Fotó: REPORTERS ASSOCIES /Gamma-Rapho / Getty Images
1.
Hetedik osztályban összeverekedtem Kondorosi Imrével. Így hívták, nem változtattam meg a nevét, hiszen nem mondhatok róla semmi rosszat. Egyébként sem tudom, merre lehet, él-e, hal-e. Nagy fekete fiú volt, bivalyerős, de velem addig nem nagyon kötekedett. Reggelente mindig odaadtam a házi feladatomat, hogy lemásolja. Másoknak is megengedtem persze, nem csak neki. Súgtam is feleléskor, ha kellett. Most valamin mégis összevesztünk. Izmosabb volt nálam, fél fejjel magasabb is, külvárosi fiú, ha van egyáltalán külváros egy akkora városkában, mint Kézdivásárhely. Szóval esélyem sem volt. Levert a földre. Nézte az egész osztály. A lányok is. Felálltam, nekimentem, ütöttem. Megint levert. Ismét felálltam, ismét nekimentem, ismét ütöttem. Levert újra. Nem tudom, hányszor. Ötször? Hatszor? Tízszer? Nekivágott a katedra sarkának. Felhasadt a lábszáram. Nem tudtam lábra állni. Felsegítettek, a helyemre vittek. Számtanóránk volt. Jött a tanárnő. Látta rajtunk. Mi történt? Semmi. Néhány napig feküdtem otthon a lábammal. Máig büszke vagyok erre a vereségre. Nem is tudom, miért. Lehet, hogy győzelem volt mégis?
2.
1989. december 21-e Marosvásárhelyen. A fegyvertelen tömegben. Szemben az állig felfegyverzett katonák. Mögöttük harckocsik. Farkasszemet nézünk. Órákon át. Később sortűz. Halottak. Mire volt jó? Ostoba kérdés.
3.
Néhány hónap múlva botokkal felfegyverzett Görgény-völgyi román parasztok a Bolyai-téren. Az RMDSZ padlására felmenekült magyarok. Nem tudni, mi lesz. Félelem. Elszántság. Bátorság. Sütő András fél szeme. Ebből is mi lett? Egy másik világ lett. Jobb, mint az addigi. Rosszabb, mint ahogy szerettük volna. Mindig így van ez.
4.
Másnap újabb próbálkozás. Harag. Összefogás. Szétvert támadók. Csupa vér minden. Nem láttatok ilyent. Tankokkal szétválasztott tömeg. Magyarok és románok. Tárgyalás napokon át. Recsegő üvegtörmelék.
5.
Azelőtt is mindenféle veszély. Konspiráció. Remény. Pedig már rég meg kellett volna adnunk magunkat a túlerőnek. Élni kellett volna. Csendben maradni. Másoknak sem segíteni.
6.
Azután is újra meg újra. Már látszólag szabadon. De gyengébbek voltunk. Kevesebbek. Felállni? Visszaütni megint? Micsoda ostobaság! Vagy mégsem?
7.
Hallom, mondott valamit valaki a védekezésről. Vagy a megadásról. Úgy hívják, Orbán Balázs. Íme:
„A csata megkezdődik s mindkét részről elszántan, kitartással folytatódik, mignem egy ágyugolyó Gábor Áront leteríti. Ez érzékeny vesztés a székelyek lelkesedését boszuvá változtatja, oroszláni rohamuk az oroszokat elsepri, kiknek nagy veszteség után alig marad idejök a felgyujtott Kökös lángjaitól fedezve, a kökösi hidon átmenekülni, hol tartalékukat felvéve, elvonultak.
Fényes, de eredménytelen győzelem, mert az erre visszafordult Lüders egész hadtestével nyomul Háromszék ellen. Gál feladva a kökösi hidat, Sz.-Györgyhöz vonult, hol csatát vesztett. De jött Bem, a székelység ujból lelkesült, Sz.-Györgyről kiverték a muszkákat, kik eszeveszetten menekültek a kökösi hidnak, hol midőn utolsó csapatuk a híd felszedésével foglalkoznék, a székelyek által utóléretett, s a leöltek vére veresre festé a Feketeügy hullámait.”
Bocsánat, eltévesztettem, ez A Székelyföld leírása. Régi könyv, régi történet. Ilyen a copy paste, becsapja az embert.
8.
Tehát ezt mondta a minap a mostani Orbán Balázs:
„Pont 56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált 2,5 évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát, ennyi ember halt meg, ennyi területet vesztett, mondom még egyszer, az ő joguk, szuverén döntésük, megtehették, de ha minket megkérdeztek volna, akkor mi nem tanácsoltuk volna, azért, mert 56-ban az lett, ami lett. Mert megtanultuk, hogy itt óvatosnak kell lenni, és óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé.”
Igen, ha ezt az ukránok megfogadják, és nem védekeznek, elvesztettek volna mindent. Ehhez képest máris győztek, hiszen az egész hazájuk semmiképpen sem fog már elveszni. Legrosszabb esetben csak a kisebb része. Vagy még az sem. Olyan nehéz ezt megérteni? Nem az ukránokat kell szeretni. Hanem saját magunkat.
Ha annak idején, mondjuk ötvenhatban a magyarok egy ilyen tanácsot megfogadnak, fel sem lázadtak volna. Ültek volna otthon. Se vér, se könny. Csak a szégyen. Akárcsak most, amikor ilyesmiket olvasok.
Nyilván százezres gyertyás, könyves tüntetést sem kellett volna szerveznünk Marosvásárhelyen 1990 februárjában. Kár, hogy akkor még a saját fejünkkel gondolkoztunk.
A szerkesztő megjegyzése
Emlékszünk Markó Béla nagy szabadversére? Emlékszünk, milyen felindulást váltott ki a NER-elit köreiben? Alkalmi vers a békéről – ez a címe. És mintha az „alkalom” pillanatról pillanatra megismétlődik, állandósul, mindig akad valaki az orbáni Magyarországon, aki a „békét” – azaz a tömeggyilkos agressziója elleni lemondást, a hódítás utáni status quo szentesítését – hirdeti. Egy hamis, orwelli érv alapján a gyalázatos belenyugvást a megaláztatásba, a lemondást emberi méltóságunkról, önbecsülésünkről.
Egy vers, amelyik a gyávaságról szólva fájdalmasan aktuális.
Markó Béla: Alkalmi vers a békéről
Be kellene tiltani az ellenkezést.
Nem kellene annyit emlegetni
a Nyerges-tetőt. Vagy Úzvölgyét.
Le kellene tagadni az aradi vértanúkat.
Marosvásárhely márciusát.
Tizenkilencedikét és huszadikát.
Különösen a második napot.
A Szigeti veszedelem sem való
gyermekek kezébe.
A felnőttekébe sem.
Zrínyi kirohanása?
Miért? Hova? A halálba?
És persze betiltanám Gárdonyit.
Háborús propaganda.
Lázítja az ifjúságot.
Hogy nem szabad engedni a túlerőnek,
és mindenképpen meg kell védeni a várat?
Egy író nem állhat a háború pártján.
Megidézni Dobót, aki állítólag
a végsőkig hitt a győzelemben,
és várta a felmentő sereget?
Ráadásul utólag belekeveredett
valami korrupciós ügybe.
Bár valószínűleg koncepciós per volt,
ahogy ma neveznénk.
De mindez csak később történt,
az ostrom után. Gárdonyi
nem írt erről, inkább sietve
befejezte a regényt. Uszított Dobó is,
Mekcsey is. Hányan haltak meg
miattuk teljesen fölöslegesen?
Hiszen Eger várát talán igen,
de Magyarországot nem védhették meg.
Azt a százötven évet már akkor is
megjósolták a tisztánlátó elmék.
Vagy legalábbis megjósolhatták volna.
Sokkal többen voltak a törökök.
Fel kellett volna adni.
Tüzes kerék, ilyesmik?
Mire volt jó ez, Gergő?
És Vicuska? Meg Jancsika?
Jobb lett volna már a kezdet kezdetén
megegyezni a jumurdzsákokkal.
Elpazarolni több kondérnyi gulyáslevest?
Elvenni az éhezők szájától?
Hát miért? Jött mindenképpen a török.
Másfél évszázad minaret,
müezzin, kaftán, turbán.
Különben is onnan jöttek,
ahonnan egykor talán mi is.
Meg aztán gondoljunk a Pál utcai
fiúkra! Mi értelme volt, ha a grundot
elvették úgyis? Lehetett volna tudni,
hogy előbb-utóbb ez lesz belőle.
Azt mondjátok, hogy mégsem ugyanaz?
Hogy most másról van szó?
Ne erőltessem az analógiát?
Más helyzet, más nép, más haza?
Így van, ez az igazság.
Az ő népük. Az ő hazájuk. Az ő bajuk.
Be kellene tiltani az irodalmat.
És a történelmet is.
