Van a Kárpát-medencében, sőt egész Európában szétszórva egy kiadatlan magyar irodalomtörténet. Balassi Bálinttól vagy Zrínyi Miklóstól a mai magyar írókig magától értetődően mindenkiről szó esik ebben a sokkötetes munkában, amelynek kisebb-nagyobb fejezetei fellelhetők Szabadkán, Pozsonyban, Kassán, Ungváron, Marosvásárhelyen vagy Kolozsváron és persze Magyarországon többfelé.
De minden bizonnyal Bukarestben, Bécsben, Párizsban és Londonban is fel kellene kutatni jó néhány lapját, ha egyszer valaki majd össze akarja gyűjteni, amit a posta vagy a baráti szívesség eljuttatott oda.
Ez az irodalomtörténet valóban képet ad a magyar irodalom teljességéről is, de
tulajdonképpen a huszadik század második felének és a huszonegyedik század kezdetének hihetetlenül átfogó, részletes, pontos és érdekfeszítő leírása. Egyúttal pedig szerzőjének olyan hiteles pályaképe, esztétikai és politikai ítéleteinek olyan kimerítő gyűjteménye, amely minden bizonnyal önéletírásként is kivételes élményt kínálna az olvasónak. Feltételes módban fogalmazok, mert amint említettem, ezt a terjedelmes munkát laponként kell majd valakinek összeszednie. Hacsak a szerző nem készített másolatot annak idején. Talán igen, talán nem. Megkérdezhetnénk, hiszen nap mint nap itt van közöttünk, figyelme nem lanyhul, szó sincs róla, hogy máris lezárta volna fontos művét.
Helyesbítek: egyik fontos művét.
Nem titkolózom tovább, úgyis könnyű kitalálni, hogy Ilia Mihály tanár úrról beszélek, akinek nemcsak ez a majdan összeállítandó levélregény a maradandó alkotása, hanem a Tiszatáj hőskora is, meg aztán tanulmányok, esszék, kritikák egész sora vagy a keze alól kikerült, naggyá lett tanítványok serege, egy olyan közéleti, oktatói és irodalomtörténészi életút, amely ma már kitörülhetetlen a magyar irodalom térképéről. Ilia Mihály a szó szoros értelmében új meg új utakra indított majdani bölcsészeket, történészeket, sőt, politikusokat is, és tanúsíthatom, nagyrészt neki köszönhetjük mi is a Szeged és Marosvásárhely, illetve Szeged és Kolozsvár közti láthatatlan hidat, amelyen
ide-oda jártak az emisszáriusok.
Egy rossz korban, amikor próbáltak minket itt Erdélyben elzárni a világtól és elsősorban Magyarországtól, fiatalok jöttek csapatosan vagy egyedül, hozták a jó szót, a könyvet, a folyóiratot, de még a levesport vagy a kávét is a hátizsák valamelyik bugyrában elrejtve. Nem mindig sikerült átcsempészni a határon, de többnyire igen. Konspirálni is kitűnően
megtanultunk akkoriban mindannyian, de hátha nem lesz szükség erre ezután soha. Bár nem vagyok biztos benne. Visszafelé meg vitték tőlünk a szegedi diákok a hírt, hogy még élünk és remélünk, és vittek természetesen kéziratot a cipőtalpban vagy éppenséggel a lányok bugyijában elrejtve. Igen, ne tessék csodálkozni, ez is a határon túli magyar irodalom közelmúltjához tartozik.
Levelet is küldött ilyenkor Ilia Mihály, vagy legalább szóbeli üzenetet. Postán is gyakran jött levele, amelyek nyilván a román és magyar titkosszolgálat műveltségét is gyarapították. Tudta ezt ő is, és tudtuk mi is. De a lényeg az, hogy élt a Szeged–Marosvásárhely tengely. Éltette Ilia Mihály tanár úr. Ma már nehéz elképzelni, hogy micsoda öröm volt újra meg újra levelet vagy legalább üzenetet kapni tőle. Olvasott minket, meg is hallgatott a bukaresti, kolozsvári vagy marosvásárhelyi rádió magyar nyelvű adásában, amíg még volt ilyen.
Állíthatom, hogy tanítványaivá tett ezáltal mindannyiunkat. Egy Szeged-központú nagy magyar összeesküvés, egy virtuális irodalmi akadémia levelező tagjai lettünk általa. Nem csak az irodalomról szólt mindez. A történelemről is. Arról a történelemről, amely Ilia Mihály elképzelése szerint csakis egyirányú, csakis közös lehetett mindannyiunk számára, akárcsak az irodalom. Nem táborokban, hanem értékekben gondolkozott.
Milyen kár, hogy kiveszőben ez a nagyszerű műfaj: a levél, Mikes Kelemen el nem küldött leveleitől Kazinczy Ferenc kiterjedt, irodalomszervező és irodalomteremtő levelezésén vagy Petőfi, Arany, Ady prózában és versben írt levelein át egészen máig. Az az igazság, hogy nemcsak levelet írni, hanem levelet olvasni is szertartás. Bevett rutin és jóleső meglepetés. Szakavatottan felvágni a borítékot, hogy ne sérüljön benne a levél, két ujjal felcsippenteni a papírt, majd kellő izgalommal széthajtogatni, mindez nem hasonlítható az e-mailhez. Igaz, e-mailt is lehet úgy írni, mintha papíron fogalmazna az ember. Mélyebben, ráérősebben, maradandóbban.
Ilia Mihály ráadásul egy-egy fotót is mellékel gyakran a levelekhez, képeket az irodalomtörténethez. Most hirtelenjében Csáth Géza, Kosztolányi Dezső, Jász Dezső mosolygó hármasa jut eszembe. Egészen fiatalok még. Mi lett ebből is! Meg aztán egy-egy lokálpatrióta különlegességet is küld a tanár úr időnként a határtalan hazába, a
szomorú szemű Juhász Gyulát például, a Tápai lagzi halhatatlan költőjét.
Azon gondolkozom, nem először, hogy vajon mi a helyzet a levelek szerzői jogával. Ugyanis éppen készülök megsérteni ezt a szerzői jogot. Vagy mégsem? A szellemi tulajdon is tulajdon, amit tiszteletben kell tartani. Kié a levél? Meddig a feladóé? Gondolom, amíg meg nem érkezik. Attól fogva a címzetté. De csak mint tárgy. Így képzelem. Hajdanában magyarázgatta nekem valaki, hogy ez azért nem ilyen egyszerű, de már elfelejtettem a részleteket.
Annyi biztos, hogy a mű maga akkor is a szerzőé, ha az én fiókomban várakozik. Például Ilia Mihály precíz mondatai a határon túli magyar irodalomról. Általában a magyar irodalomról. Empátia van ezekben a levelekben, szeretet és együttérzés, ami viszont szilárd értékrenden alapul.
Álmodozzunk tovább: milyen nagyszerű könyv lenne, szakkönyv, napló és regény egyszerre, ha egyszer ismét egy helyen lennének ezek a levelek. Mekkora elégtétel arra gondolni, hogy olyan ez is, mint nálunk a Székelyföldön a közbirtokossági erdők, amelyeket a rendszerváltás után sikerült visszaszerezni. Sajátos tulajdonforma. Vagy annál is sajátosabb. Sokan vagyunk a haszonélvezői, de egyetlen ember hozta létre.
Végezetül hadd éljek vissza mégis résztulajdonosi jogaimmal! Idézek
egy-egy részletet két leveléből, az egyik még a romániai forradalom idején, 1989. december 26-én íródott: „Kedves Béla Barátom, örömmel hallottam
nevedet, meg Gyurkáét is. Nagyon nagy szeretettel és aggodalommal vagyunk
irántatok és várjuk a jó híreket. Itt az egész ország szimpátiája a romániai
forradalomé. Szegeden nagy konvojokban megy a segélyszállítmány kifelé. Egy
elszegényedő ország teszi túl magát a történelmi sérelmeken és testvéri
gesztusként nyújtja a kezét és a segélyeket. Az utcai föliratok a romániai
forradalmat éltetik, magyar emberek írták föl. Istenem! Ezt is megérhettük! (…)
Telefonon nem tudtunk elérni benneteket, Baka Pistával is sokszor hívtuk
számaitokat. Ha van rá mód, adjatok hírt magatokról (…) Szerető hívetek: Ilia
Mihály”
Igen, ne tessék meglepődni, lelkesek voltunk, bizakodók mindannyian, határon innen és túl. Ma sem bánom, és remélni merem, hogy a szegediek sem bánják minden csalódás ellenére, ami azóta ért minket. Mert hát hamar elmúlt az eufória, jött egy másik levél 1990. február 18-án Miskától – így emlegettük őt annak idején is –, ez már tele van aggodalommal, miközben néhány mondatban hallatlanul célratörően tájékoztat mindenről, ami Magyarország és a határon túli magyarok irodalmi életében fontos. Nézem harmincnégy esztendő múltán: semmi fölösleges nincsen a levélben, ma is értékelhető röntgenképe annak a történelmi pillanatnak. Csak részleteket idézek belőle, abban a majdani Ilia-irodalomtörténetben úgyis olvasható lesznek ezek a látleletek: „Kedves Béla Barátom, köszönöm erősen a Látó első számát és gratulálok hozzá.
Szakolczay Lajos már beszélt veled róla a rádióban, így az én folyóiratszemlémben már csak említődik majd a lap. (…) én most nem utazhatok hozzátok (…) De gondolom, hogy mennek fölösen helyettem is mások. (…) Nem kis aggódással vesszük a rossz híreket. Nagyon megörvendtem Pleșu miniszter úr látogatásának, okos, intelligens, európai úr, akivel jó párbeszédet folytatni. De ha tüntetőkkel kell párbeszédet folytatni az iskolák dolgában, akkor bizony európaiság ide vagy oda, megkeseredik a lélek ebben a párbeszédben. (…) Vásárhelyiek írják, hogy te valószínűleg meghívást kapsz a kolozsvári egyetemre. Az bizony jó lenne, hogy te ifjakat tanítsál. Általában sok pletyka jő tőletek, igazáról nem tudok meggyőződni semminek. (…) A fölvidékiek is új lapokat csinálnak, főleg napilapokat. Az ottani irodalmi személyi változások (Grendel, Dobos főnök lett, az előbbi az Irodalmi Szemlénél, az utóbbi a Madách Kiadónál), jó jel. Nincs változás a délvidékieknél, ott egyelőre a szerb törekvések állják útját minden jobb változásnak. Sziveri halála nagy veszteség, a Tolnai utáni nemzedék legjobb alakja volt és elvesztése ezt a nemzedéket költő nélkül hagyta. (…) Ha idő és kedv van rá, írj néhány sort magatokról. Telefonon nehéz elérni benneteket, egyszer sikerült, de csak a fiatokat találtam otthon. Szeretettel üdvözöl híved: Ilia Mihály.”
Soha nem voltam szegedi diák, mégis voltak szegedi tanáraim, először Ilia Mihály, majd valamivel később az idén szintén kilencvenéves, szintén nagy levelező Fried István is. Ma is boldog vagyok, ha levelet kapok tőlük. Bár lenne még sok ilyen levélíró professzorunk! És hátha lesz kinek ezután is, hátha nem kell úgy címezni egy-egy levelet sem Erdélybe, sem Felvidékre, sem Délvidékre, hogy „Édes néném”.
Megjelent a Tiszatáj irodalmi folyóirat 2024. szeptemberi számában.
