Természetesen vannak különbségek diktatúra és demokrácia között. Ezt mi tudjuk. A bőrünkön éreztük. Az utódaink még nem. De majd nemsokára. Bár sejthetnék már most is.
Szóval az egyik ilyen különbség az elnökök számában van. A diktatúrában elég egy elnök. Az államelnök. Aki egyúttal pártfőtitkár is. Az egyetlen párt egyetlen főtitkára. Persze a múlt rendszerben sem volt könnyű eljutni ide. Elnökök például még maradtak itt-ott. Ha nem egyéb, téeszelnökök. A téeszt, vagyis mezőgazdasági termelőszövetkezetet nálunk kollektív gazdaságnak hívták. Egy nagy értelmező szótár a múltunk. A jelen is egyébként. Állandóan lapozgatnunk kell, hogy megértsük egymást. Mármint mi, magyarok titeket, magyarokat. És ti, magyarok minket, magyarokat. Tehát voltak még kollektívelnökök. Mesélték az egyikről, hogy amikor a fő-fő elnök, Nicolae Ceaușescu valamilyen nehéz döntéssel küszködött, mert az elnökök egymagukban küszködnek a nehéz döntésekkel, a mi egyik kollektívelnökünk felsóhajtott: bizony nem könnyű nekünk, elnököknek. Végighullámzott a visszafojtott derű a környéken. Sőt, elért Bukarestig. Másnap már nem volt elnök a mi tréfás kedvű emberünk. Igaz, ő nem tréfának szánta. Miért lenne nehezebb egy országot elkormányozni, mint egy téeszt? A nap mindenképpen huszonnégy órából áll itt is, ott is. Beismerem, én is voltam elnök gyerekkoromban. Állandóan főnököt akartak csinálni belőlem. Nagyjából egészen a rendszerváltásig megúsztam ezt. Utána már nem. Viszont próbálkoztak velem kezdettől fogva. Egy adott pillanatban egységelnök lettem. Ez nem katonaság volt, csak majdnem. A pioníregységről van szó. Nálunk pionír, nálatok úttörő. Mondom én, hogy kell a szótár. Csoportokba, osztagokba és végül egységbe szerveződtek egy-egy iskola pionírjai. Majdnem mindenki pionír volt tizennégy éves koráig, kivéve a bukottakat. Vagyis az osztályismétlőket. Ki második osztálytól, ki később lett pionír. Csomóra kötött háromszögű piros nyakkendőt viseltünk, amelynek egyik sarka a kommunista pártot, másik sarka a kommunista ifjúsági szervezetet, harmadik sarka pedig magát a pionírszervezetet jelképezte. A munkásosztály kiontott vérétől volt piros. Az én időmben még nem szegélyezte egy vékony piros-sárga-kék trikolór. Nehéz lett volna megmagyarázni, hogy az kinek a vére. Később megoldották. Vagy túltették magukat rajta. Tehát egységelnök lettem. Talán választottak. Esetleg kineveztek. Nem emlékszem. De ez egy diktatúrában teljesen mindegy. Jött az egységgyűlés. Négyszög a tornateremben. Vezényelnem kellett. Az elején azt, hogy: Egység, zászlóbehozatalhoz vigyázz! A végén meg: Egység, zászlókivitelhez vigyázz! Ünnepi hangulat. Elvtársak a párttól. Lámpaláz. Befejeztem, mielőtt elkezdtem volna. Csengő hangon: Egység, zászlókivitelhez vigyázz! Nem volt, amit kivinni. Hiszen még be sem hozták. Pünkösdi királyság. Nem nagyon bántam. Még a tekintélyem sem roppant meg tőle igazán. Határozott hang, ez a lényeg. A többiek azt hitték, szándékosan csináltam. Pedig dehogy. Most már bevallanám. Hogy már annak idején forradalmár voltam? Nem voltam. Akkor még nem.
Voltak hát abban a rendszerben is ilyen-olyan elnökök. Ám egyre kevesebben, ahogy a legnagyobb elnöknek nőtt a hatalma. A pártfőtitkári titulust is menet közben találták ki. Előbb csak első titkára volt a pártnak. De első titkár sok volt. Községi, városi, megyei. Lehetett volna netán legelső titkár. Ez sem eléggé kifejező. Csak afféle primus inter pares. Lett végül, franciául mondom: secrétaire général. Vagyis románul: secretar general. Főtitkár. De abban a pillanatban kiderült, hogy tele van az ország főtitkárral. Minden újságnak vagy folyóiratnak volt ugyanis a főszerkesztő és a főszerkesztő-helyettes mellett egy főtitkára is, aki valamilyen adminisztrátori szerepet töltött be. Ma talán menedzsernek neveznénk. Sebaj, átkeresztelték felelős titkárnak az összes főtitkárt. Kivéve azt az egyet. A legeslegfőbbet. Végül is a diktatúrákban minden világos. Vagy minden sötét. Nem lehet összekeverni a szezont a fazonnal.
Csakhogy jött a rendszerváltás. A demokrácia. Lelőtték a főtitkárt. Még jó, hogy addigra csak egy volt belőle. Nemcsak főtitkárként, hanem elnökként is lelőtték. De hamarosan lett elnök annyi, hogy nem győztük szólítani őket. Vagyis szólítani egymást. Nem győzöm én sem kifigurázni. Magunkat. Magamat is. Jó napot, elnök úr! Hogy van, elnök úr? Köszönöm, jól vagyok, elnök úr. Csak sok a dolgom. Az a jó, elnök úr. Amíg van dolga az embernek. Ez igaz, elnök úr. Amikor egy-egy alelnök is bekerült az elnökök közé, úgy érezte magát, mint búzában az ocsú. Vagy ocsúban a búza. Nézőpont kérdése. Ha valaki a belvárosi tolongásban elkiáltotta volna magát, hogy elnök úr, öten-hatan is visszafordultak volna az előtte haladók közül: tessék? Nem jó a demokrácia, mert átláthatatlan. Pártelnökök, vadásztársasági elnökök, szülőbizottsági elnökök, ráadásul még egy államelnök is. Egyszer Pekingben voltunk egy parlamenti küldöttséggel. Ott köztudottan rengeteg a kerékpár, főleg a reggeli munkakezdés előtt. Állt a széles sugárúton legalább félszáz kerékpáros a piros lámpánál, háttal nekünk. Amikor elrobogtunk mellettük, és megszólalt a felvezető rendőrautó szirénája, egyszerre néztek hátra mind. Azelőtt hátulról szakasztott olyanok voltak, mint nálunk otthon a kerékpárosok. Csak jóval többen. Szemből csupa kínai. Hát persze. Ez a kínai főváros. Az elnökökkel is így lehet. Ha elkiáltjuk magunkat. Hátulról akárcsak mi. Szemből elnökök. Viszont nem kiabálunk az utcán. Nem illik. Másrészt az igazán fontos elnökök nem járnak gyalog. Kerékpárral sem. Csak választási kampányban.
Ha úgy vesszük, tényleg sok az elnök. Ahogy rusztikus hasonlatokat kedvelő író barátunk mondta a demokrácia hajnalán, ha az elnökök közül egyet elvisz a medve, észre sem vesszük. Van benne valami. Nem ezt akartuk? De. Most meg kezd ismét szűkölködni elnökökben a világ. Elkiáltod magad, hogy elnök úr, és mindenki behúzza a nyakát. Egy nép, egy ország, egy elnök. Sőt, egy bolygó, egy elnök. Legfeljebb kettő. Vagy három. Mármint az egész bolygón. A többiek kibicek. Rossz nyelvek szerint egy női táskába nem szabad belenézni. Akkor sem, ha Gucci vagy hasonló. Bár még mindig inkább a nők táskájába, mint a férfiak fejébe. Eddig az elnökökről beszéltem, most is rájuk gondolok. Találkoztam néhánnyal. Tárgyaltam is velük. Tapasztalatom szerint az elnökök olyanok, mint az irodájuk. Az van a fejükben, ami az irodájukban. A lehetőségekhez mérten. Vegyük csak a románokat! Itt van például a rendszerváltás utáni első államfő, Ion Iliescu. Cotroceni-ben, a kényes-fényes elnöki palotában jellegtelen iroda, jellegtelen bútorok, keskeny száj, átható tekintet. Talán a földszinten. Ez sem biztos. Semmi, amire emlékezhetnék. Csak a közérzetre. Előítélet. Rosszindulat. A lényeg átmentése. Fárasztó látszatteremtés. Új helyzet. Régi módszerek. Majd a következő elnök, Emil Constantinescu. Végre egy demokrata. Ugyanaz a palota, másik iroda. A második emeleten. Stílbútorok. Mintha rokokó. Hosszú, alacsony asztalka. Faragott karfájú székek. Díszes, de egységes. Szövetségesek vagyunk. Hosszú évekig sokszor jártam ott. Végeérhetetlen tárgyalások négyszemközt vagy többedmagammal. De legelőször hármasban. Jó napot, elnök úr! Hogy van, elnök úr? Foglaljanak helyet, elnök úr. Ő is elnök, én is elnök, sőt, aki velem van, ugyancsak elnök. Némi különbség nyilván: államelnök, pártelnök, ügyvezető elnök. Mármint az én ügyvezető elnököm, Takács Csaba. Helyettesem tulajdonképpen. Bajtársam, az előző rendszer szóhasználatával. Régi szótár, új igazság. Győzött az ellenzék, alakul az új kormány, benne leszünk mi is, tisztázni kell a programban még néhány kérdést. Itt van a kolozsvári önálló magyar egyetem visszaállításának kérdése. Kellene erről egy mondat. Emil Constantinescu a barátunk, ez bebizonyosodott később. Most viszont fél attól az egyetlen mondattól. Pedig csak egy elvi kijelentésről van szó, konkrétumok nélkül. Megmakacsolja magát. Én is. Vitázunk elkeseredetten. Nem mondanám, hogy barátságosan. Látom, ügyvezető elnökünk is szólni szeretne. Köszörüli a torkát, keményen markolja a szecessziós karfát. Építőmérnöki kéz, a fizikai munkától sem riad vissza. Cseréltünk mi már hengerfejpakolást is a Daciánál valahol Gyöngyös körül, hazafelé Budapestről. Mármint az ügyvezető elnök úr cserélte, a szövetségi elnök úr pedig okoskodott mellette, hogy szerelőt kellene hívni mégis. Értek én is a motorhoz, de nem ennyire. Ő csak szerelt hallgatagon. Most meg közbeszólna, szorítja a karfát. A szék pedig engedelmeskedik, nagy reccsenéssel összeroskad alatta. Nehezen tápászkodik fel a süppedős perzsaszőnyegről. Döbbent csend. Néz ránk az államelnök. Ezek már törik a bútort. Gyorsan elfogadja az általunk javasolt mondatot. Többet erővel, mint ésszel. Ismétlem, alig egy-két elnökösnek ígérkező világunkban ma ez nem is olyan meglepő. Akkor még az volt.
Elégedetten távoztunk Cotroceni-ből. Sok minden megvalósult a rá következő években, kivéve az önálló magyar egyetemet. Arra még várni kellett. Ennyit az összetört karosszékről. Máshol volt az iroda, mint a Ion Iliescué. Jött később egy újabb elnök, Traian Băsescu. Tengerésztiszt volt hajdanában, minden hájjal megkent politikus lett belőle. Örökkévalónak hitte magát. Tartott is tíz évig ez az öröklét. Kicsikartam tőle egy egészen jó oktatási törvényt. Koalícióban voltunk, szüksége volt ránk. Ám közben félig szétverte az amúgy sem túl stabil parlamenti demokráciát. Szintén abban a palotában, de megint máshol volt az ő irodája is. Immár a harmadik elnöki iroda. Legelőször a szolgálatos tiszt mutatta hozzá az utat. Rémlik, hogy az első emeleten. Hatalmas iroda, elfárad a vendég, amíg az íróasztalig ér. Egyfolytában megy valamelyik televíziós hírcsatorna, az elnök néha betelefonál, ha valami nem tetszik neki. Kérdem teátrálisan, hogy mi van, új iroda, új berendezés? Ó, dehogy, feleli ravaszkásan. Ez volt a Ceaușescu irodája. A többiek féltek ide beülni, Iliescu is, Constantinescu is. Én nem félek, mitől is félnék, nézett rám. Hát ennyi volt, gondoltam. 2004-et írtunk, tőlünk nyugatabbra demokrácia mindenütt. Akkor még az óceánon túl, az Ovális Irodában is. Amikor kiléptem, ott ült a titkárságon a román titkosszolgálat igazgatója és igazgatóhelyettese. Kezet fogtunk, vettem a kabátomat és kalapomat, miközben szólt nekik a titkárnő, hogy bemehetnek az elnökhöz. Ilyen egyszerű ez. Ahova nem mentél be, onnan nem tudsz kijönni. És a zászlót, amelyet nem hoztak be, nem lehet kivinni. Lennének még ilyen bölcs mondásaim. Esetleg a következő alkalommal.
Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 20. számának Publicisztika rovatában 2025. május 16-án.
