Adonyi Nagy Máriát 1970 nyara óta ismerem, ő magyar–német szakra felvételizett, én magyar–francia szakra. A sikeres felvételi után azt hittük, túl vagyunk a nehezén, ami ezután jön, már csak rajtunk múlik. Lehet, hogy igazunk volt, lehet, hogy nem. Ez a beszélgetés kihelyezésünk után három évvel készült, és valójában sok-sok régebbi „kérdezz-feletek“ emléktöredékeire, félszavakból is összeálló jelzéseire épül. Mégis más, mint eddigi beszélgetéseink, mert itt a játékszabály eleve meghatározza, hogy ki az, aki kérdez, és ki az, aki válaszol. A szerepet mindketten rosszul játszottuk, néha komolyan, néha pedig „brechti stílusban“, kívülről szemlélve szavaink készséges alkalmazkodását a „megkérdezem, pedig tudom“ és az „elmondom, pedig már egyszer elmondtam“-szerű benső rendezői utasításhoz.
– Kérlek, mondd el, hogyan lett Nagy Máriából – Adonyi Nagy Mária. Nehéz-e nevet választani, olyan nevet, amit a sajátjának érezhet az ember?
– Nem az enyém az érdem, Király László a „keresztapám“. Amikor megmutattam neki a verseimet, javasolta, hogy válasszunk valami megkülönböztető nevet. Adonyban születtem, így aztán ez volt a legegyszerűbb megoldás.
– Gondolom, ha már vállalkoztál arra, hogy magaddal hordozd a szülőfalud nevét, többet is jelent neked rövid életrajzi bejegyzésnél. Beszélj nekem Adonyról.
– Ha hiszed, ha nem, túl sokat nem tudnék mondani róla, az Érmelléken van, teljes neve Éradony, eléggé elzárt vidék, az emberek is zárkózottak.
– Érmellék … Ady … az édős … és így tovább … Ahová visszavágyik az ember… Ilyen képzeteim vannak arról a vidékről, anélkül, hogy valaha is jártam volna ott.
– Lehet, hogy furcsa, de csak mostanában kezdek ráébredni arra, hogy sokkal többet jelent nekem az otthoni táj, mint ahogy eddig hittem. Mostanáig, úgy gondolom, sokkal erősebb volt az elszakadás vágya, a mozgás, a megismerés vágya. De azt hiszem, ezzel mindenki így van. A ragaszkodás sokszor – néha hosszú időre – tagadást is jelenthet. Gyerekkoromban nagyon szép volt az adonyi világ. A falut körbevette a nádas, a sás, a káka, millió élet, nyüzsgés; ma már lecsapolták a vadvizeket, de nincs a helyén csak zsombék, legfeljebb legelő.
– Azért kérdeztelek Adonyról, mert annak idején keveset beszéltél róla, és a verseidben is ritkán utalsz arra a világra.
– Zárt világ. Azt hittem, ott csak megragadni lehet, vagy teljesen elvetni magamtól. Most már másképp látom ezt is.
– Kihelyezéskor Szatmárra kerültél tanárnak. Azelőtt négy évig a „kincses városban“ éltél, s még azelőtt Nagyváradon. Ott végezted a középiskolát. Mit jelentett neked Várad?
– Nagyon sokat. Szerettem az iskolámat, a hármast. Ott ismerkedtem meg a modern lírával. S ott találkoztam először a közösség élményével. Irodalmi körünk volt az iskolában, folyóiratunk.
– Én mindig úgy láttam, hogy te a magad útját járod, valahogy inkább belülről, önmagadból építkezel.
– Persze, de ezt rólad is, másról is el lehetne mondani. Az, hogy figyelnek-e rád, várnak-e tőled valamit, nagyon sokat számít. Látod, az egyetemi évek alatt ezért éreztem jól magam, ha nem is mindig. A várost is nagyon megszerettem. Igaz, most hogy a tavasszal ott jártam, rá kellett jönnöm, hogy ez is csak illúzió. Nem térben távolodtunk el tőle…
– Régebben gondoltál-e arra, hogy tanár leszel?
– Igen, hiszen erre a pályára készített fel az egyetem, de bevallom, három éve tanítok, és még mindig nem szoktam meg. Alkat kérdése ez is. Németet tanítok. Valahogy nem tudok megbékülni azzal, hogy csak mellékesen jut időm az írásra, és nemcsak az írásra, hanem általában az irodalomra. Nagyon szép, talán a legszebb hivatás a tanárkodás, de egész embert kíván. S mondanom sem kell, az irodalmat is csak így lehet művelni. Nem tudom hobbivá lefokozni a költészetet.
– A szatmári Carpaţi-negyedbeli általános iskolában tanítasz. Tanártársaid tudják-e, hogy rendszeresen közölsz verset, és ebben az évben a köteted is megjelenik?
– Tedd hozzá, hogy már 1974-ben meg kellett volna jelennie. Beadtam, a kiadó tervbe vette, aztán mégsem jelent meg. Azóta, igaz, kicseréltem a verseknek legalább felét. Hidd el, a késleltetett rajt nagyon rossz hatással volt rám. Lehet, hogy most egészen másfajta verset művelnék, ha akkor alkalmam lett volna lemérni a hatást, és egyáltalán befejezettnek tekinteni saját indulásomat. De úgy érzem, ezért nem én vagyok a hibás. S hogy a kérdésre is válaszoljak: nem, nem tudták a kollégáim, hogy írok, most is talán ketten-hárman ha tudják.
– Három éve tanítasz. Letelt a kötelező három év. Itt maradsz Szatmáron, vagy el akarsz menni?
– Most már kezdem valamennyire megszokni, itt is vannak olyanok, akikkel megértjük egymást, de szeretnék valahol szerkesztőségben dolgozni. A fiataloknak kellene egy átmeneti periódust biztosítani, amikor mozoghatnak. Most jöttem rá, amikor volt ez a találkozó Vásárhelyen, hogy a részvevők közül nagyon sokat nem is ismerek. Ritkán találkozunk, nem tudunk egymásról. Mondtad, hogy belülről építkezem. Igen, de a vers belső mozgása mindig kívülről indul el. Mindig újabb és újabb impulzusokra van szükség. Nem hiszem, hogy olyan jól ismerném magam körül a világot, nem hiszem, hogy ennyi tapasztalattal már meg kellene állapodnom.
– Mások helyett, mások nevében beszél-e a költő?
– Mások helyett is. Ha mások ráéreznek arra, amit ő saját magáról elmond. A költő sem szakíthatja ki magát abból a közösségből, amelyhez tartozik. De ez olyan igazság, amelyet nem érdemes hangoztatni. Mert ha akarom, ha nem, így van. Ha őszintén és jól ír valaki, ha azt írja, amit érez és átél, akkor abban ez is benne van. Tehát nem kell még külön maga elé tűznie, hogy ezt kell írnom. Szerintem nem létezik magánlíra.
– Lászlóffy Aladárt idézném: „Mutassátok meg a költőket, akiket olvastok, s megmondom, kik vagytok. [ /Mutassátok meg a költőket, akiket / tiszteltek, s megmondom, kik voltatok. / (…) Mutassátok meg a költőket, akiket / megvédtek, s megmondom, kik lesztek.“ Sokkal súlyosabb ennek a versnek a mondanivalója, nem szabadna nevekkel széljegyzetelni, mégis, hátha megkísérted.
– Most, ha poént akarnék rögtönözni, azt mondanám: József Attila, József Attila, József Attila. De nem is tudom, van-e értelme ennek. Ne írd le ezt!
– Ha beleegyezel, mégis ideírom. Azt hiszem, érdemes lenne ezt részletesen megmagyaráznod. Néha az az érzésem, hogy nemcsak Ady, de József Attila divatja is múlóban van. Amíg csak a divatról van szó, ez nem is baj. Úgy érzem, sokan konzervatívnak tartanának ezért a válaszért. Gondolom, ennek te is tudatában vagy. Az idézetre visszatérve, miért kellene József Attilát megvédeni, kérdezhetné valaki. A látszat szerint őt igazán nem kell megvédeni.
– De igen. Mert valóban nagyon nagy volt a József Attila-kultusz. De az ő poézisének is csak egyetlen vonását helyezték reflektorfénybe. Én őt a maga esendőségében, a maga bajaival együtt szeretem. Idegenkedem az egysíkú képtől. Fantasztikus érzékenységű lírikus volt. Nem tudom, miért kellene eltávolodnunk tőle. Nagyon sokat tanulhatunk még a verseiből. Jó példa ez arra, hogy nem árt jobban odafigyelni olyan hagyatékokra, amelyek látszólag régóta ott vannak szellemi vérkeringésünkben.
– Úgy érzem, Adyval is ez a helyzet. És folytathatnánk a sort. De itt be is fejezem. Várom – várjuk – a kötetedet. S újabb válaszaidat: a verseket.
Lejegyezte: MARKÓ BÉLA
Megjelent az Igaz Szó 1977/8. számában.
Két huszonhat éves költő beszélgetése. Az interjú megjelenésekor a kérdező már egy éve nem tanár, a válaszoló még egy évig tanár. Végül Adonyi Nagy Mária első kötete, az Emlék jelen időben 1978-ban jelent meg, miután a cenzúra négy évig rostálta. Egy emberi és alkotói sors másképp alakult volna… ki tudja, hogyan? (A szerk.)
