Több Erdély volt még gyerekkoromban, bár én sokáig csak egyről tudtam. A magyar Erdélyről. A Kárpátok belső kanyarulatában, a legkeletibb magyar városkában, Kézdivásárhelyen születtem, ott is nőttem fel. Az ötvenes években a Marosvásárhely központú Magyar Autonóm Tartományhoz tartoztunk, magyarul zajlott az élet, magyar feliratok voltak mindenfelé. Hamar kiderült természetesen, hogy románok is élnek Erdélyben, egy-két hivatalnok jutott belőlük Kézdivásárhelyre is, sőt, román volt a tanárnőm is, aki a román nyelvet tanította nekünk az iskolában. De ezek a a kivételek nem rendítették meg a hitünket, hogy Erdély ugyan ideiglenes megszállás alatt van, de a helyzet előbb-utóbb megváltozik, hiszen mi, magyarok vagyunk többségben. Ami persze már akkor sem volt igaz. Aztán a Magyar Autonóm Tartományból kivették Háromszéket, és Brassó lett a tartományi székhelyünk. Egy-két iskolai kirándulás alkalmával rá kellett jönnöm, hogy bizony leginkább román és majdnem annyi német szót hallani Brassóban, de ha az éppen románul vagy németül beszélőkhöz magyarul szóltunk, legtöbbjük nehézség nélkül magyarul válaszolt nekünk.
Igen, legalább három Erdély volt akkoriban, de talán több is. Egyik kisebb, másik nagyobb, de mindegyik külön életet élt a nagy együttlétben: örmény, zsidó, cigány és valahol fent északon még ukrán Erdély is volt abban az időben. Nem beszélve arról, hogy a magyar Erdély is más volt a székelyek, a mezőségiek, a kalotaszegiek vagy szilágyságiak képzeletében, és német Erdély is kettő volt, szász és sváb. 1970-ben, tizenkilenc évesen jártam legelőször Kolozsváron, akkor felvételiztem a bölcsészkarra. Megtapasztaltam, hogy Kolozsvár is több van, és nemcsak a távoli történelemben, amikor egy időben szabályos rendben váltották egymást a német és magyar polgármesterek, hanem az én ifjúkoromban is egymás mellett élt egy nagyobb román Kolozsvár és egy kisebb magyar.
A multikulturális Erdély még azokban az évtizedekben is valóság volt, és nem csupán a kezdeti Ceaușescu-rendszer kötelező retorikai fordulata, miszerint Romániában „románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek” élnek együtt. Ráadásul azt is láthattam, hogy a zsarnoki elnyomás nem feltétlenül állítja szembe az egyik kultúrát a másikkal, hanem sokszor szolidaritásra késztet. Hiszen az egyetlen nyelvet, egyetlen kultúrát propagáló rendszer minden kultúrát tönkretesz. Elsilányítja azt is, amit látszólag
preferál. A kizárólagosság mindig kultúraellenes.
Meghalt a minap valahol Németországban a romániai német irodalom egyik legnagyobb hatású alkotója, a költő, író és műfordító Franz Hodjak. Tavaly töltötte a nyolcvanadik évét. Amikor én megkezdtem a bölcsészkaron a magyar-francia szakot, ő akkor végezte a német-románt. Nagyszebeni volt, ám ott maradt Kolozsváron a Dacia Könyvkiadó német szerkesztőjeként. Nem túl közelről, de ismertük egymást. Az a bizonyos szolidaritás a legjobban talán az írók, irodalmárok közt érvényesült. Mégis úgy érzem utólag, hogy nem figyeltünk egymásra eléggé, külön világban éltünk mi, magyarok, külön a románok és a németek is. Látszólag rendjén is van ez bizonyos értelemben.
Mert az erdélyiség lényege éppen az, hogy ki-ki őrzi a maga kultúráját, nem feltétlenül egymás ellenében, hanem amikor szükséges, a diktatúrával szemben, amely ezt az egészet szeretné összekeverni. Csakhogy ily módon tanulni sem tanultunk egymástól annyit, amennyit kellett volna. Pedig micsoda generáció volt az! A románok, a németek és mi is. A románokról sokat tudunk azóta is nyilván, a magyarok egy része eltűnt a köztudatból, egyesek kitelepültek, mások végleg elhallgattak, de sokan vagyunk még, akik emlékezhetünk rájuk.
Viszont a németek? Hol van az a nagyszerű csillagsereglet, amely ott fénylett egykor Temesváron, Kolozsváron, Bukarestben? Kiváló költő és írók a ma már Nobel-díjas Herta Müllertől Richard Wagnerig, Werner Söllnertől Hellmut Seilerig, Rolf Bossertig vagy William Totokig. Szászok és svábok Erdélyben vagy a Bánátban, de ma már csak németek valahol Németországban. Akik még élnek egyáltalán.
Mi, magyarok joggal siratjuk magunkat és a fogyatkozó magyar Erdélyt, de van-e szemünk és fülünk észrevenni, hogy közben eltűnt, valószínűleg immár végleg a német Erdély? Eltűnt egy olyan kultúra, művészet és irodalom, amely különbözött a miénktől és a románokétól is, de furcsa módon szegényebb lett ezáltal a mi kultúránk is. Hiszen a transzilván lét lényege az is, hogy nem csupán a magunkéhoz, hanem a másik nép kultúrájához is mérjük, amit alkotunk. Mások mellett, másokhoz méretkezve vagy olykor mások ellenében létezünk. Hányszor hallottam egyik-másik öntelt magyar ismerősömtől
lekicsinylőleg, hogy a magyar falvakhoz képest milyen rendetlenek a román falvak. Balkániak úgymond. Ilyenkor mindig azt válaszoltam, hogy tessék csak a német falvak rendjére figyelni, és mindjárt kiderül, hogy mi is milyen rendetlenek vagyunk hozzájuk képest. Rend és rendetlenség amúgy is képlékeny fogalmak, maradjunk annyiban, hogy különbözünk egymástól, és ez a jó. Illetve különböztünk valamikor, mert a németek már sehol sincsenek, itt hagyták nekünk erődítményszerű zárt portáikat, de azokban már nem szászok vagy svábok laknak. És itt hagyták a kultúrájuk egy részét is szerencsére,
legalábbis az irodalmat, például Franz Hodjak a maga rendkívül izgalmas költészetét és prózáját, amiből sok minden magyar fordításban fellelhető. Mint ahogy az élettörténete is olvasható magyarul Király Zoltán és Szenkovics Enikő vele készített, idén megjelent beszélgetőkönyvében (Soha senkire nem lőttem).
Európába igyekszünk mostanában, és nincs igazuk azoknak, akik vissza akarnak tartani minket. De közben itthon Erdélyben is be kellene járni azt a szellemi tájat, amely tulajdonképpen maga is egy kisebbfajta Európa. Keressük a modellként felmutatható kisebbségi stratégiákat Európa-szerte Finnországtól Katalóniáig, és nem vesszük észre, hogy Erdély maga is többféle mintát kínál nekünk. Csak az irodalomnál maradva, újra meg újra elgondolkoztatott annak idején, hogy milyen nagy különbségek vannak a többé-kevésbé hasonló helyzetben levő felvidéki, délvidéki vagy erdélyi írói stratégiák között. Ez részben a magyar közösségek túlélési stratégiájának különbségeiből is adódik, vagy akár a sajátos történelmi-társadalmi helyzetből, de nem csak. A vajdasági
magyar írók nyitott, nagyon modern irodalomeszménye, az Új Symposion által képviselt avantgárd nyelvszemlélet alapvetően eltért például az erdélyiek sokkal tradicionálisabb, az ellenállás eszméjét a történelmi előzményekből levezető irodalomfelfogásától. Más volt a nyugatbarát jugoszláv kommunizmus, mint a román nacionálkommunizmus, mondhatnánk. Csakhogy itt mellettünk Erdélyben Domonkos István, Sziveri János vagy Tolnai Ottó előremenekülő vers- és prózaeszményét, a fokozatos nyelv- és identitásvesztésre reflektáló, hol fájdalmasan szikár, hol szürreálisan csapongó írásmódját szintén fellelhettük (volna), de nem köztünk, magyarok közt, hanem a németeknél. Most, hogy előveszem, a szintén kolozsvári Szenkovics Enikő kiváló fordításában, Franz Hodjak verseit és 2003-as nagy hontalanság-regényét, a Homokkal teli bőröndöt (Ein Koffer voll Sand), mintha Tolnai Ottó mondatai közt járnék. (Persze
minden mindennel összefügg mégis, mert rögtön eszembe jut, hogy az ugyanehhez a nemzedékhez tartozó, és a nyolcvanas években ugyancsak kitelepült Kenéz Ferencnek verseskötete jelent meg hasonló címmel 1972-ben: Homok a bőröndben.) Eltérítésnek nevezném ezt a kép- és mondatszerkesztési módszert. Tolnai és Hodjak is eltéríti a mondatot, és éppen ezért hallatlanul izgalmas olvasni őket, mert az alany és állítmány úgy van a helyén, a nyelvi struktúra úgy racionális, hogy közben a gondolat mindig másfelé kanyarodik, mint amire számítunk. Eltérül a mondat, eltérül a vers vagy a regény
mondatonként és egészében is, akárcsak az életünk, sugallják mindketten. Nagy költők, nagy írók. És kisebbségiek. Újraolvasva Franz Hodjakot, kissé el is szégyellem magam, hiszen mintha nem mi, hanem ő látná a maga teljességében Erdélyt: „Lépcsőn föl / s le, a szerelem / három nyelven próbál. Eltávozva, / visszatérve, több utód, / mint előd, / félúton valakihez tartozva / és elhagyatva, keletiesen, / nyugatittasan.” (Erdély, ősziesen) Csupa irónia. És mégis csupa pátosz. Nem kell ezen csodálkozni, mert a hontalanság, a hazavesztés patetikus téma, de mindezt csak iróniával és öniróniával lehet elviselni: „A szememben látom az almavirágot, / mely bámul rám. Akárha felszólítana, / csak nem tudom, mire. A kényelmes // heverőnél mindig is fontosabb volt számomra / a kényelmes cipő. Aki egy kisebbséghez tartozik, / annak gyorsnak kell lennie.” (Almavirág) Van logikája, nincs logikája? A kisebbségi létnek sincs logikája. Vagy mégis van? Ne döntsük el! Franz Hodjak versei az elvesztett Erdélyt gyászolják sokszor, az elvesztett – többnyelvű, többkultúrájú – Kolozsvárt. Lépten-nyomon emlegeti a magyarokat a Homokkal teli bőröndben is, az elhagyott régi haza és a soha igazán meg nem talált új haza közt bolyongva a szó szoros értelmében.
Azok a német fiúk és lányok, akikkel nap mint nap összefutottunk hajdan a kolozsvári bölcsészkar folyosóin, esetleg a híres-neves háromnyelvű diáklap, az Echinox szerkesztőségében vagy akár a Dacia Könyvkiadónál, már akkor tudták, hogy milyen a multikulturális Erdély, amit mi talán ma sem tudunk. Holott, ismétlem, ugyanazokkal a kihívásokkal kellett szembesülnünk, sőt, én oly módon is közel kerültem hozzájuk, hogy háromszéki származású, németszakos barátom, Veres István, aki később fordított is tőlük, sűrűn emlegette őket. Egy helyen éltünk, de másfelé néztünk, más jövőt terveztünk.
„For ever. Mintha a végérvényes / örökre szólna. Hogy az emberek / úgy váltották a nyelveket, mint vonatokat / az állomáson, már // gyerekkoromban ismertem” – írja Hodjak (For ever). Ki erre, ki arra ment később a kolozsvári, temesvári, bukaresti állomásról. Egyikük, Rolf Bossert talán csak azért vándorolt ki Nyugat-Németországba a nyolcvanas évek közepén, hogy rá néhány hétre egy szabad világban lehessen öngyilkos. Másikuk, Herta Müller a Nobel-díjig cipelte magával szülőhazája nyomasztó emlékét, amivel máig nem tudott megbékélni. Franz Hodjak meg kivárt az utolsó pillanatig, megvárta itthon a szabadság ígéretét, majd 1992-ben kitelepült ő is.
Más volt az ő Erdélyük. Mintha mi kizárólagos tulajdonunknak tartottuk volna ezt a földet. A románok ugyancsak. A szászok és a svábok nem. De valamit ők sem mind tudtak, azt hiszem. Legalábbis akkor, a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején még nem. Hogy már elvégeztetett. Amikor 1968-ban a Német Szövetségi Köztársaság megbízásából egy ügyvéd megállapodást kötött a román államot képviselő szekuritátés tábornokokkal egy előre megszabott évi kontingens kiengedéséről fejenkénti váltságdíj ellenében, németes pontossággal megszabva kategóriánként az összeget, ezzel a döntéssel két évtized alatt felszámolták a német Erdélyt. Évente tízezer németet engedett el az egyezség szerint Románia, és ily módon 1968 és 1989 között közel
kétszáznegyvenezren hagyták el az országot. Utána meg már pénz sem kellett, mehettek, és mentek is, hiszen már csak csonka családok maradtak itthon. Az 1966-os népszámláláskor Romániában majdnem négyszázezren vallották magukat németnek, 2021-ben már csak alig huszonkétezren. Ha volt rá lehetőség, ki kellett menekíteni a németeket a diktatúra markából? Ez volt az egyetlen erkölcsös döntés? Lehet. De a következmények drámaiak mindannyiunk számára. Megszűnt egy képzeletbeli ország, amit úgy hívtak, hogy Siebenbürgen. Maradt még Ardeal, és maradt Erdély is, ki tudja meddig.
Sorra itt hagy minket az a nemzedék, amely megírta a hazátlanság kínját és a
hazakeresés illúzióját. Írták az utolsó pillanatig, a betegség által házhoz – de nem hazához! – kötött Franz Hodjak is. Ismertük egymást, és mégsem.
Az esszé a Vigilia 2025/8-as számában jelent meg.
