Kedves barátom!
Kérlek, ne lepődj meg ettől a szokatlanul hosszú levéltől, sejtened kell, hogy alapos okom van a bőbeszédűségre, és talán azt is meg fogod érteni, hogy miért vállaltam egy ilyen könnyen rajtacsíphető írásos dokumentum kockázatát. Meg aztán most, hogy a levélírásba belevágtam, még mindig nem tudom, rá fogom-e szánni magam az elküldésére, vagy életem más kézzelfogható tényeivel együtt megsemmisítem ezt is. Bizonytalan ember lett belőlem, ugye? Pedig nem ilyennek ismertél valamikor. Sok minden megváltozott azóta körülöttünk. Igaz, tudhattam volna jóelőre, hogy ide jutunk, senki jobban nem ismerhette azokat a láthatatlanul, de könyörtelenül működő törvényeket, amelyek ide vezettek. S tudtam is, megéreztem, hiszen szociológus vagyok.
Reménykedtem mégis, s most már látom, hogy hasztalan. Most már azt is bevallhatom, hogy hittem magamban és kivételes képességeimben, amelyekkel egyébként vajmi keveset törődött a világ. De hol van már a régi okosság? S mire jó? Ki-kinézek az ablakon, rálátok innen a kapura, a kilincs mozdulását is látom, és jól tudom, bármelyik pillanatban jöhetnek megint, hogy értelmetlen kérdéseikkel meggyötörjenek, meggondolatlan szavaimat visszavonassák, és az előre megfogalmazott nyilatkozatot aláírassák. Eddig még sikerült nemet mondanom. De említettem már, bizonytalan ember lettem, nem tudom, hogy kitartok-e. Szeretném, ha megkapnád ezt a levelet. Talán elküldöm mégis. Bár ez már semmit sem változtat, minden megtörtént, aminek meg kellett történnie.

Őrültnek fogsz-e tartani te is, mint ahogy keserűbb perceimben én is annak tartom saját magamat? Lehet. Közös gyermekkorunkra hivatkozom, biztosan emlékszel, hogy mindig is túlérzékeny gyermek voltam, könnyen lágyulós s könnyen kegyetlen és nagyralátóbb is, mint társaim. Arra is emlékezhetsz, mekkora kitartással figyeltem kis satnya kertünkben a hangyák életét, majd a szomszédba átkérezkedve a kaptárok körül sürgölődő méheket, s hogy ti néha erővel sem tudtatok elrángatni ettől a meddőnek tetsző szenvedélytől. Már akkor megragadott valami. Lehet, hogy így lettem szociológus. Tulajdonképpen félénk gyermek is voltam, vagy félős, ha ez így pontosabb, és már-már megdermedtem, ha egyedül kellett maradnom. De ha bármilyen jelentéktelen élőlény volt is velem, egy kutya, egy macska, egy tyúk, akkor már nem féltem, szinte sugárzott felém a másik lényből a megnyugtató bizonyosság, hogy ketten vagyunk. A tudatlan állat persze mit sem sejtve bóklászott körülöttem. Később már, ne nevess ki, elég volt egy mászkáló legyet felfedeznem a falon, hogy ne érezzem magam egyedül a félhomályos szobában. Nem fizikai félelem volt, nem a betörőktől, rossz emberektől való rettegés, mert abban hogyan is várhattam volna segítséget ezektől a jelentéktelen állatoktól, hanem egészen másfajta szorongás. Azt is észrevettem lassacskán, hogy az én irtózásom az egyedülléttől kihat a gondolkodásomra is. Társaságban, másokkal beszélgetve jobban meg tudtam világítani az eladdig számomra is homályos kérdéseket, sőt az iskolában mintha már-már fölülmúltam volna önmagamat egy-egy számtanpélda megoldásánál, ha ugyanazt a feladatot kapta az egész osztály. Betegesen féltem a magánytól, és ezután már szinte tudatosan kerestem az alkalmat a társaságbeli csillogásra, így ismersz te is, a hangyákkal és méhekkel bajlódó gyermekre, lehet, hogy mégsem emlékszel, a későbbi élmények elmoshatták ezt a képet. Azt is meg kell vallanom, hogy lépten-nyomon kinyilvánított makacsságom és erős akaratom valójában szédítő rettegést takart, szüntelen félelmet a másokban való feloldódástól. Sokszor előfordult ugyanis, hogy míg valaki apró tárgyakkal végzett valamilyen műveletet, mondjuk, szétszedett egy kis szerkezetet, hogy azt megmutassa
nekem, vagy papírdarabra rajzolgatva magyarázta, miképpen juthatok el egy címre, hirtelen zsongító gyengeség lepett meg, és azt kívántam, bárcsak sose érne véget ez a magyarázat. Ne érts félre, mindegy volt, hogy kiről, milyen személyről van szó, nem testi közelség volt ez, maga a művelet, annak célszerűsége ragadott meg mindig. Legalábbis most utólag így gondolom.
Közben megfutottuk a magunk pályáját, sikerben és zaklatásban is volt részem elég, tudhatod, de a hangyákról és méhekről sokáig megfeledkeztem. Reménykedtem, hosszú éveken és évtizedeken át reméltem, hogy egyszer csak rábukkanok a titokra, amely sokkal megfoghatatlanabb, mint a fizika, a matematika vagy a kémia számtalan nehéz képlete. Hiszen nem kevesebbről álmodoztam, mint a szociológia nagy egyenletének megfejtéséről, arról, hogy miképpen békíthető ki örökké szabadságra szomjazó énünk azokkal a társadalmi meghatározottságokkal, amelyekben élnünk adatott. Mégis gyermek maradtam egy kicsit, igaz-e, s most vénségemre gyermetegebb vagyok, mint
valaha? A kecskét jóllakatni, a káposztát megtartani, hát ez nem megy. Nem bizony, mondhatnád, te mindig is józanabb ember voltál. De túlságosan terjengős vagyok, pedig az idő sürget. Rövidebbre fogom…

Kénytelen voltam megszakítani a levelet. Megint itt jártak. Ők nem bántanak, csak vonjam vissza a szavaimat. Nem mertem régi példákra hivatkozni, ez nem az az eset, hogy „eppur si muove”. Nem, nem. Hogy mit is mondtam tulajdonképpen? De hát ez nem lényeges, nem untatlak vele. Inkább a méhesemről beszélek. Mert amióta nem találkoztunk, milyen rég is volt, legalább tíz éve, vásároltam egy kis falusi házat, kerttel, és ami a legfontosabb, néhány kaptárnyi méhessel. Olyan valódi, régimódi méhes ez, a ház déli oldalánál, ahol a kert kezdődik, idesüt a nap, kellemesen elbódít verőfényes nyári délelőttökön a zsongás. Egyre gyakrabban üldögéltem itt, a világ lemondott rólam, s látszólag én is lemondtam a világról. Egészen addig, amíg rá nem jöttem valamire. Valószínűleg tudod, hogy már az ókoriak a tökéletes állam mintaképeként szemlélték a méheket. Figyeltem én is őket, végigkísértem páratlanul érdekes életük minden mozzanatát, láttam, hogy tavasszal felélednek, gyűjtenek, rajzanak, láttam, amint a fölöslegessé vált heréket szelíd erőszakkal kituszkolják a kaptár bejáratának pereméig, és ott letaszítják őket a mélybe. Szinte emberi szomorúságot éreztem ki ebből a szertartásból. A kaptár fedelét felemelve betekinthettem célszerű nyüzsgésükbe, bár ezt mindig is kissé iszonyodva és félve tettem, ezért is nem lenne sohasem igazán jó méhész belőlem, annak ellenére, hogy egy idő óta mindent egyedül végzek a méhek
körül. Ebbe a zsibongó és ellenséges, de rendkívül szervezett forgatagba belepillantva mindig az volt az érzésem, hogy valami titokzatos szerkezet belsejét látom, amelyhez rendes körülmények között nem szabadna hozzányúlni. Ahogy a mértanilag tökéletes hatszögű sejteken konokul tevékenykedtek ezek a tömegben barnásszürke árnyalatot kapó rovarok, mindig a riasztó végtelenség hangulata csapott meg. Nem a csillagos ég igézete volt ez, annál több, annál jelentésesebb, ha szabad így mondanom. Mint amikor sebész barátom jóvoltából feltárult előttem egy élő ember belseje? Igen, valami ilyesmi, de mégsem ugyanaz.
Egy napon megint kint ültem a méhesben, kedvenc kaptáromat figyeltem, jobbról a másodikat, ez volt a legerősebb, a legharmonikusabb családom, és a legtöbb mézet is ők adták, bár az utóbbi években jóformán még a fölösleget sem vettem el tőlük. Hirtelen feltámadt bennem a régi gyermekkori érzés, hogy nem vagyok egyedül. De most nem volt megnyugtató, inkább zavaró és szorongást keltő, hiszen már régen nem félek, ha magamra maradok. És zsongító volt mégis, olyan, mint amikor apró tárgyakkal babrál valaki, említettem már. Szétnéztem, de a méhesben senki, senki, senki, még a szél sem fújt, gyönyörűen sütött a nap. Gyorsan elmúlt ez az érzés, átsuhant rajtam, mint egy felhő. Ám később egyre gyakrabban zavarta meg gondtalan gyönyörködésemet. Az
idegeimre gyanakodtam, bár megfeszített munkára igazán nem panaszkodhatom, legfennebb tétlenség lehetett volna az oka. Orvoshoz ilyen ügyben én elvből nem megyek, idegcsillapítókat nem szedek, így hát vártam türelmesen, hátha elmúlik. Egyszer aztán elbóbiskolhattam a méhesben, mert mintha álmot láttam volna, méheket, sok-sok méhet, amint virágról virágra szállnak, láttam a falunk határát, egy-egy kertrészletet, a közeli erdőkaréjt, óriási hártyaszárnyakat, szőrös rovartesteket, csupa-csupa méhet. S mindezt felfelvillanó, váltakozó fényben, kékes árnyalatokban, egy ezernyi sokszögből összeálló furcsa ablakon keresztül. Borzadva kaptam el a fejem, és megirtózva éreztem, hogy tulajdonképpen nem is aludtam, nyitott szemmel történt mindez. Talán akkor kellett volna elmenekülnöm? De én nem tudtam ellenállni a
kísértésnek, és egyre többször ültem ki oda, most már titkon sürgettem én is a szörnyű látomást, és az jött, igen, a második kaptár felől, biztos voltam benne, hogy onnan. És akkor eszembe jutottak régi olvasmányemlékeim és megfigyeléseim, felidéztem a göcsörtös, földbe ásott koponyaként várakozó hangyabolyokat, és azt is, hogy az egyik afrikai termeszfajta gömb alakú, faágak közé épített fészkét „négerfejnek” hívják a bennszülöttek. Rádöbbentem, hogy nincsenek méhek, nincsen egy jól szervezett állam, hanem csak Család van, nem is család, hanem számtalan apró egyedből összeálló egy-egy hatalmas Én van. Később utánanéztem, Maeterlinck is beszél ilyesmiről, de neki nincs miért levonnia a következtetéseket, én viszont napokig, hetekig eufóriában éltem. Mióta kutatjuk, barátom, a magasabb intelligencia titkát, és íme, itt van, mintha csak a régi elcsépelt szabály valósulna meg, hogy a mennyiség minőségbe csap át, a sok-sok parányi ösztönélet és értelemcsíra egyetlen magasabb fokú Énné és Gondolattá egyesül. Ez nem misztikum, nem burkolt panteizmus, egészen más. Hát nem az egyre tökéletesedő számítógépek jelentik a megoldást, hanem a számtalan emberi értelem eleddig meg nem valósított harmóniája. Így léphetünk magasabb fokra, így fejthetjük meg a mindenséget. De az eufória nem tartott sokáig. Figyeld a méheket, barátom, figyeld meg őket, és rá fogsz jönni, hogy miért. Élnek-e ők valójában, vagy csak könnyen
helyettesíthető tranzisztorok egy hatalmas koponyában, egy jól működő szervezet végletekig célszerűsített és specializált részei, amelyek látszólag megőrizték önállóságukat, de valójában olyanok, mint az emberi testben a tüdő, a szív, a máj, vagy inkább mint a tüdő, a szív, a máj sejtjei, mint egy passzív, de mégis éber agyvelő szorgos kis idegegységei? Szabadok-e ők ebben a virággal s mézzel teli világban?

Nem, még nem jöttek ismét, nem azért hagytam abba a levelet, csak félretettem, s most újraolvastam, amit eddig írtam. Naiv romantika sugárzik belőle és tényleg csipetnyi őrület, talán csak bolondéria. De még nem mondtam el mindent. Vénember vagyok, nézd el nekem a kapkodást. Ki-kiültem azután is a méhesbe, vártam a színes képeket. Arra is rájöttem, visszapörgetve, ami addig történt, hogy bizony a gondolkodás is szebben s jobban ment az én méhesemben, valahogy úgy, mint egykor a közösen töprengő osztályteremben. Nem vagyok felelőtlen álmodozó, nem gondoltam én arra, hogy valaha is igazából kommunikálni tudok vagy tudunk majd Vele és Velük. Konyítok
valamelyest az elektronikához, mert mindenbe belekaptam fiatalabb koromban, könnyűszerrel nekiállhattam volna bioáramokat méricskélni, de nem tettem. Hiszen nem erről van szó, nem ez a fontos. Meg aztán közben olyasmi történt, ami végképp elrontott mindent. Lakott egy öreg cimbora a szomszédban, nyugdíjas műszerész, akivel többnyire borról meg nőkről lehetett beszélgetni, régi borokról s régi nőkről, de azért jól megértettük egymást. Bár az ő esetében azok a borok nem is voltak olyan nagyon régiek, mostanában is fel-felöntött a garatra. Engem kereshetett akkor is, amikor a kaptárok mellett megtalálták. Aranyszabály, hogy a méhek közé italosan bemenni nem szabad, ő megszegte ezt. A temetés után furcsán éreztem magam, kiültem mégis a méhesbe, és akkor megint rám jött az a különös szédület, és már láttam, élesen, tisztán
végignézhettem halálának filmjét, ahogy maszk és füstölő nélkül nézelődött a méhek között, és az erősödő zúgást figyelmen kívül hagyva, óvatlanul rátámaszkodott a kaptárra. Igen, Őrá támaszkodott. Hát képes a cselekvésre is ez a passzív szemlélődő, igaz, hogy önvédelemből, de nincs is miért mentegetnem. Nem tudom, hogyan működik ez az intelligencia, de azt tudom, hogy a lehető legtökéletesebbek egyike, mert részei élő és teljes értékű szervezetek. Információit a legegyszerűbben szerzi be, táplálkozás közben, ahogy a mézgyűjtő méhek aprólékosan végigjárják a vidéket. Nincsen külön információtárolója, mert a részletek közötti viszony állandósága biztosítja ezt a tárolást, úgy ahogy a hőmérsékletet is majdnem azonos szinten tudják tartani, például télen, a kaptárban. Mindez persze primitív értelmezése valami bonyolult – de lényegében talán tényleg pofonegyszerű – rendszernek. Nem az információcsere egységesítő hatása adja ezt a különös Ént, hanem a célok és szerepek szigorú állandósága és körülhatároltsága. Nem értem mégsem, tulajdonképpen most sem értem, hogyan működik. De félek tőle.
És ugyanúgy félek azoktól is, akik rá akarnak venni, hogy másítsam meg a véleményemet. Még egyelőre nem írom alá. Nem azért, mert annyira fontos, amit meg kellene tagadnom, jelentéktelen dologról van szó, és ezt ők is tudják, nem csak én. Nincsen szükség különvéleményre. Így mondják. Eddig jó voltam nekik, most már nem. Hát nem tudom, mit fogok tenni, barátom. Nem így képzeltük valamikor. Nem ilyen kiútról álmodoztunk.

Végül is szerettem Őt. Szerettem nézni a méheket, amint hibátlanul zümmögnek, akár egy jól megszerkesztett gépezet alkatrészei, ide-oda lüktetnek, mint egy töprengő, okos szervezet sejtjei. Elolvastam én is a közleményt, hogy permetezni fognak, beszórják a krumpliföldeket. Tegnapelőtt este eltorlaszoltam a kijáratot, aztán tegnap reggel kimentem mégis, kiengedtem a méheket. Először csak Őt, aztán kisvártatva a többieket is. Tudom, hogy nincsen igazam, de nem tehettem másként. Biztos vagyok benne, hogy meg fogsz érteni engemet. Ezt a levelet pedig megnyugodva küldöm el, mert most veszem észre, hogy amire rájöttem, azt már réges-rég tudjuk mindannyian. Most már ne tekintsd annak, aminek készült, nem lebbentettem fel semmiféle titokról a fátylat, egyszerűen csak magyarázkodtam, magányos, mániákus öregember módjára. Bárkinek megmutathatod, többet már úgysem fogok írni neked. Látom, jönnek megint, az egyik leszakít egy almát, beleharap, majd eldobja, és fürgén utoléri a másikat. Magabiztosan lépegetnek, mint akik nem először járnak itt. Talán még azt kellene elmondanom…

A kézirat itt megszakad (1981)

A szerző lábjegyzetei a Jelenkorban megjelent novellájához

1. Eljövendő évek dokumentumai között bukkantam rá, félig-meddig illetéktelenül, erre a levélre. (1981)
2. Elmúlt évek dokumentumai között bukkantam rá erre a kis torzóra, amely talán arra lehetne bizonyíték, hogy miért nem írok prózát. De mert a Jelenkor szerkesztői fölkértek, vendégeskedjem egy másik műfajban, íme, itt van: csapongtam én is hajdanán. Sem azelőtt, sem azután nem vállalkoztam egy kitalált történet elmondására.
Ebbe is csak azért kezdtem bele valószínűleg, mert úgy éreztem, hogy nem mi mondjuk a történetet, hanem minket mond a hangyák, méhek és darazsak királynője. Azóta mégis minden megváltozott… És semmi sem… (1992)