Van egy macskánk. Talán. Az is lehet, hogy nincs. Megmagyarázom, miről van szó. Arról, amiről régebben is szó volt. Hogy nem szeretem a macskákat. Így szoktam mondani, de egyébként nem látszik rajtam. Éppen ellenkezőleg, időről időre írok a macskákról, és ha valaki összeszámolná, rögtön kiderülne, hogy többször emlegetem őket, mint a kutyákat. Pedig a kutya köztudomásúlag az ember leghűségesebb barátja. Emberbarát úgymond, bár ez valószínűleg túlzás. Ám mindenképpen hű a gazdájához. Ami Petőfi Sándor szerint megalkuvás, de maradjunk annyiban, hogy majdnem mindannyian ragaszkodunk a megalkuvókhoz. Elvégre csak akkor vagy úr, ha szolgád is van. Természetesen nem emberben, hanem kutyában. Hivatásos állatvédőként biztosan nem így gondolnám. Küzdenék a szolgaság ellen. Szabadon engedném a kutyákat. A lovakat. A méheket. A macskákat nem sorolom ide, mert a macska állítólag nem az emberhez hű. Hanem a házhoz. Ő nem emberbarát. Inkább házbarát. Vagy házibarát? Nagy különbség.
Amikor elpusztult a kutyánk, megsirattuk. Nem úgy, mint egy szolgát, hanem mint egy családtagot. Megfogadtuk, hogy többé nem veszünk magunk mellé semmiféle állatot, lebontottuk a kerítést az udvar és a kert között, elajándékoztuk a pórázt, a kutyatálakat és az ólat is. Már nem kell az öröm, ha a vége gyász. Lehet, hogy a kettő összetartozik, de akkor sem kell. Teltek a hónapok, elmosta az eső, kivitte a huzat a halott kutya szagát. Ezt onnan tudjuk, hogy amint említettem, egyszerre csak lett egy macskánk. Márpedig a macska kerüli a kutyaszagot. Ráadásul ez egy finnyás fajmacska.
Kékesszürke a bundája, széles a feje, sárgán világít a szeme. Nagyobb is valamivel, mint a mi székely cirmosaink. Kicsi nemzet, kicsi tigris. Bonsai. Miniatűr fák, miniatűr állatok. Megnéztük a Wikipédián. Találtunk képet bőven, nem magyar, nem román. Brit rövidszőrű. Először a garázs tetején jelent meg, nyilván valahonnan a szomszédból. Azóta sem tudjuk, melyik szomszédból. Esetleg mindenhonnan. Jobbra románok, balra magyarok, hátul ezek is, azok is. Anna biztatására leugrott a szemeteskuka tetejére, majd onnan az udvarra. Azon vettük észre magunkat, hogy hozzuk neki a joghurtot a verandára, és izgatottan figyeljük, eszi-e. Ette. Aztán némi dörgölőzés után ugyanúgy távozott. Könnyed ugrással fel a kukára, onnan a garázs tetejére. Ha a méreteinket összehasonlítom, nekem legalább a házunk tetejére kellene ilyen könnyedén felugornom. Mint Superman. Ezek szerint nem is olyan eszement ötlet. Csak ne emberből lennénk! Hanem macskából. Hát én ettől az ugrálástól messze vagyok. Egyre messzébb. Viszont a macskához mégis mind közelebb. Ami elég baj, mert állandóan furdal a lelkiismeret. A kutyánk miatt. Hogy felcseréltük a hűtlen macskával. Szóba álltunk vele. Hűtlen a hűtlennel. Nap mint nap megjelenik nálunk, hol reggelire, hol vacsorára, és láthatólag azon dolgozik, hogy bejöhessen a házba. Egyelőre még nem sikerült neki. De árulók lettünk egy árulóért. Etetjük. Persze az erdélyi ember is macskatermészetű, készséggel elismerem. Nem a gazdához hű, hanem a házhoz. A gazdának bármikor hátat fordít. Magyarnak, osztráknak, románnak, bárkinek. Ilyen volt a történelmünk, mondom kellő pátosszal. A házunkat védtük, nem a gazdánkat. De azt sem szeretjük, ha velünk is így bánnak el a saját macskáink. Akik – vagy amelyek? – valójában nem a saját macskáink. Minden jel szerint ez sem a saját macskánk. Legalábbis nem csak a mi saját macskánk. Ismétlem, azt sem tudom, magyar-e. Az utcánk vegyes. Egy sima, egy nádli. Britnek brit ez a macska természetesen, ezt már mondtam. Gyarmatosító. Minket is éppen gyarmatosít. Mondta annak idején József Attila, hogy ne legyünk német gyarmat. Most aztán brit gyarmat leszünk. Holott ez sem tetszhet igazán az erdélyi embernek. Neki mindig más kell. Manapság például, úgy tűnik, inkább ismét orosz gyarmatot akar. Ezek szerint nem ittuk még fenékig a keserű poharat. Megjegyzem, azt is láttuk a Wikipédián, hogy van orosz rövidszőrű is. Hasonlít a britre. Én a britet választom. Ti csak várjátok az oroszokat!
Igen, tagadhatatlanul nyelvi kérdés számomra a macska. Mint hajdan Bálványosfürdőn a medve a román turista számára, amikor egy helybéli székely a kukázó medvét magyarul próbálta elkergetni, tisztes távolságból persze. Mi van, maga szerint itt még a medvék is magyarok? – kérdezte a felháborodott bukaresti. Én meg a macskák miatt majdnem német lettem. Anyám többször is elmesélte nekem a csecsemőkoromat, így aztán arra is emlékszem, amire nem. Állítólag még egyéves korom előtt megszólaltam, de az első szavam az volt, hogy: kácc! Ami nálunk Kézdivásárhelyen azt jelenti: sicc! Nem tudom, honnan szedtük a szép magyar sicc helyett ezt a csúnya német szót, hogy kácc, ami egyszerűen macskát jelent. Katz, így hívták Jaroslav Hašeknél is a részeges tábori lelkészt, és amikor a középiskolában előadta az osztály a Švejket, én játszottam a dülöngélő papot. Egész életemben nem dülöngéltem annyit, mint akkoriban. Fergeteges sikerrel jártuk a környék falvait. Sok tapsot kaptam. Azóta is tudom, hogy részeget igazán jól alakítani csak józanul lehet. Ilyen a színház, és ilyen a politika is.
Mi tagadás, hol így, hol úgy, de időnként felbukkant a macska az életemben. Az a legelső macska sem a miénk volt igazán, hanem Ancika nénié, akinél albérletben laktunk a Temető utcában. Később elköltöztünk, de aztán évek múlva ismét a közelben, kőhajításnyira onnan, a Bem József utcában kaptunk lakást. Minden mindennel összefügg. Bem apóról is sokszor jut eszembe a temető, Petőfi temetője. Ami nincs. Mert hát egyébként ez is erdélyi sajátosság, azt hiszem. A közelség. Mármint a temetőkhöz. Elkerültem Kézdivásárhelyről, de Kolozsváron az Avram Iancura átkeresztelt Petőfi Sándor utcában, a bentlakással szinte átellenben ott volt a Házsongárd. Majd addig költöztünk ide-oda Marosvásárhelyen is, amíg végül két temetőhöz kerültünk közel, a reformátushoz és a katolikushoz. Csak Bukarestben volt messze tőlünk a múlt. Nem a mi múltunk, nem a mi halottaink. Erdélyben őrizni kell az eleinket. Macska a házhoz, erdélyi ember a temetőhöz ragaszkodik. Amikor a demográfiai változások miatt kesergünk, és szidjuk a románokat, azt szoktuk mondani: álljon mindenki a nagyapja sírja mellé, és akkor majd meglátjuk. Magunk közt mondjuk csak, egyelőre nem szóltunk nekik. De kezdek elkalandozni.
Ugorjunk inkább egy nagyot! Erdély ilyen. Ugrik ide, ugrik oda az ember, én például, mint említettem, Kézdivásárhelyről Kolozsvárra, aztán onnan Marosvásárhelyre, végül Bukarestbe és vissza. Bukaresti macskás történetet már meséltem. Egy fekete macskáról. A babona ott is babona. A fekete ott is fekete. Sőt, egyszer majdnem örökbe fogadtunk ott is egy macskát farkasordító hidegben. Farkasordító? Egy nagyvárosban? Állandóan lemarad a nyelvünk. Nem igazodik. A macskák viszont igen. De ezt is megírtam már többször. Van itt egy másik történet, még megíratlan, ide akartam kilyukadni. Magyar barátainkhoz voltunk hivatalosak vacsorára. Azért körülményeskedem, mert a férj diplomata volt, a feleség pedig festő. Kiváló festő. Groteszkek, játékosak a festményei. Két képünk is van tőle, el-elgyönyörködünk bennük. Ha jobban meggondolom, kissé macskaszerűek a figurái. Diplomácia és művészet. Furcsa keverék. Ilyenkor a barátság is ceremónia. Volt egy tarka macskájuk. Nyugodt teremtés, ott heverészett egy kosárban. Jánosnak hívták. Ez is tetszett nekem. Plebejus név, nem valami cicus vagy micus. Otthonos volt ez az egész, jól éreztük magunkat. Meséltek Jánosról. Aki persze járt-kelt a világban, ahogy azt a macskák szokták. Jött hazafelé a művésznő az üzletből, mert a művészek is bevásárolnak olykor, sőt, a diplomaták is. Már csak néhány utcányira volt a lakásuktól, hát egyszerre mit lát egy nyitott ablakban? Vagyis kit? Jánost. Odamegy a rácsos kerítéshez: bekiabál magyarul: mit csinálsz itt, János? Jön az ablakhoz egy román úriasszony. A rendszerváltás óta sok úriasszony van Bukarestben is. Kérdezi románul, hogy mi a baj. Semmi, csak ez az én macskám. Dehogy a magáé, ez a miénk. Szó sincs róla, Jánosnak hívják. Figyelje meg: János, gyere ide! A macska mozdulna is, nem is, aztán szégyenlősen elfordítja a fejét, mert rászólnak bentről: Doru! Beszélő román név, azt jelenti, hogy vágy. János beljebb húzódik az ablakban. Sehol semmilyen honvágy. Na látja? Dorunak hívják. Ül az ablakban a macska, nem moccan többet. Micsoda név! Szégyelld magad, Doru, mondja gúnyosan a művésznő, és elviharzik.
Este aztán megjelent János, és mintha mi sem történt volna, se szó, se beszéd, befeküdt a kosarába. Abból a kosárból figyel most is minket, megrezzen, hogy Doruként emlegetik. Mondom én, nyelvi kérdés ez az egész. Erdélyi kérdés. Ha éppen Bukarestben vagyunk, akkor is. De már nem vagyunk Bukarestben. Vigyázzatok az erdélyiekre! A János sem János, a Doru sem Doru. Tudunk magyarul, tudunk románul, néha még németül is: kácc! A macskákkal is ez a helyzet. Több nyelven beszélnek. Ennek az új macskánknak egyelőre nincs neve. De máris vannak vele nyelvi problémáink. Világosan értésünkre adta, hogy amikor megjön, tulajdonképpen hazajön. Amikor elmegy, akkor is hazamegy. Bár nem tudjuk, hogy hova. Transzilván poligámia. Végül is hűségesek a macskák. Csak nem úgy, ahogy mi szeretnénk.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 19. számának Próza rovatában 2024. május 10-én.
