De ő nem volt összeesküvő, csak magányos őrült. Ez viszont nyilvánvalóan része volt a forgatókönyvnek, mert Pietà van, Petőfi nincs. Nem is volt. Legalábbis úgy, ahogy hisszük. Gondoljunk bele ebbe is! Máig nem lehet tudni, hogy december 31. vagy január 1. És hogy Kiskőrös, Szabadszállás vagy esetleg Kiskunfélegyháza. Az anyakönyvi bejegyzés is ilyen furcsa: Petrovics Alexander. Igen, egy egész nemzet nagyszerű konspirációja ez a Petőfi-terv. Csak ki kellett találni egy nyughatatlan fiatalembert, aki hol itt, hol ott járt iskolába, hol itt, hol ott segédszínészkedett, de sehol nem olyan sokat, hogy a kollektív képzelőerő ne szárnyalhason szabadon. Ismerjük be, mi találtuk ki Petőfi Sándort.
Barátom nem hisz a Covidban. Sorolja a jól ismert érveket. Hogy nem lehet tudni, honnan származik. Talán egy vuhani piacról. Vagy egy vuhani laboratóriumból. Vagy máshonnan. Semmi sem biztos ma már, a neve sem ennek a kórnak, hiszen előbb csak koronavírus volt, ma már Covid és egy szám. Valahány. Valamilyen. Valahonnan. És a halottak? Halnak meg emberek ebben is, abban is. Mindenfélében. Könnyű ráfogni a halálra bármit. Azt is, hogy Covid. Csak kell egy összeesküvés. A barátom művész. Elképzelem, hogy elképzeli. Ezerszer nagyobb tehetséggel, mint én. Hogy színház az egész világ, járnak-kelnek a maszkos színészek, mint egykor a görögök. Figyeljem csak meg, amilyen bizonytalan a születése, ugyanolyan az eltűnése is. Kitört a háború, felejtettük a Covidot. De mi értelme lenne egy ilyen előadásnak? Hát mi érteleme az istenhitnek vagy az ateizmusnak? – válaszolok kérdésre kérdéssel én magam. Hatalmunkban tartani a nézőteret. A halálról szól ez is, az is. A félelemről. Magyarázni, elfogadni, szembenézni, elfordulni. Tényleg. Meg aztán, amíg bent ülsz az előadáson, nem tudod, mi van odakint. Megvan, gondolom, ez az. Mert hát január-e a december? Nem, de egy pillanatra összeérnek. Van egy gonosz Covid-terv, és volt egy jóságos Petőfi-terv is, magyarázom a barátomnak. Vagyis magyaráznám, de mi azért vagyunk legalább negyven esztendeje barátok, hogy a halálosan kényes kérdésekről ne beszéljünk. A Covidról sem. Ismerem a véleményét, de nem nekem mondja. Csak kitaláltam ezt a kérdezz-feleleket. Tény, hogy nem viselt soha maszkot, de meg sem betegedett. Az is tény, hogy én hordtam a maszkot, tartottam a távolságot, fertőtlenítettem bemenetkor, kimenetkor, átmenetkor, mégis megbetegedtem. Más szerepet kaptam.
Szóval Petőfi! Ha már éppen január. Nem a világjárvány, hanem a világszabadság. Nem a rossz, hanem a jó. És magyar, tehetném hozzá! Lehet, hogy forgatókönyv ez is? Petőfi-projekt? Ajándék önmagunknak és másoknak. Csakhogy kifutott a határidőből. Lejárt a szavatossága, azt hiszem. Megálltam tízszer, százszor, ezerszer is az Ispán-kút előtt Fehéregyháza és Héjjasfalva között, olyan az emlékmű, mint egy kőből készült időkapszula, üzenet van benne. A kilencvenes években kalapáccsal összetörte a domborművet egy román juhász. Így mondták. Hogy miért juhász? Mert a románok köztudottan juhászok. Legeltetnek erre-arra, aztán ez lesz belőle. Persze volt egyszer egy kalapácsos magyar is, az meg Michelangelo Pietàját rongálta meg a Szent Péter-bazilikában. De ő nem volt összeesküvő, csak magányos őrült. Ez viszont nyilvánvalóan része volt a forgatókönyvnek, mert Pietà van, Petőfi nincs. Nem is volt. Legalábbis úgy, ahogy hisszük. Gondoljunk bele ebbe is! Máig nem lehet tudni, hogy december 31. vagy január 1. És hogy Kiskőrös, Szabadszállás vagy esetleg Kiskunfélegyháza. Az anyakönyvi bejegyzés is ilyen furcsa: Petrovics Alexander. Igen, egy egész nemzet nagyszerű konspirációja ez a Petőfi-terv. Csak ki kellett találni egy nyughatatlan fiatalembert, aki hol itt, hol ott járt iskolába, hol itt, hol ott segédszínészkedett, de sehol nem olyan sokat, hogy a kollektív képzelőerő ne szárnyalhason szabadon. Ismerjük be, mi találtuk ki Petőfi Sándort. Hogy vannak dokumentumok? Vannak persze bőven, de ilyesmit igazán lehetett hamisítani, ha szinte mindenki benne volt az összeesküvésben. Összegyűlünk minden évben július végén a fehéregyházi Petőfi-múzeumnál, aztán koszorúzunk az Ispán-kútnál is. Mintha Baradlay Jenő halálára emlékeznénk. Berend Iván, esetleg Timár Mihály életére. Vagy Csaba királyfiéra. Ő sem volt. Üssek a szájamra! Meglehet, hogy a hatalmas fantáziájú Jókai találta ki Petőfi Sándort. Ő írta át a hús-vér Petrovics Alexander biográfiáját úgy, hogy világszabadság-poéta legyen belőle. Bizonytalan születés, bizonytalan halál. A szláv édesanya és szláv édesapa vézna fia, aki fut a kukoricásban, keresi a hivatásos szabadságharcos tábornokot, a szláv Bem Józsefet, és közben a szintén szláv cári lovasok körbefogják, leszúrják vagy foglyul ejtik. Inkább leszúrják. Az anyádat, kiáltják neki oroszul, matyerju, valami ilyesmit, és édes Istenem, a magyarul rosszul beszélő, őt annak idején szlovákul ringató anyja rémlik fel előtte: matka. Igen, találkozik a születés a halállal, egyik kioltja a másikat ott a fehéregyházi kukoricásban, valahol az Ispán-kútnál, ahol akkor még nem volt emlékmű, aztán lett, majd összetörték, rendbe tettük, ismét van. Hiszen Jókai-történet az egész. Se bölcső, se szemfedő, valahogy így mondta egy másik poéta később. Kell egy nemzeti költő. Aki nemcsak a miénk. Suttogtak vagy suttoghattak volna valamit Kazinczyiék. Aztán Vörösmarty. Majd Arany. Igen, Arany János. Mert Petőfi nincs, de mégis Petőfi a legnagyobb. Akkor meg ki írta a Petőfi-verseket? Ki pótolhatja a legnagyobbat? Egy másik legnagyobb nyilván. Miután Vasvári, Irinyi és persze Jókai kitalálták a legszabadabb szabadságharcost, a legigazabb igazságosztót, a legforrongóbb forradalmárt maguk közül, sőt a későbbiek közül is. Mindannyiunk közül. A Nemzeti dal is milyen felemelő! De egyáltalán elhangzott, nem hangzott? Hol hangzott? Érthetetlen, hogy a versben szívesen bőbeszédű Arany János, hosszú-hosszú elbeszélő költemények költője, egyszerre csak tíz esztendőre elhallgatott. Lehet, hogy tényleg színház minden, és az a tíz év jutott Arany Jánosnak a forgatókönyvből. Megírta abban a tíz évben az egyébként szintén zseniális Petrovics Alexander hiányzó életművét. Utólag nyilván, de ha egy egész nemzet akarja, nem lehetetlen az időutazás. Végre az idegesítően pedáns, szemérmes, sőt gátlásos Arany János is lehetett álnéven szerelmes és zabolátlan, lehetett Petőfi Sándor, sírt, kacagott, viharzott szabadon ő is. Huszonhat vagy huszonhét év? Attól függ. Pontosabban: valamivel több, mint huszonhat és fél. Forgatókönyvnek ez is hosszú, még akkor is, ha rengetegen írták, milliók talán. Újabban próbálják folytatni erőtlen fantáziával, hogy Barguzin, fogság és hallgatás, netán orosz versek. De biztos vagyok benne, hogy Jókai Mór a fehéregyházi kukoricást szánta költő barátjának. Tudott róla, hiszen járt Erdélyben ő is.
Hosszú ideig képesek voltunk egy ilyen bonyolult projektre. Ki hiszi el, hogy a Szeptember végén vagy az Egy gondolat bánt engemet jóslat-versek? Dehogy. Később írták őket, bizonyítani az addig történteket. Csodálatos álom. Petőfi-projekt. De kifutottunk a határidőből. Pedig az a dagerrotípia is milyen jól sikerült. Annak sincs biztos szerzője, de nem is kell. Szlovák anyától, szlovák apától egy magyar fiú. Gyermekember. Nagy magyar forgatókönyv. Akkoriban még értettek az ilyesmihez. El lehetett hinni nekik. El-elhaladok mostanában is az Ispán-kút előtt Marosvásárhelyről Bukarestbe és vissza. Koszorúznak ilyenkor év elején, koszorúznak nyár közepén, koszorúznak mindig. Micsoda költőt találtunk ki valamikor! Kár, hogy abbahagytuk.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 3. számának Próza rovatában 2023. január 20-án.
