkotó embernek a láthatatlan ellenfelet, az artikulátlan valóságot sikerült legyőznie.

Nos, hajlamosak vagyunk a forma és formátlanság közti örökös parti sakkmestereként emlegetni, aki par excellence esztétaként a szakmai kiválóságba menekült a primitív irodalompolitika elől, de utólag el kell ismernem, tulajdonképpen egyik legfelkészültebb haza- és Erdély-keresőnk Láng Gusztáv, aki most lenne kilencvenéves. Miután 1984-ben kitelepült Magyarországra, élete utolsó évtizedeiben talán még makacsabbul kutatta a magasban lebegő vagy tovaúszó Erdélyt, a virtuális Transylvaniát. Persze azelőtt is tagadhatatlanul arra a kérdésre próbált válaszolni, hogy mit jelent erdélyi értelmiséginek, erdélyi írónak lenni. Kolozsváron, majd Szombathelyen, aztán a rendszerváltás után kétlaki tanárként ismét hol a kincses városban, hol Pannóniában keresi a képzeletbeli Erdélyt és a valós erdélyiséget. Nem nosztalgiából, talán nem is önigazolásként, hanem annak bizonyítására, hogy a lokális indítékból született mű is lehet globális érték, mi több, csupán abból lehet remekmű, hogy a ,,földrajzi Erdélytől” elkülönül, és egyetemes érvényűvé tud válni az „erdélyiség”. Természetesen nemcsak az ,,erdélyiségre” vonatkozik ez nála, hanem minden ,,helybeliségre” vagy ,,helyhez kötöttségre” általában. Újraolvasva példának okáért a verselemzéseit az1990-ben közösen írt XI. osztályos magyar irodalom tankönyvünkből, ilyen pátosszal teli mondatokra bukkanok a Jónás könyvéről: ,,…a költőnek vállalnia kell a hivatásából következő feladatokat, mert csakis a jelenbeli kudarc kockázatát vállalva lehet a történelmi jövő előkészítője”. Mint ahogy a ,,társadalmi felelősség” igénye is ismételten megjelenik ezekben a középiskolásoknak szánt műértelmezésekben.
*
Már az 1971-es úgynevezett Kántor–Láng (vagyis a Kántor Lajos és Láng Gusztáv által írt Romániai magyar irodalom 1945–1970) is megkísérli persze az erdélyiséget vagy romániaiságot definiálni, olyan ideológiai kényszerek közepette, amelyek nyilván próbára teszik a szerzők nyelvi képességeit, hiszen miközben a román pártállam nem tűri Erdély regionális sajátosságainak hangsúlyozását, ugyanakkor mindenképpen szorgalmazza a romániai magyar kultúra elválasztását a magyar kultúra egészétől. Ennek ellenére a bevezető írója megtalálja a kompromisszumot, amelybe bele lehet érteni a virtuális haza meglétét. Ugyanis Romániát ,,földrajzi hazaként” határozza meg, ami abban a korban eléggé egyértelmű célzás egy másfajta hazára, és már az is nagy szó, hogy átcsúszott a cenzúrán: „A romániai magyar irodalom idő- és térbeli határait készen kínálja a történelem. Születésének évszáma 1919, földrajzi hazája pedig Románia. Bölcsőhelye, szűkebb pátriája Erdély (mely központi szerepét az irodalom életében mindmáig megőrizte) és a vele szomszédos részek (…)” Ugyancsak kockázatos volt akkoriban az erdélyi magyar irodalom vagy általában a szellemi élet ,,kettős kötődéséről” beszélni: „Ilyenformán a romániai magyar irodalom Románia 1919 utáni területén kialakult magyar nyelvű irodalom. Társadalmi meghatározója a romániai társadalmi valóság, valamint a romániai magyarság kisebbségi, illetve 1944 utáni nemzetiségi helyzete. Mindkét vonás megkülönböztető a magyarországi irodalomhoz viszonyítva, amelyhez azonban a nyelv és a kulturális hagyományok tágan értelmezett közössége fűzi.” Abban az időben Kós Károlyék két világháború közti transzilvanista ideológiáját sem nagyon lehetett emlegetni. Ma már képtelenségnek tűnhet ez, hiszen a transzilvanizmus a különlét, a magyar irodalom egészétől való különbözőség ideológiája, az önállóság programja tulajdonképpen. Csakhogy a Trianon utáni román impérium nem önállósítani vagy erdélyiesíteni akarta a magyarokat, hanem integrálni az akkor kiépülő nemzetállamba.

Éppen ezért az 1989-es rendszerváltás után, tulajdonképpen az akkor kialakuló erdélyi magyar politikától eltérően, nem az önállóság, nem az erdélyiség érvényesítése volt az irodalomban az elsődleges cél, hanem egy összmagyar értékrend, a közös kánon megteremtése. Nagyon pontosan megfogalmazta ezt Láng Gusztáv egy előadásában a Debreceni Irodalmi Napokon 1990-ben: ,,Én a magam részéről tehát csak egyetlen dologra vállalkoztam igazából: egy definíciónak a körüljárására. Ehhez azért van jogom, mert ez a definíció tőlem származik. A Kántor Lajossal együtt írott irodalomtörténetünk elején – akkor még talán csak ösztönösen érezve azt a szükségletet, hogy egyetlen és egységes folyamatként kell néznünk az erdélyi irodalmat – írtam egy rövid, ’19-től ’40-ig tartó áttekintést. Ebben – a tanárember definíciós kényszerének engedve – megpróbáltam egy meghatározást adni az erdélyi – a romániai magyar – irodalomról. Hogy miért nem tartom ezt a meghatározást jónak, arról szeretnék a továbbiakban szólni. Mindnyájan emlékszünk azokra az időkre, amikor eretnekségszámba ment a magyar irodalom államhatároktól független egységéről beszélni. Aki az egység elvét hangoztatta, az az esetek többségében árulónak minősült. Hazát árult el, ha Romániában hangoztatta ezt az egységet vagy Szlovákiában tette; a proletár internacionalizmust árulta el, ha Magyarországon. Tehát valamiképpen mindenütt áruló lett, csak az ítélet hivatkozási pontjai különböztek. Ez az egység – és ezt mindannyian éreztük – természetesen létezett akkor is, amikor tilos volt beszélni róla. De éppen ezért a tilalom megalázó volt, az identitáshoz való jog durva korlátozása. Azonosságunk lényege ugyanis nem az, amik vagyunk – ez csak megnyilatkozása –, hanem amiből lettünk.”

Nagyon élesen teszi fel ugyanebben az előadásban az aktuális kisebbségpolitikai dilemmákra vonatkozó kérdéseket is. Azt kell mondanom, hogy ezekkel a konklúziókkal – és sok ilyent idézhetnék későbbről is – a köztudatban leginkább irodalomtörténészként számontartott Láng Gusztáv elsőrangú ideológusnak bizonyul, aki ugyan a kályhától, vagyis az irodalomtól indul el mindig, de látleletei, akárcsak a két világháború közti erdélyi magyar írók többségénél annak idején, jóval túlmutatnak az irodalmon: ,,…az elmúlt negyven évben különleges kisebbségi vagy nemzetiségi identitástudat meghatározását célzó kísérletek – és ezúttal csak a kétségtelenül jóhiszeműekre gondolok – bár a kisebbségi önazonosság megfogalmazására és megőrzésére törekedtek, ezt valójában a többségi nacionalizmus »vágyott« kisebbségképének behódolva tették. Illetve csak egy olyan identitásfogalom meghatározására vagy inkább csak körülírására vállalkozott ez az ideológiát teremtő készség, mely hallgatólagosan elismerte a többségi nacionalizmus legitimitását. Ez elsősorban abban mutatkozott meg, hogy e kísérletek a kisebbségi vagy nemzetiségi identitás körét az anyanyelvre és a művelődés anyanyelvhez kötött területeire szűkítették mint sajátosra, mint a többség által tolerálható vagy tolerálandó másságra, tekintet nélkül arra a nyilvánvaló tényre, hogy ez csak a többségi nemzettől megkülönböztethető sajátosság, az anyanemzet vonatkozásában azonban integráló, azonosító és azonosulásra serkentő tényező. Ezek az államhatáron belül keresett és megtalált sajátosságok – és a rájuk épülő tanok – a kisebbséget szinte kizárólag a többséghez való viszonyában definiálták, és pontosan arra az egyszerű kérdésre nem kerestek választ – nyilván mert magának a kérdésnek a megfogalmazásától is óvakodniuk kellett –, hogy van-e, lehet-e egy kisebbségnek nemzettudata. Ha igen, melyik nemzethez tartozónak érzi vagy érezheti magát? És érezheti-e magát esetleg két nemzethez tartozónak?”

Szó sincs róla, hogy Láng Gusztáv egy pillanatig is elkövetné azt a hibát, amelyet például az egykori Kántor–Láng kiegészítésében és folytatásában, a 2018-ban megjelent Száz év kalandban fölró többek közt Balogh Edgárnak, aki szerinte – és szerintünk is – már-már kizárólag ideo­lógiai mércével méri az irodalmat. Viszont nagyon tanulságos, ahogy változik ő is, míg fokozatosan eljut a pártállami irodalmi és kulturális különlét tagadásától és az egységes magyar irodalom deklarálásától egy újfajta erdélyiség meghatározásáig. Ez az erdélyiség-fogalom nincs ugyan ellentétben a transzilvanizmus hagyományos eszmeiségével, de megnyitja az utat nemcsak a jövő, hanem az erdélyi múlt felé is. ,,A transzilvanizmus eszméje a két háború közötti erdélyi magyar szellemi élethez kapcsolódik a köztudatban (azaz a kisebbségi léthez), valójában azonban több évszázados hagyományai vannak. Eredete visszanyúlik az erdélyi fejedelemség korára, amikor a három részre szakadt ország területén egyedül Erdély képviselte a magyar államiságot és tartotta fenn annak folytonosságát.” Behelyettesíti, de egyúttal ki is bővíti a transzilvanizmust úgymond az erdélyiséggel. ,,Hogyan jelentkeznek e tendenciák és e megoldatlanságok az irodalomban? Természetesen külön erdélyi irodalomról egészen Trianonig nem beszélhetünk – illetve nem beszél ilyenről az irodalomtörténet-írás. Holott talán kellene. Nekem mindig Mikes Kelemen példája jut az eszembe, akinek a honvágy sohasem Magyarországot, hanem Erdélyt juttatta eszébe (…) S vajon Leveleskönyvének korához képest bámulatos modernsége nem abból adódik-e, hogy az erdélyi regionális köznyelv korábban és gazdagabban alakult ki, mint a magyar nyelvterület más régióinak nyelve?”

Nem véletlen, hogy Láng talán legnagyobb irodalomtörténeti munkája, a Dsida-összes kiadása, és ahogyan megpróbálta visszahozni ezt a nagy költőt a magyar irodalom fősodrába, szintén az erdélyiség-eszméhez kapcsolódik. A Boka László által szerkesztett 2023-as Transzilvanizmus-kötetben Láng Gusztáv Dsida-tanulmánnyal szerepel, amelyet így fejez be: ,,…aligha van több, aki ilyen drámaian rövid életút során is az erdélyiség minden árnyalatát ennyi átéléssel és őszinteséggel kifejezte volna”. Dsida Jenő Erdélyben talán a megfelelő súllyal van jelen az irodalmi köztudatban, viszont Magyaroszágon, sajnos, nem. Viszont Láng Gusztáv az erdélyieknek is tud újat mondani például Reményik Sándorról vagy Szemlér Ferencről. Az agyonszavalt Reményik kapcsán fogalmaz meg egy, tetszik, nem tetszik, kisebbségi diagnózist: ,,A kérdés persze az, hogy ez a »kisebbségi paradigma« hoz-e valami újat a kortárs költészetbe. Véleményem szerint igen, amennyiben a szerep – és itt le kell szögeznünk, hogy többről és másról is szó van, mint kisebbségi költészetről – beszédmód-váltásra is készteti az alkotót. Mindenekelőtt megváltoztatja a lírikus önidentifikációs elhatározásait. Az előbb említett »kirekesztettség« következménye ebben (ti. az önidentifikációban) a fölöslegesség-érzet, a nagyok árnyékában meghúzódó másodrendűség volt. Egyik pillanatról a másikra egy fontos és mások által be nem tölthető új szerep öntudata söpri el ezt a kisebbrendűségi érzést, ami alkotáslélektanilag felszabadító hatású”.
*
Számomra nagyon is drámai, de minden jel szerint egyre indokoltabb az az erdélyiség-meghatározás, amely visszatér ugyan a sajátos erdélyi irodalom gondolatához, de egyúttal ki is egészíti azt. Úgy vélem, Láng Gusztáv, aki helytől és időtől függetlenül is erdélyi maradt, nagyon is megszenvedte ezt a következtetést. Szintén már a kétezres években írja: ,,Ebből – hogy tudniillik e különbségek és többletek nem földrajzi meghatározottságúak – az is következik, hogy Erdélyben élő és író költő tartozhat akármelyik, a maga korában lehetséges és időszerű csoporthoz, s nem Erdélyben (Partiumban) élő szerző is lehet az erdélyi hagyomány folytatója. (Mint példát említhetem Jékely Zoltánt, aki A maros­szentimrei templomban címen megírta a transzilvanizmus egyik kulcsversét, úgylehet Budapesten, ahol élete nagy részét leélte. S aki a magyar [anyaországi] líra egyik meghatározott irányába is kétségtelenül betagolható.) A költő szabadsága ebben áll: tetszése szerint válogathat, mondhatjuk, a maga korában kínálkozó identitások közül.” Végszó is lehetne ugye? Aztán hirtelen hozzáteszi: ,,Mondhatjuk, de ez sem teljesen igaz.” És folytatja a párbeszédet önmagával. Mint egy különös sakkjátszmát.

Igen, Erdély ott van a magasban, és elképzelhető, hogy Erdély nélkül is lesz még erdélyiség egy ideig. De meddig vajon?

Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 29. számának Feuilleton rovatában 2026. július 17-én.

***

Láng Gusztáv irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő
Budapesten született 1936. június 12-én.
Szatmárnémetiben végezte a középiskolát, majd Kolozsváron szerzett magyar szakos tanári diplomát a Bolyai Tudományegyetemen 1958-ban. 1957-1959 között az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónál dolgozott. 1959-1984 között a kolozsvári egyetem magyar tanszékén tanított. 1967-től a Babes-Bolyai Tudományegyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének tanára, majd 1984-től a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola tanszékvezető tanára. 
Életének 89. évében, 2025. április 12-én hunyt el.
Munkásságának elismeréséül többek között József Attila-díjjal (2003), a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével (2016), a Cs. Szabó László-díjjal (2018), és az E-MIL nagydíjával (2019) jutalmazták.