Minden nagyobb volt a Szovjetunióban. Vagyis az oroszoknál? A szovjeteknél? Nyelvi kérdés minden. Abban a világban, amelyben nem voltak urak, csak elvtársak, tanár elvtárs, igazgató elvtárs, akkor is elvtárs, hogyha nem elvtárs, szóval oroszok sem voltak igazán. Ukránok sem. Lettek, litvánok, észtek, vogulok, osztjákok, manysik? Mint helyi érdekesség. Kazinczyék nyelvújítása után ez már hányadik is? Nagyságos? Méltóságos? Kegyelmes? Titkár? Főtitkár? Békeharcos? Azt mondani, hogy ott vannak az orosz csapatok Magyarországon, bizony politikai állásfoglalás. A szovjet csapatok vannak ott. Ezt sem kellene mondani, de elfogadható. Mármint a nyelvhasználat.
Egy ideig már-már rendszerhű gyerek voltam, fogadtunk egy tízlejes csokoládéban a barátommal, hogy szerinte nem az oroszok, hanem az amerikaiak szállnak le először a Holdon. Szerintem a szovjetek. Szelíd ellentét volt ez, semmi konfliktus, ők buzgó katolikusok voltak, később pap lett a bátyja, de ez a fogadás sem rendítette meg a barátságunkat. Ő nyert, nem rögtön, csak évek múlva, én meg kétszeresen vesztettem. Templomba sem jártam, az amerikaiakban sem hittem. Sőt, háromszoros vereség volt, mert attól kezdve, hogy egy világbajnokságon futballban kikaptunk a szovjetektől, már én is úgy emlegettem őket: az oroszok.
A tízlejes csokoládéval pedig máig tartozom a barátomnak. Ideje lenne megadnom. Igen, nagy volt a Péter nevű cár, nagy volt az Októberi Szocialista Forradalom, amely egyébként tényleg olyan nagy volt, hogy nem is októberben, hanem november 7-én ünnepeltük, nagy volt a Honvédő Háború, és később nagy volt az orosz tisztek tányérsapkája is. De a mulandó nagyságon innen és túl nagy volt az ég, a föld, Szibéria és a Csendes Don is. A folyó ugyanúgy, mint a könyv.
1978-ban tapasztaltam meg először ezt a nagyságot vagy nagyobbságot. Persze ilyenek a birodalmak nemcsak tőlünk keletre, hanem nyugatra is. Londonban a Trafalgar tér. Ám a szovjeteknél minden nagyobb volt, nemcsak az, amit az ember épített. Szovjet ember egyébként sincsen, ezt már tudtam, amikor egy szerkesztőségi csereprogrammal éppen rám került a sor, öt napot tölthettem Ukrajnában. A csere azt jelentette, hogy az ottani írószövetség látott vendégül, és köpcös házigazdám, Mihajlo Tkacs kísért ide-oda, aztán néhány hónap múlva ő látogatott el hozzánk Marosvásárhelyre, illetve egy-két napra Bukarestbe is. Író volt, de nem emlékszem, mit írt. Keresem a nevét az interneten, nem találom sehogy. Kiugrik a név, de az egy fiatal ukrán újságíróé. Mi több, a bucsai vérengzésben részt vevő egyik orosz katonát is így hívják. Jaj! Gyakori név lehet. Pisti a vérzivatarban.
De előreszaladtam. Egyelőre ott tartok, hogy pénz kellene. Rubel. Mert azt alig adtak a román írószövetségnél. Kérdem a főszerkesztő-helyettesünket, aki már járt egyszer a Szovjetunióban, hogy mi a megoldás. Cigaretta. Meg színes műanyag szatyor. Micsoda? És női bugyi. Jó áron el lehet adni. De én nem értek az ilyesmihez, mondom a nálam sokkal idősebb, klasszikus műveltségű költőnek, műfordítónak, színikritikusnak. Nem is kell, egy kilométerről észreveszik rajtad, hogy külföldi vagy. Elindulsz az utcán, és rögtön megállítanak. Hát jó. Nagy nehezen szerzek pult alól néhány csomag Kentet, veszek egy csomó nájlontasakot. A bugyivásárlást nem vállalom, azt a feleségemre bízom. Becsomagolok, vonattal utazom Bukarestbe, onnan Kijevig visz majd egy másik vonat, hálókocsiban. A határállomáson kezdődik a szovjet nagyság. Szélesebb nyomtávú sínekre kell áttenni a szerelvényt, hatalmas emelőkkel megemelik az egészet, kigördítik alólunk az addigi alvázat, begördítenek egy másikat. Egy félóra alatt megvagyunk, megyünk tovább. A következő megállónál fiatal fiúk járják végig a vonatot, van-e valami eladó. Timur és csapata. Tasak? Nem kell. Bugyi? Furcsán néznek rám. Cigaretta? Igen. Megvesznek néhány csomaggal. Megkönnyebbülök. Aztán Kijev. Nagy a pályaudvar. Nagy a szálloda. Ismerkedem Misával. Oroszul beszélünk, az iskolában nyolc évig kötelezően tanultuk az oroszt. A tanárnőnk filozófiát végzett, de talán Moszkvában, ismerte a nyelvet. Vénkisasszony volt. Állítólag csalódott a szerelemben ott a Szovjetunióban. Sokan tanítottak orosz nyelvet akkoriban. A nagyváradi Tempfli püspök úr is oroszt tanított az ötvenes években. Sok ünnepi miséjén részt vettem később, időnként váratlanul beiktatott egy-egy Gorkij-idézetet a prédikációjába. Igen szeretetreméltó ember volt ennek ellenére. Vagy éppen ezért?
Kijev nagy volt, Misa Tkacs kicsi. De szolgálatkész. Elvitt Tarasz Sevcsenko emlékmúzeumához a Dnyeper mellé, a Tarasz-dombra, legalábbis úgy emlékszem, hogy ott voltunk, mert Sevcsenko-emlékház több is van Ukrajnában. Elvégre nagy költő volt. Ukránul írta a verseit. Egy nem létező nyelven. Vagy akkor még létezett? A szabadság költője, akárcsak a mi Petőfink. Kortársak voltak. Szégyellem, de nem nagyon érdekelt. Mindenkinek van egy ilyen költője a tizenkilencedik században. Mickiewicz. Eminescu. Sevcsenko. És persze Puskin. Meg Lermontov, mert az oroszoknak ebből is több kellett. Ásítottam titokban Sevcsenkótól. Aztán olvastam később Weöres Sándor Sevcsenko-variációit, például: „Úristen, fekszem a nyüves veremben / s tudom, hogy meg nem szabadítsz engem. / Egy életen át hordozom neved / s elpusztítasz mint ellenségedet”. Aki ezeket a sötét sorokat kihozta Weöresből, az tényleg nagy volt. Legalább akkora reveláció, mint újraolvasni időnként a Felhők-ciklust a másik Sándortól. A lényeg az, hogy nagy volt minden Ukrajnán belül is, az út, a ház, a búzakalász. Mint néhány évvel ezelőtt Moszkvában a járda, a templomtorony és az esőcsatorna. Az én Misa Tkacs barátom elvitt magához ebédre, volt egy szép lánya, nem tudom felidézni, de szép volt. Ezek szerint Misa idősebb volt nálam. Majd elmentünk a Pecserszka Lavra barlangkolostorba. Úgy hírlik, nemrég bombatalálat érte. Ott volt mellette a kicsinység múzeuma is két vagy három teremben. Nem győzöm emlegetni, megírtam többször. Nagyítók a tárlók előtt. A szovjet ember nagyságának bizonyítékai. Kettéhasított hajszálban rózsa. Aranyszállal megpatkolt döglött bolha. Félbevágott mákszemben Lenin-portré. Nagy az orosz ég. Nagy az ukrán föld. Kicsik a diktátorok mindenfelé. Elférnek egy mákszemben.
Kijevben a kutya sem állított meg az utcán. Illetve egyvalaki megkérdezte, hol van a következő metrómegálló. Odavalósinak nézhettem ki ezek szerint. Kaptam kölcsön valamennyi pénzt Misától, vásároltam görkorcsolyát a gyermekeknek. Aztán néhány hónap múlva, amikor nálunk járt, visszaadtam a kölcsönt, szereztünk irhabundát a feleségének a marosvásárhelyi bőrgyárból. Az sincs már, wellness-hotel van a helyén. Vajon él-e még ez a Misa? Megkérdezném tőle, merre is jártunk Sevcsenkóra emlékezni. Mert olvasom, hogy a Tarasz-dombon éppen 1978-ban, Ukrajna függetlenségének hatvanadik évfordulóján felgyújtotta magát az ukrán Oleksza Mikolajovics Hirnik tiltakozásul az ukrán nyelv és kultúra elnyomása ellen. Vajon azelőtt vagy azután, hogy ott voltam? Istenem! Elnyomunk, tiltakoznak, elnyomnak, tiltakozunk, a világ így megyen.
A nájlontasakokat a szállodában hagytam a szobaasszonynak. A bugyikat természetesen hazahoztam.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 7. szám-nak Próza – Tárcatár rovatában 2023. február 17-én.
Tarasz Sevcsenko: Dnyeper partja
Dnyeper partja bogas-gallyas,
fűz-csalitban jávorszarvas,
hajló vesszők sűrüjében
áll a fenyves közelében.
Folyam vájja-marja partját,
szarvas mossa szép agancsát,
lehajlítja karcsu nyakát,
eltűnődik, mint egy kozák.
Lomb közt vágtat nyár hevében,
kékes párát fúj a télben,
sötétszemű párja nélkül
magányával összebékül.
Szól a szarvas: ”Könnyü lábam,
hagyd a partot, ússz az árban!”
Szól a kozák: ”S a föld széles,
hol talállak, te szépséges?”
A fenyő a kányafával,
fűzfa lenge sudarával,
mint leányok, előlépnek,
kezdődik a tánc, az ének.
Csinosítva, cicomázva,
boldogsággal felpártázva
búbánatot nem ismernek,
hajladoznak, énekelnek.
Fordította: Weöres Sándor