Futólag találkoztam ugyan néhányszor Incze Istvánnal annak idején, de
tulajdonképpen a festményeiből kell elképzelnem, hogy milyen ember volt, ha ez
egyáltalán lehetséges. Nálunk otthon is van a falon tőle egy tájkép, de ebből
legfeljebb az erdélyi tájat ismerhetem meg jobban, mondhatná valaki, nem pedig a
festőt. Így van-e vajon? Igaz-e, hogy a mű a külső valóság hű tükre, és nem annak
a világnak a kivetítése, ami bennünk van? Igaz is, nem is. Incze István rendkívül
tömör, azt is mondhatnám, sűrű képeiből, ha nemcsak nézzük, hanem látjuk is,
amit megfestett, valóban megfejthető az ember, és megfejthető Erdély is.
Pontosabban az egyik Erdély a sokból. Mert az erdélyi táj varázsát éppen az adja,
hogy kimeríthetetlenül változatos. Valójában minden itt élő népnek, sőt, egyenként
mindenkinek, aki itt él, megvan a maga Erdélye.
Engedjék meg, hogy saját mesterségemmel példálózzam, az irodalommal.
Máig vita van arról, hogy szabad-e az egységes magyar irodalmat regionális
szempontok szerint felosztani, és van-e értelme ezen belül erdélyi magyar
irodalomról beszélni. Vagyis tényleg vannak-e olyan sajátosságai az itt született
irodalomnak, amelyek jelentést és jelentőséget adnak a transzilvanizmusnak,
politikán inne és túl. Én hiszek természetesen az egységes magyar kultúrában, de
ugyanúgy hiszek sehol másutt meg nem ismételhető erdélyiségünkben, és a kettő
között nem látok semmiféle ellentmondást. Kós Károly, aki nemcsak író volt,
nemcsak építész, hanem egészen eredeti, senki mással össze nem téveszthető
grafikus is, a Kiáltó Szóban egy Trianon utáni történelmi helyzetre válaszol akkor,
amikor külön erdélyiségünket hangsúlyozza, de ez már akkor sem csak
hirtelenjében kitalált ideológia volt, hanem egy több évszázados valóság felmutatása, ami nem csupán az irodalomban vagy a politikában, hanem az erdélyi
magyar közélet minden fontos területén tetten érhető. Ma egy egész Európát bejárt,
sokat tanult és sokat tapasztalt kiváló festő kiállítását nyitjuk meg, és mint ilyenkor
mindig, most is restelkedve gondolok arra, hogy miközben irodalmunk vagy akár
színházművészetünk és zenénk erdélyiségéről sokat beszélünk, a
képzőművészetről sokkal kevesebbet. Holott legjobb festőink és szobrászaink
művészetében talán az irodalomnál is markánsabban ott van a transzilván életérzés,
az erdélyi táj, az erdélyi falu és város. Ha mi nem mondjuk el ezt nap mint nap, ki
más mondaná? Persze egy nyelvi alkotás esetében nem kell sokat bizonygatni,
hogy mennyire magyar és milyen nagyon erdélyi, netán ezen belül
marosvásárhelyi, mert ezt a szóhasználat, a mondatszerkezet, vagyis a beszédmód
bizonyítja. De én most nem az ilyen lokális formai jegyekre utalok. Hanem az
igazán maradandó művek üzenetére, hogy akkor lehetsz európai, ha van eredeti
mondandód, és akkor lehetsz egyéni, ha képes vagy bekapcsolódni az európai
művészet áramába. Példának okáért Incze István ifjúkori képei tényleg eszünkbe
juttatják Van Goghot és a posztimpresszionizmust. A jó művészet ilyen. Globális
és lokális. Óceánon innen és túl is élvezhető, de ugyanakkor felismerhető benne a
hely, ahonnan származik.

Amikor Incze Ágnes és Incze István hónapokkal ezelőtt megkérdeztek
engem, hogy szüleik tárlatát most szeptemberben, vagyis Incze István születésének
százhuszadik évfordulója körül megnyitom-e, szinte habozás nélkül igent
mondtam. Nem tagadom, azért is, mert ismét csak restelkednem kellett, hogy
mennyit mulasztunk mi itt, Marosvásárhelyen és Erdély-szerte. Hiszen nagyszerű
dolog persze, hogy a család visszahozza a köztudatba egy jelentős művész emlékét,
aki festőgenerációk tanítómestere is volt. De ez nem ment fel minket a felelősség
alól. Hogy felejtünk! Hogy vannak ugyan monográfiák, vannak
művészettörténészeink, akik végzik a dolgukat, ám még így is árnyékban maradnak egészen fontos értékek. Nem sorolom, elmondtam már máskor is, hogy
hányan vannak félhomályban elődeink közül, akiknek reflektorfényben kellene
lenniük. Incze Istvánt is sokkal jobban számon kellene tartanunk.
Nem szeretem ugyan az olyan műfaji megjelöléseket, hogy tájfestészet vagy
portréfestészet, még annak sincs számomra jelentősége, hogy absztrakt vagy
figurális, ám kétségtelen, hogy Incze István tájaiból, hegyeiből, völgyeiből,
erdeiből, patakjaiból, utacrészleteiből meg lehet ismerni Erdélyt olyannak, amilyen
valójában. Nem a szokványos Erdély-ábrázolások ezek, nem a párálló dombok
vagy a felszálló ködök világa ez, nem is a mesei lebegésé. Ez egy röghöz kötött
vidék. Súlyos és kemény. Befogad ugyan, de aztán visszatart, nem lehet tőle
szabadulni. Nem lágy, nem engedékeny ez a táj. Csupa szöglet, csupa él, csupa erő.
Darabos, széttört, egymásba kapaszkodó, de egymást fel nem oldó színek.

Számomra Incze István képeinek legfőbb jellegzetessége, hogy telítettek. Semmi
sincs igazán magára, legfeljebb egy-egy-egy tenyérnyi égdarab. Mindenben
tükröződik valami. A vízfelületek, patakok vagy tavacskák sem különülnek el, ott
vibrálnak bennük a fák, a felhők, a nap. Ilyen értelemben, ismétlem, az ég is tükör,
alig marad magára egy-egy részlete. Színek feszülnek egymásnak, kitöltik a
kompozíciót, nincsen kiút, innen nem nyílik kijárat sem a mennybe, sem a
pokolba, sem egy másik földi világba, itt van minden, menny, föld, pokol. Itt is, ott
is meredek patakparton egyensúlyozó házak, kerítések, sziklák, töredezett felületű
dombok, nehéz fellegek. Amikor azt mondjuk, hogy Erdély, mindig tudni véljük,
mire gondolunk, de Erdély lényege éppen a teljesség. Részben az egész. Mennyire
más a marosmenti táj, mint a nyárádmenti, mennyire másképpen gyűrődnek a
dombok a Mezőségen, mint Szilágyságban, mekkora különbség van a csíki vagy a
gyergyói medence időnként láthatóan a földig érő napsugár-nyalábjai között, és
mennyire különbözőképpen terül szét a hó a Barcaságon vagy Felső-Háromszéken.
Igen, Felső-Háromszék Incze István szülőföldje. Meg az enyém is mellesleg.
Más-más időben, de Kézdivásárhelyen születtünk mindketten. Egy különleges
kisvárosban, amely hasonlít is, nem is nagyobb testvérére, Marosvásárhelyre.
Vásárhely mindkettő, ezért aztán Kézdin a gyerekkoromban csak úgy emlegették
ezt a várost, hogy Maros. Marosra ment, Marosról jött valaki, így mondták.
Mindkét városban, de tulajdonképpen másutt is a Székelyföldön becsülete volt a
tehetségnek. Főként a képzőművészetnek. Nem mindegy, hol növünk fel, és mit
látunk magunk körül. A festői táj nagy festőtehetségeket hozott felszínre, eredeti
színek és formák világa ez, kinek-kinek az egyéniségéhez igazodva. Bevallom, a
legjobban ősszel szeretek végigautózni a Székelyföldön, mondjuk
Marosvásárhelytől Csíkszeredáig vagy Sepsiszentgyörgyig, mert errefelé mindig
más ez az évszak. Ugyanolyan erős a lombok sárgája vagy rozsdája, ugyanúgy
kiabálnak a színek, de mégis minden alkalommal új az ősz, attól függően, hogy
milyen lassan vagy gyorsan hűl ki a nyári nap, és hogy hirtelen lepi-e meg az
éjszakai fagy a növényzetet, netán heteken át riogatja a közeledő tél a természetet.
Csupa történet a táj, egyéni, eredeti, személyes. Érdemes ezzel a szemmel nézni
Incze István festményeit. Akárcsak nemzedékének vagy a valamivel
fiatalabbaknak a műveit, akik mind-mind az erdélyi tájat örökítik meg, színekben
és formákban, textúrában, Barabás Istvántól Szécsi Andrásig vagy Nagy Pálig,
Bordi Andrástól Simon Endréig, Barabás Éváig vagy Kákonyi Csilláig, hogy csak
a marosvásárhelyiek közül említsek néhányat, hiszen a lista sokszorosan
gazdagabb ennél. Csupa eredeti művész, egyikük sem téveszthető össze a
másikkal, de mégis van egy közös ismertetőjük, mint mondtam: az erdélyiség.
Ráadásul most csak a festőkről szóltam, de sorolhatnám a szobrászokat vagy akár a
textilművészeket. Bár természetesen mindenképpen szólnom kell néhány szót az
iparművész Sárkány Ilonáról, aki egy egészen más műfajban volt fontos, a festett
kerámiában vagy porcelánban elsősorban. Incze István élet- és alkotótársaként is
helye van ezen a tárlaton nyilván, de ettől függetlenül egészen egyéni, amit
létrehozott. Tulajdonképpen nemcsak azért kell itt lennie, mert egy családról van
szó, hanem mert az ő munkái is azt bizonyítják, hogy a hely szellemét nem
letagadni kell, hanem hasznosítani. Transzilván művész volt ő is, magyar, román,
szász népi szőttes-, varrottas- vagy hímzésmintákat alkalmazott egy egészen más
anyagon, teljes sikerrel. Igazságtalanok lennénk, ha nem figyelnénk oda
eredetiségére.

Apropó eredetiség vagy eredet. Incze István és Sárkány Ilona gyermekei,
Ágnes meg István, akik ezt a tárlatot megálmodták, nyílván úgy gondolták, hogy
egy kézdivásárhelyiben kell lennie empátiának egy másik kézdivásárhelyi iránt.
Elvégre ugyanazokat az udvartereket, ugyanazokat a főtéri kockaköveket őrzöm én
is az emlékezetemben. Megtisztelő volt ez a felkérés, beleértve, hogy az
édesapjukról szóló könyvbe is betették egy esszémet és egy versemet. Persze nem
ezért kell belelapozni, hanem M. Kiss Pál, Incze László és Márton Árpád írásaiért
és magukért a reprodukciókért. Nem is könyvnek, inkább albumnak nevezném ezt
a kiadványt. Visszatérve a felkérésre, azóta is azon tűnődöm, hogy valóban
hordozzuk-e egész életünkben azt, amit gyerekként megtapasztaltunk, vagy
éppenséggel szabadulni akarunk tőle. Azt hiszem, ez is, az is. Én például szívesen
emlegetem Kézdivásárhelyet, de azt hiszem, már leginkább marosvásárhelyi
vagyok. És kis részben kolozsvári is. Sőt, néha, mi tagadás, bukaresti. Nem
folytatom. Talán maradjunk annyiban, hogy erdélyi vagyok. Akárcsak mi
mindannyian, akik ma itt egy sajátos erdélyi színekből meg formákból építkező és
az összmagyar kultúrát ily módon gyarapító művészházaspárra emlékezünk.
(Elhangzott 2025. szeptember 11-én Marosvásárhelyen, a Bernády-Házban, Incze
István [1905-1978] és Sárkány Ilona [1918-2012] tárlatának megnyitóján.)