„Majd rájössz, hogy ahova érkeztél, nem az. Nem haza. Hogy miért? Mert nem így hívják. Otthon. Ez a neve. Egy ház, egy udvar, egy kert. Meg természetesen néhány ember, akiket szeretsz. És a legfurcsább, hogy úgy érzed, ez így rendben van. Ha otthon vagy, nem mehetsz haza” – írja Markó Béla egy versében.
A 30. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretében mutatta be Markó Béla költő az Autóbusz Kufsteinba című, a Kalligram Kiadónál megjelent verseskötetét, amelynek kapcsán Mészáros Sándorral, a kiadó vezetőjével beszélgetett. A könyvbemutatót követően a Maszol kérdéseire is válaszolt.
– Kezdjük a címnél. Miért pont ezt adta az új könyvének?
– Ezt egy versben is megmagyaráztam. Marosvásárhelyen annak idején, a 90-es években csodálkozva néztem, hogy az autóbuszok hátsó ablaka alatt az volt felírva, hogy Kufstein. Nyilván akkoriban használt autókat, meg használt autóbuszokat hoztak nyugatról, és hát a város is, gondolom, Ausztriából kapta olcsón ezeket az járműveket. Mindig elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen nem is jutott eszébe senkinek, hogy újrafesse ezeket a buszokat, vagy hogy letakarja azt a Kufstein feliratot. Szerintem az akkori városgazdák talán nem is tudták, hogy a Kufstein bennünk milyen asszociációkat ébreszt, hiszen ott raboskodott Kazinczy Ferenc, meg mindazok, akiket elítéltek a Martinovics-féle összeesküvésben ezelőtt több mint kétszáz esztendővel, és hát ebből lett egy vers. Talán annak bizonyításaképpen is, hogy a költészet így vagy úgy, akár jól, akár rosszul, akár örömmel, akár keserűséggel, de állandóan ott van az életünkben.
– A kötetben található versek közül miért erre esett a választás?
– Azért, mert azon kívül, hogy visszautal egy helyi élményre, tehát egy marosvásárhelyi élményre is, szerintem a költőnek és az írónak nem kell megpróbálni menekülni a környezetétől, azt kell felmutatnia, és azt kell bevinni az irodalomba. Másrészt pedig azért ez visszautal magára a költészetre, hiszen Kazinczy Ferenc és mindaz, ami abban a korban történt, egy nagyon fontos pillanata a magyar költészetnek, a magyar nyelvújításnak és általában a magyar irodalomnak.
– A kötet bemutatója alkalmával elhangzott beszélgetés során arra figyeltem fel, hogy milyen gyakran hangzott el a haza szó, és hogy milyen értelmezései vannak. A másik az, hogy vissza-visszanyúl a családja történelméhez, történetéhez. Ez egy tudatos, a kötettel kapcsolatos dolog, vagy ezek a mindennapjai?
– Nem ezzel a könyvvel, hanem az utóbbi könyveimmel kapcsolatosan valóban tudatos volt, olyan értelemben, hogy fiatalon nem tettem volna, most viszont tényleg állandóan próbálom behozni a saját családi történelmünket. Ez azt jelenti, hogy magát a közelmúltat, vagy valamivel távolabbi múltat is a verseimben mutatom meg, mert azt gondolom, hogy föl kell dolgoznunk az életünket, meg kell fogalmaznunk azt, ami velünk történt és történik. Nem biztos, hogy konklúziókat, de tanulságokat meg kell fogalmaznunk. Nekem nagy keserűségem, hogy ez már nem költészeti kérdés. Az, hogy állandóan felejtjük a történelmünket. Felejtjük azt, hogy mi történt velünk, mint néppel, nemzettel, de felejtjük azt is nagyon sokszor, hogy milyen családból jövünk, hogy a saját családunk megélt mindent, jót és rosszat, akárcsakegész Európa. És akkor mi nem tanulunk ebből?
Kapcsolódó
Vers és film találkozása a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban – Szerdán este telt ház előtt mutatták be Vincze-Simó Franciska rendezőnő Markó Béla verseiből készült versfilmjeit a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. Az eseményen a Kontemporart kreatív csapat mellett részt vettek a kisfilmek szereplői is, köztük a Tompa Miklós Társulat művészei.
– Ezekben a versekben, vagy az utóbbi időben megírt verseiben egyfajta memoár rajzolódik ki. Készül egy önéletrajz?
– Ez bizonyos értelemben pótolni is próbálja azt, ami hiány, és amit azért más módon meg kell írni, azt a bizonyos memoárt. Tehát igen, én azt gondolom, hogy nekem magamnak kell megírni. Vannak olyan tapasztalataim, amelyeket más nem tud elmondani, de ez nem csak rám érvényes, másokkal is ez a helyzet.
– Mennyire olvasnak az emberek könyveket, verseket?
– Többet olvasnak, mint gondoljuk, és egyébként is a vers az egy kedvelt műfaj kellene hogy legyen. Nem tudom, hogy az-e, de remélem. Mostanában hozzászoktunk a Facebook, meg az SMS, és hasonló kommunikációs eszközök révén, hogy rövid szövegeket olvasunk, vagy rövid szövegeket írunk. Ezek szerint akkor kellene verset is olvasni, mert ez igazán alkalmas erre.-
Forrás: Maszol
Markó Béla: Autóbusz Kufsteinba
Így igaz, félig-meddig kifakult napkeltét
küldünk nyugatra, és véraláfutásos alkonyt
kapunk tőlük. Meg használt történelmet.
Turkálóból királyt. Bár az már rég volt.
Felvilágosodást is. Aminek állítólag keletről
kellene jönnie, akárcsak a felkelő napnak.
Legalábbis a csillagok mai állása szerint.
Amikor egy reggel eltűntek a korlátok,
és a korlátlan lehetőségek országában
ébredtünk mi is, csak jött újra meg újra
a napnyugta, jött a demokrácia, és jöttek
hamarosan a használt autók is. Ki lehetett
szállni a napkeleti tragacsokból, és rögtön
be lehetett ülni valami másba. Az ezüstös
festék felhólyagzott a rozsdától itt-ott.
De mit számít? Nem kell közelről nézni.
Meg aztán jobb egy kissé viseltes Nyugat,
mint egy vadonatúj Kelet. Azt hiszem.
Sok mindent ki kellett cserélni. Olcsón
szerzett Marosvásárhely néhány kimustrált,
de még működő autóbuszt. Többek közt
Ausztriából. Számítottak a testvérvárosi
kapcsolatok. Nem festették újra, a német
feliratok is ott maradtak érintetlenül.
Az autóbuszok hátsó ablaka alatt hatalmas
betűkkel azt írta: Kufstein. Csupa üveg,
csupa Kufstein. Tehát itt járt Kazinczy,
jutott eszembe valahányszor. Ma viszik.
Holnap is. Azután is. És mindig kinéz
a hátsó ablakon. Nehéz felismerni. Olykor
egy kisfiú, máskor cigányasszony, néha
kucsmás parasztember. Álcázza magát.
Mind-mind Kazinczy. És még hátravan
a nyelvújítás. Aztán eltűntek ezek a buszok.
Lett pénz újakat vásárolni. Várjuk vissza
Kazinczyt ide, ahol már járt valamikor. De
addig is el kellett ezt mondanom, mert
évek óta fel-felötlik bennem, hogy vers
lehetne belőle. Autóbusz Kufsteinba.
Most meg hirtelen attól félek, egyedül
nekem volt olyan fontos. Mint amikor
néhány pohár bor után úgy érzi az ember,
hogy zseniális ötletei vannak. Másnapra
aztán csak valami szégyenérzet marad,
semmi más. Autóbusz Mohácsra? Hát persze.
Világosra? Igen. Fehéregyházára? Hogyne.
Naponta megy busz tőlünk Segesvárra is.
És akkor mi van? Augsburg? Vagy Arad?
Noirmoutier? Az sziget. Oda csak hajóval.
Borogyino? Solferino? Erre is, arra is.
Vagy újabban éppen Bucsa? Nem folytatom.
Csupa vers a világ. Van járat mindenfelé.
Forrás: Új Hét
