Még kilencéves sem voltam, amikor az oroszfalvi útra költöztünk. Majd onnan mentem egyetemre. Azelőtt nyilván sok minden történt velem az oroszfalvi úton. Egyébként ez az út valóban Oroszfalu felé vezetett. Meg Szászfalu felé. De Moldva felé is. Az Ojtozi-szoroson át. Arról jöttek az oroszok? Lehet. Gyerekkoromban már csak a Nemere jött onnan. A románok Krivecnek hívják ezt a hideg északkeleti szelet. Máig nem jutottunk el oda, hogy valamit ugyanúgy nevezzünk el az istenverte Kárpát-medencében. Ezt csak utólag gondolom, akkor nagyon is jól éreztem magam abban az utcában, amelyet egyébként mi is kétféleképpen emlegettünk. Hivatalosan Bem József utca volt, nem hivatalosan oroszfalvi út. Oroszfalu egyébként már összenőtt Kézdivásárhellyel, és nyilván nem voltak ott oroszok. Bár a dolgok mai állása szerint még lehetnek. Valamivel odébb, Szászfaluban sem voltak szászok, és ahogy látom, már nem is lesznek. Mindenképpen morbid ötlet volt Bem Józsefre keresztelni az oroszfalvi utat. Ha szászfalvi út lenne, még érteném. Mert Bem apó a németekkel csak elbánt valahogy, de a muszkákkal nem igazán. Tehát ott laktunk egy másfél emeletes bérházban, két-két lakás a szuterénben, a félemeleten és a másfél emeleten is. Tömbháznak nevezték. Kicsi város, kicsi tömbház. Belül viszont kényelmes. Fürdőszoba is volt minden szinten. Igaz, hogy közös a két családnak. Úgysem volt víz a házban még évekig. Az udvari kútról hordtuk.
De elkalandoztam. Mit tehetnék? Errefelé minden történet palimpszeszt. Mint egy régi kézirat. Megkaparod, és van alatta egy másik szöveg. Spórolni kellett a papírral. Vagy a pergamennel. Az utcákkal is. Honnan tudhatnám, hogy az-e a legértékesebb, ami legfelül van. Talán Gioconda is azért mosolyog olyan titokzatosan, mert egy másik képet takargat. Ott van mögötte. Vagy benne. Azt is feltételezték, hogy egy várandós asszony mosolya ez. Átszellemült. Már a jövőben él. Csak ideiglenesen tartózkodik köztünk. Bem József neve alatt is ott nyüzsögnek az oroszok. Alattuk a törökök. Tatárok. Úzok. Besenyők. Erdély ilyen. Kaparós sorsjegy. Lehet, hogy nyersz. Vagy mégsem. Az a lényeg, hogy ma már tudom, nem kell elmenni sehova. Semmi üveghegy. Semmi Óperencia. Semmi kurta farkú malac. Nem Elek apóra van szükség, hanem Bem apóra. Nem kell az egzotikum. Vagyis kell, de éppen itt van. Csak meg kell kaparni. Szó sincs róla, hogy máris a legmélyére jutottam. Nem is fogok. Csak azt akarom mondani, hogy az az utca maga a világegyetem. Minden utca. Minden ház. Minden szoba. Talán minden börtöncella. Egy padlás is persze. 1989 végén már biztos volt, hogy Ceaușescu nem jön vissza. Bár igazság szerint ez ma sem teljesen biztos. De erre a hírre egy közeli faluban lejött valaki a padlásról. Mintha ő lett volna Italo Calvino elbeszélésében a famászó báró. Csakhogy egyáltalán nem bolondériából ült ott. Ha jól emlékszem, Ozsdolán történt, ahol még az ötvenes években három katonaszökevény, vagyis három betyár bujkált az erdőben. Várták az amerikaiakat hónapokig, amíg le nem lőtték őket. Ám ezek szerint volt még egy katonaszökevény később is abban a faluban. A család a padláson rejtegette évtizedekig. Esténként leereszkedett onnan, sötétebb éjszakákon talán az udvaron is fordult egyet-kettőt. Hogy ez nem élet? Hát mi az élet? Mi a rabság? Mi a szabadság? Palimpszeszt minden. Van a házban egy másik ház. Van a szóban egy másik szó. Például ellenforradalom. Aztán egyszer kiderül, hogy népfelkelés. Majd nem is csak az. Hanem forradalom. Netán éppen ellenkezőleg. Azt hiszed, forradalom. Holott csak népfelkelés. Sőt, államcsíny. Mifelénk nem sokat ér a szótár. Azt mondom, bátorság, és tudom, hogy gyávaság. Vagy fordítva. Ez most nem teljesen érthető, de mindjárt megmagyarázom. Tulajdonképpen ide akartam kilyukadni. Hogy ezeken a tájakon semmi sem az, aminek látszik. De mi képesek vagyunk különbséget tenni. Olykor. Máskor nem. Itt van az a szó, hogy pufajka. Egy országgal arrébb nektek sok minden jut az eszetekbe erről is. Elsősorban a proletárdiktatúra. Nekem csak annyi, hogy vasúti munkások. Esetleg még az is, hogy vér. Vöröskeresztes repülőgép hozta Brassóból a vért a kézdivásárhelyi kórházba, ejtőernyővel dobták le. Mint egy pufajkás munkásőrt. Ti ezt mondanátok. Költői hasonlat nyilván. Megtörtént, hogy nem találták el pontosan, esetleg fújt a Nemere. A kórházudvar helyett a mi utcánk kellős közepén ért földet az ejtőernyő. Amire odarohantunk, már a kórházból is megérkeztek a fehérköpenyesek. Kivették a szétterült ejtőernyő alól a csomagot, kibontották. Világosszürke pufajkába bugyolálva egy palack piros vér. Mint a mellkasban a szív. Minden mindenre felhasználható. Jóra, rosszra. Kaparós nyereményjáték ez az egész. Ne felejtsétek, hogy az oroszfalvi úton nőttem fel. Vagy a Bem József utcában? Ott élt Jakabos Ödön is, aki elindult gyalog Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain. Akkor én már Kolozsváron éltem. De gyermekként nap mint nap láttam őt vasutas-egyenruhában. Civilben vasutas volt. Tetszik nekem ez a képzavar. Egyébként India-utazó. Ez volt a nagy álma, végigjárni azt az útvonalat. Bakancslista? Igen. Egyetlen cél. Teljesítette. Hazajött. Hozott valami betegséget is, néhány évre rá meghalt. Még mindig fiatalon. Nem tudom, mi a jobb. Egy padlás? Egy kontinensnyi gyaloglás? Melyik a nagyobb szabadság?
Túl a vasúton, az oroszfalvi út mellett, már kifelé a városból volt az Akasztófa-domb. Oda jártunk télen szánkázni. Volt egy vastalpú szánkóm. Bírta a strapát. Nagyokat lehetett szöktetni vele. Ha valaki megemlíti, hogy Akasztófa-domb, nekem ennyi jut eszembe. Boldog száguldás. Már-már szabadság ez is. Persze nem beszél róla senki, mert már nincs meg az a domb. Beépítették. Új történet van a régi fölött. Ráadásul a még régebbit én sem ismerem. Hogy kit miért akasztottak ott hajdanán. Oroszokat? Szászokat? Sejtem, hogy leginkább székelyek székelyeket.
Ígértem a gyávaságról és bátorságról valamit. Tanulságot is. Ha van ilyen. Mármint tanulság. Mert gyávaság van természetesen. Például amikor a hetvenes években Máriaradnán katonáskodtam. Én voltam éppen ügyeletben, nem kellett kimennem a többivel a lőtérre, hanem őriztem a fegyvertermet. Tele Kalasnyikovval, távcsöves puskával, gépfegyverrel, páncélököllel. Persze a töltények máshol voltak. Kivette a fegyvereket a század, feljegyeztem mindent, mit vittek el, mi maradt. Ahogy elmentek, megszámoltam megint. A rohadt életbe! Hiányzott egy Kalasnyikov. Számoltam így, számoltam úgy, mégsem talált. Ez büntetőszázad. Beleizzadtam. Letettem a saját fegyveremet, jártam fel-alá a fegyverteremben. Mit csináljak? Jelentenem kell a szolgálatos tisztnek. Becsuktam magam mögött az ajtót. Be is zárult annak rendje és módja szerint. Csakhogy bent a kulcs, és bent a saját fegyverem is. Végem van. Aztán egyszerre csak bátorság lett a gyávaságból. Nekifutottam a kétszárnyú ajtónak a vállammal. Mit ad Isten, engedett a biztonsági zár, kettényílt az ajtó. Megkönnyebbültem. Így lesz bátor a gyáva. Nem jelentettem semmit. Meglett a hiányzó Kalasnyikov is, amikor visszatért a század. Elfelejtettem felírni, hogy nemcsak páncélököl volt valakinél, hanem géppisztoly is. Nem sorolom, hogy hány meg hány gyávaságomból lett még bátorság. De azt még el kell mondanom, hogy miképpen lettem oroszfalvi úti gyávából Bem József utcai bátor. Végül is erről akartam mesélni. Amit eddig írtam, az csak egy hosszú-hosszú bevezető, most jön az egészen rövid tárgyalás és egy még rövidebb befejezés. Nem éppen ezt az arányt tanultuk magyarórán az iskolában, de miért ne újítanék egy keveset. Pedig így is sok mindent kihagytam a bevezetőből. Azt is, hogy még nem laktunk ebben az utcában, viszont itt nyertem meg hatévesen életem első versenyét. Egy rollerversenyt. Belegondolni is rossz, hogy mi lett volna, ha veszítek. Ki tudja, hogyan alakul a pályám. Rosszabbul? Vagy éppen jobban? Biztos, hogy nem ugyanígy. Hallottatok ti is a pillangóeffektusról.
Nos, ez a helyzet a bátorsággal is. Nem hatéves voltam, hanem tizenhat, amikor harmadmagammal a nyári szünetben munkát vállaltunk. Írtam már valahol erről is. Tényleg ismétlem magam mostanában. Ismétlés a tudás anyja. Ezúttal a műanyag-fröccsöntésről van szó. Fekete és fehér sakkfigurák. Futballcipőre stoplik. Éjszakai műszak. Csak éjszaka volt szabad hely. Az oroszfalvi út elejétől nem messze, egy műhelyben. Jól fizettek. Nagyon jól. Az osztálytársam apja volt a főnök. Korrupció. Viszont dolgozni is kellett. Este tízkor kezdtünk. Nagy tepsikben előmelegítettük az őrleményt. Műanyagszemcsék. Fűrészporkályha. Újságpapírral és petróleummal gyújtottunk be. Valamelyik este nem volt petróleum. Én laktam a legközelebb. Felpattantam a kerékpárra, hogy hozok otthonról. A literes üveget egyik kezemmel hozzászorítottam a kormányhoz. Koromsötét. Nem égnek a neonlámpák az oszlopokon. Holdvilág sincs. A kerékpáron sincs lámpa. Senki semerre. Bekanyarodom az utcánkba. A szabadságharcos Bem József utcájába. A szabadságharcot rendszeresen leverő oroszok útjára. Otthon érzem magam a kerékpáron. Tulajdonképpen bicikli. Apám mondja csak kerékpárnak. Ő olyan szabatos. Pedáns. Ez most mindegy. Sietek. A túlsó járdán a kerítés mellől elválik egy árnyék. Szalad felém. Mintha rendőr. Vagyis milicista. Így hívják őket. Apám is, én is, mind így hívjuk. Mert ez a nevük. A rendőrök visszaszorultak a könyvekbe. Csattog a milicista csizmája. „Különben csend van”, ahogy a költő Bartalis János írta. Ritka a csizmás milicista. Nappal inkább cipőben járnak. Egyébként is mit keres itt? Elém vág. Megragadná a kormányt. Kis gyávaság. Nagy gyávaság. Nincs jó döntés. Ebből lesz a bátorság. Tudok biciklizni. Jobban, mint sokan. Biciklin járok mindenhova. Félrekapom a kormányt. Lendületből eltaszítom a milicistát. Elveszíti az egyensúlyát. Felbucskázik. Se szó, se kép. Nyomom tovább kétségbeesetten. Gyávaság megint. Most már nincs bátor megoldás. Be az udvarra. A hátsó bejáraton fel a lakásba. Anyámék már alszanak. Kitöltöm a kamrában a petróleumot. Vége a bátorságnak. Máshol megyek vissza. Át a kerten, majd a Temető utcán. Gyalog persze. Begyújtunk. Nekilátunk. Nem mesélek. Ma éjszaka hallgatag vagyok. Néhány napig nem biciklizem. Aztán elmúlik ez is. Kihúzom magam. Bem József utca. Az oroszfalvi isteneteket! Így gondolom. Mi lett volna, ha másként lett volna? Pillangóhatás megint. Csupa pillangó az életünk. Csak úgy röpködnek körülöttünk. Csizmás milicistalepkék. Meg ehhez hasonlók. Egyik történet a másikon. 1989-ben aztán lőttek is. Még mindig palimpszeszt. Molotov-koktél. Csizmadobogás. Milicisták a jövőből? Már annak idején? Könnyen meglehet. Ezek időről időre visszajönnek.
Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 16. számának Páratlan oldalán 2025. április 17-én.
