Amikor megbukott a Ceaușescu-rendszer, és lelkesen nekiláttunk a diktatúra lebontásának, nem sokat tudtunk a demokráciáról. Annál többet a demokrácia hiányáról. Bőven volt tapasztalatunk egy végletekig centralizált állam működéséről, a nyílt vagy burkolt cenzúráról, vagyis a szólásszabadság teljes hiányáról, az egypártrendszer kizárólagosságáról, a nyelvi és kulturális elnyomásról, mindenfajta másság felszámolásáról, az etnikai intoleranciáról, az egyenjogúságnak álcázott diszkriminációról, a társadalom homogenizálásának napi gyakorlatáról. Ma szótár is kellene talán ahhoz korhoz, hiszen nem sokan értik már, hogy mit jelentett például a homogenizálás, tehát az egyneműsítés: elkeverni többek közt a regionális vagy etnikai közösségeket, és ezáltal felszámolni a veszélyesnek tartott kulturális különbségeket. A hetvenes-nyolcvanas években már egyetlen Marosvásárhelyen végzett magyar orvost vagy gyógyszerészt sem hagytak Erdélyben elhelyezkedni, hanem lehetőleg minél messzibbre, főleg Moldvába küldték őket. Ezzel szemben a Moldvában végzettek jó eséllyel kerültek Székelyföldre. Még az iparosítás is arra szolgált, hogy Moldvában vagy Havasalföldön képzett munkaerőt telepítsenek Székelyföldre. Pedig iparra igazán nagy szükség volt egyébként. Bezártak minket az országhatárok közé, de az országon belül kénye-kedve szerint helyezte a pártvezetés az értelmiségieket is ide-oda. Utazni külföldre csak kétévente egyszer utazhattunk, akkor is rendőrségi jóváhagyással. Huszonhét éves koromban, 1978-ban jártam először Magyarországon, és utoljára 1986-ban kaptam útlevelet, aztán 1990-ig már nem, hiába kérvényeztem többször is. Kérvényezni szabadott, nagyjából ennyi volt a szabadság. A rendszerváltás előtt soha nem jártam Nyugaton. Csukott ablakkal, behúzott függönnyel hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, és napokra jóllaktunk az igazság egy-egy morzsájával. Azon ügyködtünk egyfolytában, hogy járjon közben már valaki az érdekünkben Magyarországon vagy az Egyesült Államokban. Bárhol Európában, bárhol a világban. Csakhogy a Ceaușescu-diktatúra a legkisebb beleszólást sem tűrte, hangosan tiltakoztak akárhányszor, és a belügyekbe való beavatkozást emlegették, ha Románia kisebbségpolitikáját bírálták külföldön. Egymás után szűntek meg iskoláink, eltűntek a kétnyelvű feliratok, gyors léptekkel haladtunk egy valóban homogén rendszer felé, és ez ellen kintről sem nagyon emelt szót senki, vagy ha mégis, nem sok eredménnyel.
Tudtuk tehát, mit nem akarunk. Ezt tudtuk a leginkább. A mi 1989 utáni politikánk a tagadásból született, és bár alkalmi olvasmányainkból vagy akár hallomásból ismertük a másik világot, vagyis a Nyugatot, tulajdonképpen menet közben tanultuk meg azt, amit közbe már építettünk is: a demokráciát.
Hamar rájöttünk arra is, hogy demokrácia nélkül nincsen kisebbségi jogegyenlőség, legfeljebb csak papíron, és ez fordítva is így van, a kisebbségek iránti tolerancia nélkül valódi demokrácia sincs.
Pedig még azok a román partnereink is, akikkel 1996-tól együtt kormányoztunk, próbáltak meggyőzni az elején, hogy először konszolidálnunk kell a demokráciát, majd utána érvényesíthetjük a sajátos etnikai jogokat is. Mintha a demokráciát és az ezzel járó bármiféle toleranciát el lehetne választani egymástól. Nem lehet. Azt kell mondanom, hogy tanulékonyak voltunk, mert hamar megtanultuk ezt is. Egy igazán demokratikus rendszerben a kisebbségek jogos követelései is teljesülhetnek, azokat sem söpri le senki az asztalról. Egyáltalán nem ellentmondás, hanem a demokrácia lényege, hogy egy választott többség kormányoz, de a – politikai, etnikai vagy másfajta – kisebbségnek lehetősége van a többséget ellenőrizni, a neki nem tetsző szándékokat korlátozni, az ellene irányuló intézkedéseket megakadályozni. Mi több, nehéz vitákkal ugyan, de azt is el tudtuk fogadtatni, hogy bizonyos helyzetekben nem elég a látszategyenlőség, hanem akármennyire is furcsa, szükség van megkülönböztetésre. Más szóval, a kisebbet, a kevesebbet, a gyengébbet védeni kell a nagyobb, a több, az erősebb természetes fölényével szemben. Pozitív diszkriminációnak vagy fordított diszkriminációnak is mondják ezt. Ami nem is csupán a kisebbségek hátrányos helyzetét ellensúlyozó jogszabályokban nyilvánul meg, hanem a J.F. Kennedy egyik elnöki rendeletében megfogalmazott Affirmative Action-ban. Miszerint folyamatosan vigyáznunk kell arra, hogy a jogegyenlőség ne maradjon holt betű, hanem érvényesüljön mindennapi tevékenységünkben.
Ha jobban meggondoljuk, a kifejezések lehetnek újak, lehetnek tetszetősek, mint ez az Affirmative Action, esetleg némiképpen félreérthetőek, mint a pozitív diszkrimináció, de mindez valószínűleg egyidős az emberiséggel. Hiszen minden bizonnyal nem az erő, nem a fegyver, nem a vérontás tett emberré minket, hanem a tolerancia képessége. Hogy bár erősebbek vagyunk, ugyanakkor együtt tudunk élni a gyengébbel, és el tudjuk fogadni, hogy neki is helye van a világban. Nemcsak a másik ember, másik törzs, másik nemzet, másik ország leigázására vagyunk képesek, hanem az empátiára is. Nagyobb érdekünk az együttműködés, esetleg kompromisszumok árán, mint a gyengébbek eltiprása. Meg aztán a demokrácia nagy leleménye, hogy egy közösségben mindannyiunk szavazata ugyanannyit ér. Attól függetlenül, hogy van-e pénzünk vagy fegyverviselési engedélyünk.
Talán nem is az a legmeghökkentőbb, hogy az általunk toleránsnak és nyitottnak ismert Amerikában egy demokratikusan választott elnök hetek alatt felszámolhatja mindazt, ami számunkra itt Erdélyben követendőnek tűnt. A pozitív diszkriminációt. A szolidaritást. Az együttérzést. Akár a beleszólás jogát is, ha valahol valakit vagy valakiket megfosztanak emberi méltóságuktól. Az Egyesült Államokra oly jellemző – olykor valóban erőszakos – demokrácia-exportot. Ami mellesleg profitábilis export is volt szerintem, hiszen cserébe piacokat kapott Amerika, és a mostani radikális váltás könnyen elszigetelheti a világ legerősebb államát. De ezt a közgazdászok nálam nyilván jobban tudják, és bár manapság mindenki mindenhez ért, hadd ismerjem be, hogy ez nem az én szakmám.
Viszont az már az én „szakmám” is, amit úgy neveznek, hogy „magyar érdek”. Ezen belül is: „erdélyi magyar érdek”. Nos, van-e ilyen? Volt persze, erről beszéltem az imént, és kellene hogy legyen ezután is.
De egyelőre, bevallom, keserűen olvasom a lelkes erdélyi magyar kommentárokat, hogy végre Donald Trump – vagy Elon Musk, esetleg J.D. Vance – rendet csinál a világban, és talán elrendezi a mi sorsunkat is. Hogyan? Hiszen mindaz, amiért itt Erdélyben mi az elmúlt harmincöt évben küzdöttünk, pillanatok alatt összeomlik, ha Donald Trumpnak lesz igaza. Meg kell értenünk őt, olvasom határon innen és határon túl, ne okvetetlenkedjünk, mert ez egy koherens elképzelés. Lehet, hogy koherens, csak éppen semmissé teszi mindazt, amit mi megálmodtunk. Mi, erdélyi magyarok. Együtt mindannyian. Nem csak a liberálisok, nem csak a baloldaliak, nem csak a konzervatívok. Befogadó társadalom? Ugyan! Le kell zárni a határokat. Ne járkáljon ki-ki összevissza! Tolerancia a másság iránt? Dehogy! Legyen vége a pozitív diszkriminációnak. Segítség egy másik ország civil szervezeteinek? Nincs erre pénz, mondja Amerika, az agyelszívás bajnoka! Nekünk itt nem is kell segítség, mondja Magyarország. Szuverenitás kell. Tényleg? Vajon nekünk itt Erdélyben is ez kell?
Úgy emlékszem, hogy olyan országot akartunk építeni, és ezen belül olyan Erdélyt, ahol például egy vegyes iskolában az egyik igazgató kötelezően magyar. Micsoda szempont ez is? Hátha egy román kompetensebb? Meg aztán a csendőriskolában annak idején meghirdettünk magyar helyeket, és azokat magyarok is töltötték be. Így van ez a jogi karon is. Az orvos- és gyógyszerészképzésben. Sok más szakon. Kell ez nekünk Erdélyben? Vagy kell-e még az, hogy az egyetemeken a magyar nyelvű oktatásban a magyar diákok után kétszeres fejpénz jár az államtól a román diákokhoz képest, mivel mi általában kevesebben vagyunk egy-egy évfolyamon? Akarunk-e még egy olyan Erdélyt, ahol a szórványiskolákban lehetséges a románokénál kisebb létszámmal is osztályt indítani a magyar gyerekeknek, mert másképpen nem tanulhatnának az anyanyelvükön. Van-e szükség egy olyan választási rendszerre, amelyben akkor is bejutna az RMDSZ a parlamentbe, ha nem érné el az öt százalékot, mert van egy alternatív küszöb is, nyilván garanciaként, nekünk. Mi találtuk ki, mi fogadtattuk el. Igaz, közben azon kell lennünk, hogy ez ne következzék be.
Szó sincs róla, hogy csupa rózsaszín az életünk. Nap mint nap meg kell küzdenünk továbbra is mindenért. Az anyanyelvű oktatásban példának okáért még ezek az intézkedések sem ellensúlyozzák a hátrányunkat, éppen ezért teljes joggal – és köszönettel – kapnak óvodáink, iskoláink támogatást Magyarországtól. A sajtó jelentős része, de még a színházaink is részesülnek magyarországi segítségben.
Nyitott és befogadó modellt képzeltünk maguknak hajdanában. Támadnak is persze minket ezért, egyáltalán nem múlt el a román nacionalizmus veszélye. Újabban ismét egyre gyakoribb a magyarellenes gyűlöletbeszéd, és nem is csak a beszéd, ha arra gondolok, hogy mi történt a minap Kolozsváron egy futballmérkőzés után. Mi csak toleráns államban, toleráns társadalomban tudunk magyarként megmaradni.
Már amennyiben a szülőföldünkön képzeljük el a jövőnket. Akkor meg miért hallgatunk, ha magyarországi politikusok egy rosszul értelmezett szuverenitást propagálnak, és meg akarnak tiltani minden kívülről jövő támogatást a civil szervezetek vagy a sajtó számára? Ne avatkozzék senki a dolgainkba! Jól hangzik. De akkor is ilyen jól hangzana, ha Romániának jutna eszébe valami hasonló? Ahhoz mit szólnánk? Tetszik nekünk az, hogy ne tüntessen mindenki össze-vissza Magyarországon? Ne vonuljon ide-oda, ne zavarja meg a nyugalmat? És ha netán Románia is ráérez egy ilyen illiberális modell ízére? Akkor is örülni fogunk neki? Ha a mi szólásszabadságunkat korlátozzák majd a románok? Vagy ha Donald Trumpék a maguk „koherens” elképzelése szerint a nyakunkba ültetnek egy eszement Călin Georgescut, az is rendben lesz? Üdvözölni fogjuk a román ősök szelleme által irányított bukaresti kormányt, amelyben mondjuk Vlad Țepeș, vagyis Karós Vlad a belügyminiszter? Esetleg Rettegett Iván? Nem is rossz ugye?
Volt valamikor egy határozott koncepciónk az együttélésről. Ma is úgy gondolom, hogy ez a követendő minta. Legalábbis az erdélyi magyarok számára. Bár úgy vélem, általában is ez a demokrácia receptje. Többek közt az például, hogy bár csupán hat és fél százaléknyian vagyunk ebben az országban, nélkülünk a minket is érintő kérdésekben mégse lehessen dönteni.
Ehhez viszont tolerancia kell, kompromisszum-készség többség és kisebbség részéről egyaránt. Állítom, hogy a feszült, sőt, egy adott pillanatban a polgárháború rémét is felidéző kilencvenes évekhez képest fokozatosan érvényesíteni tudtuk ezt a koncepciót. De mostanában mintha nálunk is megint elhinnék sokan, hogy elég a toleranciából, és nem kell odafigyelni semmiféle másságra. Kezdjük elfogadni azt az újkeletű „amerikai álmot”, ami nekünk itt Erdélyben rémálom lehet. Felejtjük saját álmunkat a demokráciáról. Próbálunk igazat adni azoknak, akik intoleranciát hirdetnek. Holott soha nagyobb szükség nem volt a szolidaritásra ezen a bolygón, mint ma. Szidják sokan az Európai Uniót, kellene is változtatni rajta, de az biztos, hogy nem gyengíteni kellene, hanem erősíteni azt a modellt, amit az EU is követ, és amire az imént velünk kapcsolatosan is utaltam. Az egész glóbusznak így kellene működnie tulajdonképpen. Hogy számos esetben a legkisebbnek is ugyanannyi szava van, mint a legnagyobbnak. Vagy akár vétójoga is van kinek-kinek. Amivel vissza lehet élni ugyan, ezt tapasztaljuk, de megszüntetni még akkor sem kellene. A magyar–magyar kapcsolatokra is érvényes mindez. Ha szuverenitásról, be nem avatkozásról, a külföldi támogatások vagy a gyülekezési szabadság korlátozásáról, a kettős állampolgárok állampolgárságának esetleges megvonásáról van szó, talán meg kellene kérdezni minden alkalommal, hogy nekünk jó-e ez? És jó lenne-e, ha Románia is hasonló intézkedéseket hozna? Hogy ne mutogassak ujjal senkire, ne emlegessem egyik-másik politikust, csak úgy általában teszem fel a kérdést: vajon a tízmilliónak nem kellene-e időnként konzultálnia a szomszédos országokban élő –megközelítőleg – kétmillióval is, hogy ez a nagy-nagy szuverenitás nekik is megfelel-e? Ahogy mi például itt Romániában elvárjuk a tizennyolc-tizenkilenc milliótól, hogy együtt döntsön velünk, vagyis azzal a körülbelül egymillióval, ahányan még vagyunk. Éppen azért, hogy ne legyünk még kevesebben!