Szemelvények Markó Béla cikkeiből, kongresszusi beszédeiből

Az RMDSZ tizenetedik kongresszusának legfontosabb „eseménye” az volt, hogy nem vett részt rajta Markó Béla, a szövetség korábbi, Domokos Géza után második elnöke (1993 – 2011). Korábban negyedfél évtizeden át mindegyiken ott volt, és (legalábbis 1993-tól, elnökké választásától biztosan) mindegyiken beszédet is mondott. Most nyilvánvalóan nem mondhatott volna beszédet, tekintettel a díszes résztvevő hallgatóságra. Meggyőződésünk, hogy nem mondta volna el már azért sem, hogy ne ártson az RMDSZ-nek. Markó Béla aggódik, bírál, de nem ellendrukker, szívén viseli érdekvédelmi szervezetünk sorsát. Erdélynek és a romániai magyarságnak a sorsát.
Az alábbiakban a hajdani szövetségi elnök kongresszusi beszédeiből és lapokban megjelent írásaiból közlünk – az idő szorításában óhatatlanul esetleges, szabálytalan, reményeink szerint mégis sokatmondó – válogatást.

„Nem ígérhetek örök csatlósi hűséget sem Magyarországon, sem Romániában egyik politikai pártnak sem”

Erdélyt elhanyagolták, Erdélyt háttérbe szorították, Erdélyben még autópályát sem akartak építeni! Ezen részben már változtatni tudtunk, a nagy változásnak pedig ezután, a következő években kell végbemennie.
Miért ne lehetne Erdély a Keleti Svájc? Mi akadálya van ennek? Erdővagyonból, idegenforgalomból, altalaji kincsekből, szellemi e-nergiából van itt annyi, hogy abból gazdag régiót varázsolhatunk. Az itt élő erdélyi nép sok hagyományú, más-más kultúrájú, más-más nemzetiségű közösségekből áll, kinek-kinek meg kell adni a méltó együttéléshez szükséges egyenlő jogokat, és a saját döntéseket szavatoló autonómiákat.
Hát ezért vállalom tovább! Hogy jól építsük a magyar–magyar együttélést. Hogy se Borsnál, se Peténél, se Nagylaknál, se a lelkünkben ne legyen semmiféle határ. Hogy erdélyiek legyünk továbbra is, és közben magyarok maradjunk. Hogy helyet teremtsünk a fiataloknak! Hogy ne rontsuk el ezt az új esélyt, és hogy a legkisebb magyar közösség is felemelkedhessen. (…)
Mit nem ígérhetek Önöknek? Nem ígérhetek pártosságot. Nem ígérhetek kizárólagosságot. Nem ígérhetem, hogy csakis a jobboldalnak lesz helye az RMDSZ-ben, mivel jobbközép európai pártszövetség tagjai vagyunk, és a programunk is ilyen irányt mutat. Nem ígérhetem, hogy a jobboldal legyőzi a balt, és azt sem, hogy a baloldal legyőzi a jobbot. Nem ígérhetek örök csatlósi hűséget sem Magyarországon, sem Romániában egyik politikai pártnak sem.
Hűséget csak a saját közösségünknek ígérhetek.
Nem ígérhetem, hogy eddigi politikai krédómat megváltoztatom. Erre már nem vagyok képes! De azt ígérhetem, hogy ezután is a változásért, helyzetünk változásáért fogok dolgozni, és nemcsak dolgozni, hanem küzdeni is, ha kell!
(Programbeszéd az RMDSZ 8. Kongresszusán 2007. március 3-án.)

„A szélsőséges nacionalizmus elutasítása lehet a kiindulópont a szövetségalakításban”

Amikor arra vállalkozott a romániai magyar közösség, hogy politikai eszközökkel kíván helyzetén változtatni, nagyon hamar rá kellett jönnünk, hogy ehhez a román politikában szövetségesekre van szükség, abból az egyszerű matematikai igazságból kiindulva, hogy hét százalékból több mint ötven százalékot egyedül nem csinálhatunk. Viszont az is nyilvánvalóvá lett nagyon hamar, hogy bár az RMDSZ jobbközép politikai alakulatként határozza meg önmagát, nekünk elsősorban nem ideológiai alapon kell koalíciós partnereket keresni, hanem a kölcsönös érdek, illetve a magyar–román viszony megfelelően nyitott megközelítése, a szélsőséges nacionalizmus elutasítása lehet a kiindulópont a szövetségalakításban. Mi alkalmasak vagyunk kormánykoalícióra román pártokkal, viszont egy ilyen koalíció sohasem mehet el önállóságunknak még részleges feladásáig sem.
(Együtt új célokért, Beszámoló az RMDSZ 9. Kongresszusán 2009. április 25-én.)

„Romániában akkor is rólunk van szó, amikor látszólag egészen másról beszélnek”

Mi autonóm magyar társadalmat tervezünk Romániában, és autonóm magyar politikát művelünk már ma a román parlamentben vagy az önkormányzatokban is. Nekem magamnak is el kellett döntenem, hogy két és fél évi miniszterelnök-helyettesi munka után, folytatom-e azt, erősítve továbbra is az RMDSZ kormányzati hatékonyságát, vagy csakis a szövetség elnökeként dolgozom tovább. Nem mások állítottak ilyen dilemma elé, hanem én jutottam el ehhez a kérdésfelvetéshez. Utólag is állítom, veszteséggel is járt ugyan, de jó választás volt, mert önállóságunkat segítette ez a döntés. Azt mutatta, hogy a kormányzati munka – bármilyen felelős megbízatás – megszakítható, ám önállóságunk, autonómiánk nem gyengülhet.
De mivel is példázhatnám, amit eddig mondtam, milyen konkrét elvi-eszmei hozadéka van önállóságunk megerősítésének, annak a különös állapotnak, hogy időről időre vannak ugyan román szövetségeseink, de tetszik, nem tetszik, mi elsősorban saját szövetségünkhöz, saját magyar közösségünkhöz ragaszkodunk?
Koszovóval példázhatnám mindezt. Igen, Koszovóval. Nem volt könnyű 2008-ban, amikor Koszovó kikiáltotta a függetlenségét, szembefordulni a román pártok egyhangú véleményével, és kiállni a balkáni térségben egy új állam létrejötte mellett. Nem volt könnyű, de elkerülhetetlen volt, mert tudtuk, hogy nekünk van igazunk, hiszen ott, ahol már nem lehetséges semmi módon a békés, méltányos együttélés, külön kell válni. Mi nem akarunk – nem is tudhatnánk – kiválni Romániából, de az önálló döntés jogát, Koszovóról és bármi más fontos kérdésről, fenntartjuk. Amikor Koszovóról szavaztunk, mi valóban saját magyar közösségünkre gondoltunk, de nem úgy, ahogyan azt a románok képzelték. És a helyzet paradoxona, hogy hitem szerint a románok is azért szavaztak úgy, ahogy szavaztak, mert szintén reánk, magyarokra gondoltak. Romániában egyelőre akkor is rólunk van szó, amikor látszólag egészen másról beszélnek. Koszovó tehát nagy kihívás volt számunkra. Könnyebb lett volna ott sem lenni, könnyebb lett volna tartózkodni, ahogy javasolták is egyesek, és a legnehezebb volt a parlamenti határozat ellen, Koszovó mellett voksolni. De ez volt a helyes megoldás. (…)
Az óvatos Európában is helye van a kemény szónak. Mi nem a nemzetállamok, hanem a régiók Európáját szeretnénk kiépíteni, ahol az államok ugyan nem tűnnek el, de jelentőségük jóval kisebb lesz, mint most. Mint ahogy azt is abszurdumnak tartjuk, hogy a tagállamok egy része hajlandó hatásköröket átadni Brüsszelnek – tehát „felfelé” –, de ugyanezek az államok nem hajlandóak azon gondolkodni, hogy „lefelé”, a régióknak általában, vagy sajátosan az etnikai közösségeknek, más nyelvű, más többségű közigazgatási egységeknek területi autonómiát biztosítsanak.
(Együtt új célokért Beszámoló az RMDSZ 9. Kongresszusán 2009. április 25-n.)

„Jogunk van újra meg újra nemet mondani a gyűlöletre, a populizmusra és a nacionalizmusra”

Végül pedig van még egy fontos jogunk: jog Európához. Jogunk van beleszólni, hogy mi lesz ezután. Az Európai Unió alapelvei jók, csak alkalmazni kellene azokat: például a szubszidiaritás elvét. Amibe én az autonómiát is beleértem. Nemcsak az államok Európájához van jogunk, hanem a régiók és közösségek Európájához is. Jogunk van újra meg újra nemet mondani a gyűlöletre, a populizmusra és a nacionalizmusra. Megismétlem: jog a szülőföldhöz, jog a demokráciához, jog Európához.
És mielőtt elfelejteném: ezek nem az RMDSZ, hanem az erdélyi magyarok jogai. Az RMDSZ-nek csak kötelességei vannak. Például az, hogy legyen úrrá időnkénti kishitűségén, folytasson önálló politikát Bukarestben, Brüsszelben vagy Budapesten is, és ne felejtse, hogy a sétatéri padoknak olykor változik a színük, de nekünk megalakulásunktól fogva még a nevünk is ugyanaz.
(Beszéd az RMDSZ XIV. kongresszusán 2019. február 22-én.)

„Ahol a törvényt nem kell alkalmazni, ott nincs jogállam, ott autoriter rendszer van”

Mi is részesei voltunk mindannak, ami az elmúlt évtizedekben történt. Jónak, rossznak egyaránt. Jó az, hogy voltak a románokkal közös céljaink. Rossz az, hogy már nem nagyon vannak. Valamikor valóban együtt indultunk el egy olyan úton, amely elvezethetett volna a közös ünnepléshez, hiszen nélkülünk Románia nem lett volna olyan könnyen NATO-tag, és ki tudja, talán nem lett volna tagja az Európai Uniónak sem, vagy csak később lett volna az. Van hát jogunk elmondani a magunk kritikáját arról az államról, amelynek nemcsak állampolgárai vagyunk, hanem az utóbbi évtizedekben alakítói is voltunk. Zavar van a hatalmi ágak viszonyában, és zavar van a román–magyar viszonyban is. Ismétlem, már eljuthattunk volna, és előbb-utóbb el is kell jutnunk oda, hogy közösen örüljünk ennek az országnak, és hogy mindannyiunk számára legyen közös üzenete egy ünnepnek. Kétlem, hogy ez egyhamar sikerül, de meg kellene próbálni. (…) Ez nem elképzelhetetlen, és ha a román politikai pártok hajlandók lesznek egy általános reformra, akkor mi ebben partnerek lehetünk. Mert rendszerváltásra nem, de mélyreható reformra szükség van az oktatástól az egészségügyig, a közigazgatástól az igazságszolgáltatásig mindenütt, és ez a mi felelősségünk is.
Bevallom, az elmúlt időszakban magam is kénytelen voltam végiggondolni, hogy míg identitáris ügyekben sokat tettünk az elmúlt évtizedekben, ezzel egyidejűleg a demokráciáért, a jogállamért is dolgoztunk ugyan, de korántsem eleget. Elhittük, hogy épül magától, vagy legalábbis Brüsszel és Washington felépíti nekünk. Hát nem építették fel. És jogállam nélkül lassan elértéktelenednek a már kivívott etnikai jogok is. A kommunizmusban egyébként egy ideig volt Magyar Autonóm Tartomány. De hamar kiderült, hogy egy diktatúrában csak névleges autonómia lehetséges. Ahogy otthon, Háromszéken számtalanszor hallottam gyerekként, suttogva persze: Magyar autonómia? Az autó magyar, de a sofőr román. Volt érvényes nemzetiségi statutum 1945-ből, az alkotmány sem volt rossz, de mindez nem számított, nem az alkotmányhoz kellett igazodni, hanem a párthoz. Nem kellene ismét oda kerülni. Nekünk ma a legfontosabb fegyverünk: a jog. Ahol a törvényt nem kell alkalmazni, vagy büntetlenül meg lehet szegni, zászlót leszedetni, feliratot levetetni, és így tovább: ott nincs jogállam, ott autoriter rendszer van, a törvény semmit sem ér, és a kisebbségekkel bármit el lehet művelni.
(Beszéd az RMDSZ XIII. Kongresszusán 2017. május 13-án.)

„Aki itt toleranciát kért, ott gyakran intoleranciát hirdet”

Tetszik, nem tetszik, ma is ez az alternatíva: lehet idegengyűlöletet szítani, lehet migránsozni nyakra-főre, lehet „sorosozni”, lehet szidni Nyugatot, lehet bezárkózni, lehet autarchiáról álmodozni, de akkor előbb-utóbb tényleg Erdély nélkül maradunk. Mármint erdélyi magyarok nélkül. Akik közül néhányan egy-egy budapesti stallumért cserébe teli szájjal hirdetnek majd keresztes háborút mindenféle másság ellen, hogy hűségüket bizonyítsák, és közben azt hangoztatják, hogy azért mentek el Erdélyből, mert nem bírták elviselni a többség intoleranciáját. Igen, aki itt toleranciát kért, ott gyakran intoleranciát hirdet. Nemcsak a románok feledékenyek. Mi is azok vagyunk! Jó lenne emlékezni végre, hogy száz évvel ezelőtt is tudtuk, mit kellene tenni. Tudták a Kiáltó szó szerzői és Bánffy Miklóstól Tamási Áronig még sokan – őket sem ártana újraolvasni.
(Centenáriumi tanulságok Népszava, 2020. december 5.)

„Senki sem szereti, ha mi itt Erdélyben a saját fejünkkel gondolkozunk”

Rosszkedvű világban élünk. Hol egy pusztító betegség, hol egy gyilkos háború árnyékában. Egykor tudni véltük, mi lesz tíz, húsz, harminc év múlva, ma még jósolni sem nagyon merünk. (…)
Egy más nyelvű, más kultúrájú közösség identitását megtartani csakis egy valóban demokratikus államban lehetséges. Éppen ezért az is a mi ügyünk, hogy milyen lesz holnap Románia. Mint ahogy a mi ügyünk, hogy milyen lesz Magyarország, milyen lesz Európa. Aki kisebbségben van, annak létérdeke a minél sokszínűbb, minél liberálisabb demokrácia. Azt hiszem, ma ez a legnagyobb kihívás számunkra. A bezárkózó nemzetállamok Európáját támogatjuk-e, vagy pedig egy közös, de a mostaninál kisebbség-barátabb Európai Uniót. Jövőben leghamarabb az Európai Parlamenti választások lesznek nálunk. Meg kell győznünk az erdélyi magyar választókat, hogy mekkora tétje van ennek. Ám erre egy Európai Unió-ellenes retorika nem alkalmas, ez csak rosszat tesz nekünk. Ha Brüsszeltől nincs mit várni, akkor miért küldjünk oda képviselőket, kérdezhetné valaki.
Visszatérve bukaresti ügyeinkre, jól csináljátok szerintem, amit csináltok. Akkor hát miért akarom felemlegetni a régi dolgokat mégis? Nem amiatt, amit tesztek, hanem amit nem. Vagy nem eléggé. Ezért érdemes az elmúlt harminchárom év tanulságait feleleveníteni. Mi volt harminchárom éve? Temesvár, majd az egész ország forradalma. Sok remény, sok csalódás. És a csalódások ellenére is volt még valami: bíztunk a változásban. Tudtuk, hogy milyen rendszert nem akarunk, és milyen rendszert szeretnénk. Ma is érvényes mindez: nem kell a zsarnokság, kell a hatalmi ágak szétválasztása, kell az önkormányzatiság, kell egy magyar nyelvű oktatási hálózat, kell a szabad nyelvhasználat, kell az autonómia, kell az akadálytalan kapcsolattartás Magyarországgal, kell az egyesült Európa, ahol szabadon járhatunk-kelhetünk. Nem folytatom, hiszen ti is tudjátok. Mégis az az érzésem sokszor, hogy mintha szkeptikusabbak lennétek, mintha nem hinnétek olyan makacsul a saját erőtökben, mint az előttem járók nemzedéke, és mint az én generációm is. Dühösen, elkeseredetten, de bíztunk abban, hogy van erőnk változtatni a többség és kisebbség viszonyán. Domokos Géza, Sütő András, Kántor Lajos, Kötő József és a többiek. Az aradi Tokay György vagy a temesvári Bárányi Ferenc is. Hittünk ebben mi is Marosvásárhelyen, a legsötétebb napokban is, a fekete március napjaiban, amikor teljesen magunkra voltunk. Éreztük a szolidaritást, de csak ennyi, sem külföldről, sem belföldről nem segített senki.
Micsoda fintora a történelemnek, hogy most azt kell innen-onnan hallanunk az orosz agresszióról, hogy mindegy hogyan, csak legyen béke. Egyáltalán nem mindegy, hogyan! Sokan haragszanak titokban az ukránokra, hogy miért nem adják már oda, amit el akarnak venni tőlük, és különben is, egyik sem jobb, mint a másik, egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Hát persze. Engem is riasztott az elmúlt években az erősödő ukrán nacionalizmus, ezzel nem lehet azonosulni. De az agresszióval lehet? Senki se értsen félre, nyilván semmi sem analógiája semminek a történelemben. De 1990. március 20-án a marosvásárhelyi magyaroknak el kellett volna futniuk a megtévesztett, feluszított, botokkal felfegyverzett támadók elől? Vagy mit kellett volna tenniük? Kedves kollégák, ne engedjétek, hogy elhiggye itt Erdélyben bárki magyar, hogy Európa erőszakos átrendezése hasznunkra lehet! Éppen ellenkezőleg, a történelem azt bizonyítja, 1919-ben vagy 1945-ben egyaránt, hogy ebből mi csak veszíthetünk.
Nekünk azt is ki kell mondani, ami nem mindenkinek tetszik. Ha Erdélyből minden úgy nézne ki, mint Bukarestből vagy Budapestről, akkor egyszerű lenne. De Erdély más. Amikor Budapesten tizenkét óra van, és Bukarestben egy óra, akkor Kolozsváron fél egy. Nagyjából ez a csillagok állása. Csak ezt nem tüntetik fel sehol. Mi viszont tudjuk. Azért érdemes újra meg újra visszafordulni az elmúlt harminchárom esztendőhöz, mert annak tudása, hogy a legnehezebb helyzetben is képesek voltunk a saját időszámításunkhoz igazodni, önbizalmat adhat. Helyettetek nem dönthet senki. Igaza van annak, aki azt mondja, hogy Brüsszel sem, Washington sem, de teljes tisztelettel hozzáteszem: Budapest sem. És el kell jutni oda, hogy Bukarest se vindikálja magának ezt a jogot. A mi jövőnket nekünk kell elképzelni.
1990-ben mindenféle politikai tapasztalat nélkül, íróként, tanárként, ügyvédként, orvosként, mérnökként ránk szakadt egy hatalmas teher: egy közösség sorsa. Tanácsot kérhettünk, de dönteni nekünk kellett. Jól, rosszul, ezt ítélje meg az utókor! Ma ti ismeritek a legjobban ennek a magyar közösségnek a vágyait, lehetőségeit, gondolkodásmódját. Jobban, mint bárki más. Sokszor tapasztaltam, senki sem szereti, ha mi itt Erdélyben a saját fejünkkel gondolkozunk. Mindenki át akar vinni az utca túloldalára, mint az öregasszonyt, aki nem is akar átmenni. De nincs mit tenni, csak úgy fogunk megmaradni ezen a földön, a szülőföldünkön, ha nem felejtjük Kós Károly szavait a Kiáltó Szóból: „…mi nem az egységes magyarságból elszakasztott egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját, külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel. Tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni és tudtunk nehéz vereségek után talpra állani.”
Most is igaz ez. Kell a támogatás óvodát, iskolát építeni. De a törvényért, amely többek közt a magyar óvodát és iskolát lehetővé teszi, nekünk kellett megküzdeni újra meg újra. 1995-ben, 1999-ben, 2010-11-ben.
És ugyanez a küzdelem zajlik most is. Helyettetek ezt nem végezheti el senki. Igen, „külön históriai egység” vagyunk, miközben a magyar nemzethez tartozunk. Magyarországtól sok támogatást kapunk, de adunk mi is a magyar nemzetnek legalább ugyanannyit. Nem pénzben, hanem tudományos, művészeti, irodalmi értékben. És adunk talán példát is arra, hogyan kell a legnehezebb helyzetben is megmaradni. Adunk persze, nem jószántunkból, képzett, magyarul beszélő, könnyen beilleszkedő munkaerőt is, de azt inkább itthon kellene tartani. Akár pénzben is ki lehetne számolni, mit jelent ez, de nem számolgatni kell, hanem élhető jövőt kínálni mindenkinek Erdélyben.
Nyilvánvaló, hogy az országon belüli román–magyar viszony elsősorban rajtunk és a románokon múlik. Ezért is örülök annak, hogy tegnap a két koalíciós pártelnök egyértelműen a velünk való koalíció fenntartása és a közös kormányzás folytatása mellett érvelt. Viszont abban is egyetérthetünk, hogy a feszültségek csökkenését vagy növekedését az elmúlt évtizedekben nagy mértékben befolyásolta a Románia és Magyarország közti kapcsolat. Ma például egyáltalán nem segít nekünk az, hogy bár a két ország továbbra is egy szövetségi rendszeren belül van, lényeges geopolitikai kérdésekben másképpen vélekedik Románia, és másképpen Magyarország. Ez egyébként nemcsak minket hoz nehéz helyzetbe, hanem az egész térségben komoly feszültséget okoz. Úgy, ahogy Romániának is figyelembe kellene vennie, hogy az ismét erősödő román nacionalizmus milyen veszélyekkel jár nemcsak ránk, hanem az egész országra nézve, Magyarországnak is tekintettel kellene lennie a határain kívül élő magyarokra, amikor a maga álláspontját kialakítja, akár az Európai Unió jövőjéről, akár a háborúról, akár a nemzetállami elképzelésekről legyen szó. Tudom, hogy nem könnyű, de az RMDSZ-nek aktív szerepet kell vállalnia a két ország közti közeledésben. Nem a protokolláris találkozókra gondolok, hanem a hétköznapi együttműködésre. Ami tulajdonképpen nincs. Nagyon nyersen, nagyon népiesen: nem engedhetitek, hogy két szék közt a pad alatt maradjon ez a több mint egymilliós magyar közösség.
Nehéz feladat, ismétlem. De talán még emlékeztek, hogy ilyenkor mit szoktam mondani: ha könnyű lenne, mások is meg tudnák oldani. (…)
(Beszéd az RMDSZ XVI. kongresszusán, Temesváron, 2023. április 29-én.)

„Magyarországon ma központosított nemzetállam épül”

A metaforákon innen és túl, egyvalami biztos: nem beszélünk arról a stratégiai ellentétről, amely ma a két ország viszonyát jellemzi. Hál’ istennek egyelőre csak ellentétről van szó, nem ellenségeskedésről, de ma már jól látható, hogy más-más irányba megyünk. Alapvetően különböznek az állam˗koncepciók is. A romániai demokrácia ezer sebből vérzik, a hatalmi ágak közt nincsen egyensúly, mert a politikai döntésekbe is újra meg újra beleszól az igazságszolgáltatás, és vannak bizony bajok a jogállamisággal errefelé is. De alapjában véve továbbra is a nyugati mintákat próbálja követni az ország. Ezzel szemben Magyarországon ma egy központosított nemzetállam épül nagy „lendülettel”. Legyünk őszinték, ha Románia egy ilyen állameszmét követne, nekünk abban nem lenne helyünk. Vitatkozhatunk arról, ki milyen államigazgatást tart célravezetőnek, de számomra most a legfontosabb kérdés, hogy hova vezet vajon, ha sem a románokat, sem a magyarokat nem érdekli, mit gondol a másik. Meglehet, a román politika nem esik kétségbe, ha Magyarország elszigetelődik a térségben, de ez az erdélyi magyaroknak biztosan nem segít, és mellesleg a többi határon túli magyar közösségnek sem. A nem Magyarországon élő magyaroknak továbbra is egy közös Európa az érdekük, ahol határok nélkül együtt lehetnek a különböző nemzetek. (…)
A kilencvenes és a kétezres években a két ország ugyanazon az úton haladt. Ma viszont az erdélyi magyar politika, akár bevalljuk, akár nem, egyre nehezebben tudja áthidalni, hogy például egészen másképpen értelmezik az ukrán–orosz háborút Budapesten és Bukarestben. A magyar kormány segítségére nagy szükségük van az erdélyi magyaroknak, elsősorban oktatásban és kultúrában, de kérdés, hogy mi lesz, ha ezután sem közeledik, hanem távolodik egymástól a román és magyar álláspont. A háború dolgában az RMDSZ kormánypártként a román kormány véleményét támogatja természetesen, és ez így helyénvaló, de kérdés, hogy mikor kell majd sokkal egyértelműbben megnyilatkoznia az erdélyi magyar szövetségnek Európa jövőjéről és a követendő demokrácia-modellekről is.
Nem lesz mit tenni, választani kell: ha kelet felé indulunk, kissé hosszú lesz az út, amíg eljutunk nyugatra.
(Új világrend minden bizonnyal nem lesz, de sok minden megváltozhat, és nem a magyarok javára Népszava, 2023. december 14.)

„Micsoda giccs ez is: patrióták pátria nélkül”

Az RMDSZ, majd a Fidesz egykori európai parlamenti képviselője, Tőkés László, aki annak idején EP-alelnök is volt az Európai Néppárt színeiben, nemrég Tusnádfürdőn meg is biztatta az RMDSZ politikusait, hogy a magyarországi kormánypártokhoz igazodva álljanak át mielőbb, és legyen patrióták. Micsoda giccs ez is, gondoltam akkor: patrióták pátria nélkül.
Legalábbis még mindig tisztázatlan, hogy mit vallunk mi hazánknak. Egyelőre patrióták nehezen, legfeljebb lokálpatrióták lehetünk teljes meggyőződéssel. De a lényeg mindenképpen az, hogy jó helyen van az erdélyi magyar képviselet ott, ahol van immár harmincegy éve, ha az Európai Néppárt egyik elődjét, az Európai Demokrata Uniót (EDU) is beleszámítom. Igen, beismerem, 1993 tavaszán győzött meg engem Antall József miniszterelnök egy négyszemközti beszélgetésen, hogy lépjünk be, segíteni fog nekünk az EDU budapesti kongresszusán szeptemberben. Kételyeim voltak, nem akartam elkötelezni az erdélyi magyar politikát egy bizonyos ideológia mellett. Ő viszont nagyon pragmatikusan azzal érvelt, hogy ez egy viszonylag középen álló, nem egyetlen ideológiájú, bár persze inkább konzervatív szövetség, és mindenképpen szükségünk van arra, hogy erősebb legyen a hangunk Európában. Megegyeztünk, és miután ezt otthon az RMDSZ országos vezetőségében is végigvitattuk, majd megszavaztuk, szeptemberben Helmut Kohl és Jacques Chirac támogatásával fel is vettek minket az EDU-ba. Kérhettük volna a felvételünket abban az időben még az EUCD-be, az Európai Kereszténydemokrata Unióba is, amely viszont csakis kereszténydemokrata szövetség volt, de ezt az RMDSZ liberális platformja határozottan ellenezte, és én nem erőltettem, mert egy etnikai pártnak csakis akkor van szerintem létjogosultsága – és jövője –, ha belső sokszínűségét megőrzi. Úgy vélem, ennek ma is így kellene lennie, de ahogy látom, újabban nem errefelé igyekszik az erdélyi magyar politika.
Apropó giccs! Lehet giccs egy szó is. Egy vélemény. Egy politikai kampány. És még mennyi minden! Mekkora giccs volt 2021-ben a budapesti augusztus 20-i ünnepség. Nemzeti giccs. Patrióta giccs. Szégyenkezve néztem a televízióban, ahogy félmeztelen „gályarabok” vontatják kerekeken az irdatlan turulmadarat. Emese álmát ily módon megjeleníteni felért az idei párizsi olimpia megnyitójával, erotikus többértelműségében is. Mégis mekkora különbség! A turulmadárból giccs lett, míg a párizsi rendezvény egy zseniális performansz volt mindenképpen. Nem patetikus tömegdemonstráció, hanem a művészetek városához méltó groteszk felvonulás. Hát tényleg nem vesszük észre, hogy így is fel lehet lépni mindenféle ízlésdiktatúra ellen?
(A politikai giccsről, Népszava, 2024. szeptember 8.)

„Tessék mondani, Úzvölgye dolgában is egyet tetszik érteni az illető elnökjelölttel? Legionárius eszmék ügyében is?”

Szörnyű lenne, ha elveszítenénk, amit eddig megvalósítottunk, az iskolákat, a nyelvhasználatot, az önkormányzatiságot. Tudom, ha valami megvalósul, hamar felejtjük. Pedig a mi döntésünk által, a mi erőnkből, a mi összefogásunkkal történt, ami történt. Lehet, unalmas ezt állandóan felemlegetni. Akkor viszont legalább arra gondoljatok, arra a sok rosszra, ami megtörténhetett volna, amennyiben mi nem vagyunk erősek, és ezután is megtörténhet, ha nem lesz erőnk megakadályozni. Ezekben a hónapokban kiderült, milyen könnyű ezt az országot a sötétbe visszalökni, és ezzel együtt elvenni tőlünk mindazt, amit kivívtunk magunknak.
Most is nekünk kell dönteni. Hadd legyek nyersen őszinte: nem Amerika elnökének, nem az orosz elnöknek, nem Magyarország miniszterelnökének, nem a francia elnöknek, nem a német kancellárnak. Nekünk kell meghozni a döntést.
Kinek-kinek egyenként is. Hallom, azt mondja Magyarországon néhány publicista, egy-két politikus, aztán maga a miniszterelnök is, hogy egyetértenek a keresztény – sokan vagyunk keresztények errefelé, ki jó, ki rossz! –, EU-ellenes, szuverenista jelölttel kereszténység és EU-ellenesség dolgában. Én ugyan azt gondolom, hogy egy nyílt és toleráns, határok nélküli EU helyett a nemzetállamok Európáját propagálni kapitális tévedés, hiszen nekünk itt a nemzetek, etnikumok, régiók Európájára lenne szükségünk, ám ki tudja, igazam van-e. Az én szemléletem nyilván sajátosan erdélyi magyar szemlélet, mi talán rövidlátóak vagyunk, csak az erdélyi magyar érdekekre figyelünk. De tessék mondani, Úzvölgye dolgában is egyet tetszik érteni az illető elnökjelölttel? Legionárius eszmék ügyében is? Költői kérdés persze.
Csakhogy nekünk nem olyan Európa kell, amelyben egy sírgyalázóval bármiben is egyet lehet érteni. A mi tolerancia-eszményünk, beismerem, véges. Vagyis véget ér az úzvölgyi katonatemető bejáratánál.
(Választási pamflet Transtelex, 2025. május 10.)