Ti aztán tudjátok, mi a család. Mi a nemzet. Mi a haza. Olyan szépen beszéltek erről. Család az élet tengerén. Mint sajka a viharban. Nemzet a történelem óceánján. Mint gálya a fergetegben. És a haza? Hol is? No, ezt még ki kell találni. A magasban? Folytonos villámlásban? Talán így. De maradjunk a nemzetnél! Sőt, egyelőre a családnál. A család a nemzet tüdőhólyagocskája. Ha a tüdőhólyagocskák teszik a dolgukat, nem kell lélegeztetőgép. Oltás sem kell. Esetleg csak kelet felől. Milyen szép lenne beleírni az alkotmányba. A sajkát, a gályát, a villámlást, a tüdőhólyagocskát. Nem tartok igényt a szerzői jogra. Meg aztán tényleg szeretem a családomat. A nemzetemet is. Jobban, mint ti. Mert nem olyan közelről. Azonnal megmagyarázom a különbséget. Itt van például a karácsonyfa. Egy család, egy fenyő? Hát nem. És nem azért, mert nem férnénk köréje. Hanem mert karácsonykor sem vagyunk egy helyen. Van viszont képzelőerőnk. Legalábbis nagyanyámnak volt. Ismét rá kell hivatkoznom, mint már annyiszor. Azt hiszem, ő volt az utolsó hiteles családpolitikus. Vagy akár nemzetpolitikus is. Hatalmas eredményekkel és ehhez mérhető tévedésekkel is. Áruljam el, hogy mitől igazán család a család? Igen, a távolságtól. Ne lepődjetek meg, a nemzetet is erősítheti a távolság. A közelség viszont gyengíti olykor. A megszépítő messzeség család- és nemzetmegtartó lehet. Meséltem már, nagyanyám testvérei közül hárman elmentek Amerikába, egy pedig valamivel közelebbre, Budapestre. De róla is úgy beszélt nagyanyám, mintha az óceánon túlra került volna. A családot az eposzi fordulatok tartják össze. Árpi bátyád egy nyomdában volt mester, ismételgette mindig ugyanazokkal a szavakkal, a háború után megkérdezték a munkásokat, milyen ember. Mindenki azt mondta, jó ember, egy büdös kommunista azt mondta, rossz ember, és kitették. Meg is halt hamar szegény. Színesen fogalmazott nagyanyám, írhatta volna ő is az Odüsszeiát. Eposzi jelzője volt a „büdös”. Nemcsak a kommunistákat, hanem a románokat is ezzel jellemezte. Másik eposzi jelző volt a „tolvaj”. Tolvaj volt mindenki a faluban, akire éppen haragudott valamiért. Ez időről időre változott, de néhányan egész gyerekkoromban tolvajok voltak.
Két öccsével, a szinte kamaszként Amerikába kivándorolt Lajossal és Györggyel még egyszer találkozott, rá néhány évre hazajöttek, hogy élve láthassák haldokló anyjukat, Bardócz Rebekát. Nagyanyám húga, Anna néni a hatvanas években járt haza. Ő is a század elején, de már Trianon után ment el. Nagyanyám 1894-ben született. Úgy emlegette nekem őket, hogy Laji bátyád, Gyuri bátyád, Anna nénéd. Mind fiatalabbak voltak nála, mégsem mondta soha, hogy Laji öcsém, Gyuri öcsém, Anna húgom. Az én szememmel nézte őket. Nemcsak család- és nemzetpolitikusnak, hanem elbeszélőnek is jó volt, ismétlem. Mennyivel könnyebb egyébként a románoknak. Ők nem ismerik a bátyám, öcsém, néném, húgom megszólítást, legfeljebb úgy mondják, hogy nagyobb fivér, kisebb fivér, nagyobb nővér, kisebb nővér. Olyan a nyelv, mint egy történelemkönyv. Nálunk számított az öröklésnél, hogy ki a nagyobb, náluk ezek szerint nem. Summa summarum, mesélni tudni kell. Anyám is tudott mesélni. Apám is. Szinte az egész családom. Miközben a kályhánál sürgött-forgott, nagyanyám ugyanolyan szabályok szerint mesélt, mint Jókai Mór vagy Honoré de Balzac. Lehet, hogy csak Becsák tanító bácsit követte a fogalmazásban. Legendás tanító volt ez a Becsák, apám is sokszor emlegette. Persze sok ilyen Becsák lehetett akkoriban. Becsákok. Nem tizenkét, hanem négy év alatt kellett megtanítani minden fontosat. A Becsákoknak sikerült. Tenyeres, körmös meg hasonlók. Ez is igaz, de talán enélkül is lehetne. Becsák tanító bácsi tudta, hogy a fogalmazás törvényei halhatatlanok: bevezetés, tárgyalás, befejezés. Jókai Mór hosszú regényei és Lajos bácsi rövid amerikai levelei ebben nem különböztek. A helyesírásban igen. Csakhogy a központozást talán elfelejtette Lajos bácsi egy fél évszázad alatt Pennsylvaniában, de a transzilván Becsák tanításait nem. És a transzilván szeretetet sem. Ez a szeretet csak Anna néniben rendült meg, aki elkövette azt a hibát, hogy már öregen hazalátogatott Arizonából a hatvanas években. Ezt is megírtam valahol, égszínkék ruhás öregasszony lett belőle. Julcsi és Anna, majdnem tíz év korkülönbség volt köztük. Levélben évtizedeken át forrón szerették egymást. Mindennek így kellett volna maradnia. De nem maradt. Közelről minden más. Mint az óriáskirályné bőrén a pattanások Gulliver szemében. Nagyanyám szörnyű illetlenségnek tartotta a virágmintás, égszínkék ruhát egy vénasszonyon. Anna néni nem volt hajlandó átöltözni. Nem folytatom. A közelség ezek szerint nem mindig vezet jóra.
Kerülni szeretném az ideológiát. Amúgy is csupa ideológia az életünk. Csupa célzás, csupa gyanakvás. Mégsem hallgathatom el, hogy úgy állok én is a nemzetpolitikával, mint Anna néni nagyanyámmal. Molnár Ferenc grundját jobban szerettem, mielőtt közelről megismertem volna a magyar politika vidámparkját. Ráadásul le is állították újabban a hullámvasutat. Mármint úgy, hogy aki fent van, fent marad, aki lent van, lent lesz, és aki lóg a levegőben, lógjon ott örökkön örökké. Szebb volt az én nemzetem távolról. Talán azért, mert egy ideje az iskolában sem tanítják, hogy a bevezető nem elég, kell a tárgyalás, és aztán be is kell fejezni a történetet. A befejezetlen történet olyan, mint a tükörlabirintus, amelynek nincsen kijárata. Avantgárd politika itt is, ott is. Ne legyen vége, imádkoznak az avantgárd nemzetpolitikusok. Miénk a hatalom, miénk a dicsőség. Nagyanyámék családpolitikája nem a közös karácsonyfa volt, mert az nem volt lehetséges. A szeretet náluk is meg-megbicsaklott, persze, nagy embereknek a hibáik is nagyok. De ars poeticájuk ma is érvényes: tudjunk egymásról, és ne felejtsük, amit Becsák tanító bácsitól tanultunk négy elemiben. Nem hiszem, hogy Lajos bácsiék több osztályt jártak volna. De ez elég volt egy-egy olyan család- és nemzetpolitikai dolgozathoz, amelyhez hasonlót én keveset olvastam óceánon innen és túl. Nem vesszőkkel és pontokkal tagolva a történetet, hanem fel-felgyorsuló, majd lelassuló lélegzetvételekkel. Papírra vetve mindazt, amit sok ezer kilométer távolságra, de mégis családon belül egymás testi-lelki állapotáról tudnunk kell. Gyönyörű dolgozatok, most csak az egyiket másolom ide. Apáméknak írta Lajos bácsi, vagyis Louis Bardocz, és a felesége, Helen, tehát Ilona. Volt angol nevük. A gyerekeiknek is: Louis, Pearl, Helen. Lajos, Piroska, Ilona. Így vagy úgy, nem másban, Lajos bácsi és Ilona néni nyelvében él a nemzet:
„Beaver Falls, Február 15 – 1970 / Kedves öcsém Bélla és kedves családod örülnénk nagyon ha soraim jo egéségben találna Kedves családodal egyetembe öcsém Bélla és Bertuska leveleteket meg kaptuk annak Idején sajnálom hogy ilyen késöre írok nektek az igazat meg valva hanyagság tölem. de hát mit is vártok egy 75 éves öreg embertöl csak feledést lehet már az ilyen öregektöl kapni. Mindég toltam egy naprol a másra majd holnap. és igy az idö tova szált naprol napra hétröl hétre s holnapokra ki nyult. és én mégse irtam De öcsém és Bertuska gondolatban sokat vagyunk veletek sokszor el gondoljuk Be szép volna meg látogatni Beneteket de mindég oda jutunk el nem lehet Ilon nénétek hejzete nem Javul még terheseb ö nem jöhet én meg egyedül nem Jövök. hát igy ejtsétek el a gondolatot hogy mi oda megyünk. Anna nénétek Jol van az egész családjával én is Jol vagyok Gyuri Bátyádrol nem irhatok ök nem irnak az öszel it Jártak akor elég Jol voltak az orvos el tiltota a pálinkát töle azota az egésége javult Anna nénéd azért nem irt a lányáék épitetek Margit dolgozot a gyerekekel nagyon el volt foglalva és estére már fárat volt azt írja Jövő nyáron ide jön Most a mi lányunk Piroska és az ura ot vannak náluk meglepték ököt most mentek a Piroska ura épitész most Rosz idok járnak iten kint nem lehet Dolgozni. és így el mentek vakácziozni igaz mesze van. de vágytak oda 2500 kilométer majd mire az idö nyilik haza jönek Lajcsiék meg Ilonkáék jol vannak az öszes üdvözletüköt Küldik most soraim Zárom az egész családodal fogadjátok Szivböl jöt üdvözletünket / Nagy Bátyád Lajos és Feleségem Ilona”
Pontosan annyi a levél, amennyi elfér egy lap két oldalán, illetve a keskeny margón van még egy mondat más kézírással, utóiratnak szánták: „Nem vagyok épen olyan roszul csak Lajos nagyon busul és agodik értem.”
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 51–52. számának Próza – Tárcatár rovatában 2023. december 21-én.
