8
2005. június 29.
„végső soron a népünknek fogunk elszámolni”
– Tehát versszerkesztő voltál. Mit jelent verset szerkeszteni? Mert azt tudom, hogy mit jelent kéziratot szerkeszteni, gondozni. De hogyan szerkesztesz verset? Mit csinálsz? Kihúzod a jelzőt, beírsz egy másikat? Megbeszéled a szerzővel? Hogyan folyt a versszerkesztés az Igaz Szónál?
– Amikor én az Igaz Szóhoz kerültem, a versszerkesztő Székely János volt. Én a versrovatot Székely János nyugdíjba menése után vettem át viszonylag rövid időre, egy évre, másfél évre. Persze, hogy addig is szerkesztettem verset, hiszen például elindítottunk egy fiataloknak szóló mellékletet az Igaz Szónál, ha jól emlékszem, a hetvenes évek végén valamikor, a nyolcvanas évek elején. Négy melléklet volt évente Tavasz, Nyár, Ősz, Tél címmel. Ez a Termés című folyóiratra utal vissza egyébként, és később ebből lett az Ötödik évszak című antológia is. Akkor abban bíztunk, hogy ebből kinőheti magát egy ifjúsági irodalmi lap, de hát nem sikerült. Ez is csak egy időleges nyitás volt akkor, hogy ilyesmit szerkeszthettünk. Tehát akkor is szerkesztettem verset, meg később is. Székely János megmutatta nekem a rovatához beérkezett küldeményeket, konzultált, megbeszéltük. Ő amúgy is egy állandóan párbeszédre kész ember volt, és én nagyon sokat tanultam például a pontosságából. Soha megválaszolatlanul nem hagyott egy levelet…
– Ezt én is tapasztaltam. Képzeld el, írtam néhány verset, elküldtem az Igaz Szóhoz, és Székely János válaszolt. Azt írta: dicséretes az aforizmatikus tömörség, amelyre törekszem, de sok még a tanulnivalóm.
– Mit jelent verset szerkeszteni? Először is döntéskényszert jelent. Ez egyébként nagyon fontos. Én sok mindentől viszonylag védetten élhettem az irodalmi lap szerkesztőségében, de ugyanakkor az én munkám is olyan volt, hogy nap mint nap dönteni kellett, és ezek a döntések sokak számára életbevágóak voltak.
– Nem volt olyan sok közlési lehetőség.
– Így van. Valaki megírja a maga verseit, és úgy érzi, hogy a világ számára valami nagyon fontosat mondott, elküldi például az Igaz Szónak, és szívrepesve várja a választ. Én is jól emlékszem, hogy kezdő, kamasz poétaként hogyan néztem a postaládát, mennyire vártam a választ, és elsősorban az elfogadó, nem a visszautasító választ. S akkor a versszerkesztés abból áll elsősorban, hogy van egy irodalmi lap, abban van viszonylag szabott hely például a versek számára, ennél sokkal több beérkezik a szerkesztőségbe, és azoknak a nagy részét vissza kell utasítani. Ez egy kegyetlen dolog.
– Van, amikor egyszerű, gondolom, hogyha dilettánssal van dolgod.
– Természetesen. De még a vad dilettánsok verseit is tapintattal kell visszautasítani, mert én nem hiszem, hogy valakinek az önbecsülésébe szabadna belegázolni. Mert lehet, hogy valaki nem alkalmas versírásra, de valami egyébre biztosan alkalmas. Mindenkiben van valamilyen képesség, én ezt vallottam, és vallom ma is. Tehát a versszerkesztés ebből áll: válogatni kell. Nagy öröm például, ha felfedezhetsz egy új tehetséget.
– Volt ilyen élményben részed?
– Persze, például Kovács András Ferenc első verseit mi vittük az Igaz Szó szerkesztőségébe, és ha jól emlékszem, vagy abban a bizonyos ifjúsági mellékletben vagy az Ötödik évszakban jelentek meg. Ő még akkor középiskolás diák volt, talán utolsó éves, és Gálfalvi Györggyel meglátogattuk az édesapjáékat, és akkor ideadták az Andris verseit. Tehát ez a szerkesztésnek az egyik része: válogatni, dönteni. Egyébként tehetséges szerzők versei közül is mindig ki kellett választani azt, amit közölsz, és azt, amit visszautasítasz.
– Mert éppen minden nem fér be.
– Igen. Meg aztán jó szerzők sem írnak csak jó szövegeket. Írnak rosszat is. Tehát a szerkesztőnek nagyon fontos szerepe van. Nagyon biztos ízlésű embernek kell lennie, aki meg tudja különböztetni a jót és a rosszat, és aki akár arra is képes, hogy a szerzőnek szól egy vers esetében, hogy „szerintem ez a sor itt nem jó”, vagy „itt ezen még gondolkozni kellene”. Ez velem is így volt. Voltak olyan verseim, fontos versek egyébként, amelyekben észrevettek egy-egy zökkenőt, szóltak, újragondoltam, kijavítottam. Tehát az irodalmi életben ez a munkamegosztás: van szerző, van szerkesztő, és van kritikus. Vannak, persze, mindenféle teóriák, tehát olyan is, hogy úgy kell közölni, ahogy az Isten adta, vagy: ami a szerző tollából kikerült, annak úgy kell maradni. Én az ilyen elméletekben nem hiszek, a szerkesztő sokat segíthet egy szerzőnek, és ez is a dolga.
– Az nem fenyeget egy versszerkesztő esetében, hogy a saját ízlését megpróbálja rákényszeríteni a másikra? Tehát lehet az jó vers, csak nem felel meg az ő ízlésének, nem olyan vers, amit ő szeret vagy amilyent ő szokott írni, és akkor amiatt utasítja vissza. Létezik objektivitás ezen a nagyon szubjektív területen?
– Teljes objektivitás nincs, és nem is kell lennie abban az esetben, ha sokszínű a préri. Tehát ha több irodalmi lap vagy könyvkiadó van egy kultúrán belül, akkor nyugodtan megengedheti mindegyik magának, hogy minél határozottabb arcélet mutasson, odaálljon egy irányzat mellé, és akkor ez azt is jelenti, hogy más irányzatokat, bizony, árnyékban hagy, nem közöl, visszautasít. Az irodalmi élet így működik. Ez nálunk nem pontosan így volt, az egység akkor is parancs volt Erdélyben. Tulajdonképpen mindenre visszavezethető, nem csak a politikáról szól az, amit mi az egységről mondunk. Az mindenről szól. Például Erdélyben akkor két irodalmi lap volt, az Utunk és az Igaz Szó. Egymás között éppen eloszthatták volna az irodalmi életet, de ez úgyis kizárólagossághoz vezetett volna, és ott maradunk a két szék közt a pad alatt.
– Mégis, mi volt az a különbség?
– Valamivel nyitottabb volt az avantgárdra az Utunk, de ez árnyalatnyi különbség, egyébként mindkét lap arra kényszerült, hogy az irodalmi élet minden áramát és minden irányzatát közölje. Tehát én már ennél a lapnál megtanultam, hogy nem lehetsz elfogult, és hogy empátiával kell figyelni arra is, ami nem a te ízlésed szerinti irodalmi mű, és főleg képesnek kell lenned megítélni a tőled távolabb álló irodalmi munkák esetében is, hogy mi érték, és mi nem érték. Ez egyébként, ha nem vagy szerkesztő vagy kritikus – egyszerűen csak írsz, vagy festesz, vagy zenét szerzel –, akkor nem kötelező, sőt időnként dühödten elfogultnak kell lenni. Persze, az igazi író vagy művész tudja, hogy mi a jó a másik munkájában. Ebben különbözik a politika és az irodalom: az irodalmi életben, én azt tapasztaltam, sok a hiúság, irigység, gőg, verseny, rivalizálás, önzés, de azért tetszik, nem tetszik, egyvalamit el szokás ismerni: ha a másik értéket alkotott.
– A költészetedben tudtad hasznosítani a szerkesztői tapasztalatot?
– Persze, valószínűleg igen. Sokat tanulsz, amikor szerkesztőként olvasod másoknak a szövegeit. Ha egyébként leülsz József Attilát vagy Adyt olvasni, akkor egyszerűen azonosulsz vele, és úgymond belekerülsz az illető szövegnek a világába, azzal együtt lélegzel, és az élmény így teljes. Na most, ha szerkesztőként olvasol egy szöveget, akkor nem ez történik. Szerkesztőként nem szabad engedned, hogy elragadjon a szöveg, hanem rendkívül kritikusan olvasod szóról szóra és sorról sorra. József Attilát is lehet így olvasni, Adyt is. Én tudom így olvasni őket, és ha így olvasom, akkor leülünk, és elmondom neked, hogy bár zseniális költő József Attila, a legnagyobb verseiben is hol vannak a kompromisszumok, ahol nem tudott megoldani egy rímet igazán jól, csak úgy, hogyha a szórendet egy kicsit megerőltette. Vagy akár Ady Endrével kapcsolatosan is, bár Adynál nehezebb az ilyesmiket fölfedezni, mert belőle másképpen ömlik a szöveg. Ha szerkesztő vagy, nagyon sokat tanulsz ebből, mert megtanulsz kritikusan olvasni szöveget. Én szerkesztőként olyan rutinra tettem szert, hogy most is idegesíti az RMDSZ-nél a kollégáimat, hogy ha elém tesznek egy levél- vagy nyilatkozattervezetet, vagy bármilyen írott szöveget, ránézésre megtalálom például a helyesírási hibákat.
– És bosszantanak rettenetesen.
– Megtalálok benne minden hibát, ugyanis ez a mesterség azt jelenti, hogy megtanultad a szövegképet. A szavaknak van egy grafikai képük, az beleivódik az agyadba. Hogyha attól eltér egy grafikai kép valahol, egy hiba van a készülékben, egy hiba van a képernyőn, azt azonnal látod, tehát megtörik ott a ritmusa a szónak, a szövegnek, a nyelvnek. Tehát megtanultam másképpen olvasni, mint akkor, amikor egyszerűen csak irodalomszeretetből olvas az ember. Megtanultam, hogyan kell kijavítani a szövegeket, hogyan kell a szerzővel tárgyalni. És ez is nagyon fontos: a másik emberrel hogyan kell megbeszélni, hogy ő valahol hibázott, de én amikor azt a hibát megmutatom neki, akkor tulajdonképpen a javát akarom, egy jobb szöveget akarok kihozni belőle. És sok mindent megtanultam még szerkesztőként.
– Miben látod a különbséget a költői és a politikusi látásmód között, és utána a kifejezésmód között? Gondolom, hogy a metafora szerepe mind a kettőben fontos. Most a legutóbbi politikai szövegedben például erős és emlékezetes metafora, hogy „Justitia asszonynak átlátszó kendővel van bekötve a szeme”. Ez egy költői kép akár. Tehát mi a különbség a kétféle világlátás között? Túl azon, hogy az egyik gyakorlati indíttatású.
– Óriási különbség van. De azért én nem vagyok két ember, én egy ember vagyok, vagyis ez áthidalható.
– Kevesen vannak, akik erre képesek.
– Én nem vagyok a poéta prototípusa, mondjuk, nem vagyok villoni alkat.
– Ez igaz.
– A költő robotképe, hogyha megnézzük a világirodalmat, a bohém, a szuverén, a semmilyen szabálynak nem engedelmeskedő ember. És ebben sok igazság van.
– De miért? Arany János is költő!
– Arany János is tudta azt az igazságot, amit én is tudni vélek, hogy végül is nem az életben kell feltétlenül minden pillanatban eredetinek lenni és minden pillanatban fölrúgni az egyébként azelőtt általad is elfogadott játékszabályokat, hanem a versben kell valami mást, valami egyénit teremteni, még akkor is, még egyszer mondom, hogyha az nem feltétlenül új. Tehát a versben kell „olyannak” lenni. A költő akkor ér valamit, ha egyéni, ha más, és ha eredetit tud mondani. Ha olyasmit tud fölmutatni, amit mások nem mutattak föl. A politikában szerintem szintén szükség van tehetségre, szintén szükség van sokféle képességre.
– Eredetiségre?
– Bizonyos értelemben még eredetiségre is. De egy biztos: hogy itt keményen tisztelni kell a közösségi akaratot, és keményen be kell tartani a közösségi döntéseket. Tulajdonképpen a politikusnak ez a dolga. De ugyanakkor, ezt elmondtam már, a politikus nem közvélemény-kutató. Tehát azok a kollégáim, akik azt hiszik, a politikus szerepe annyiból áll, hogy tudni kell, mit akar a közvélemény, és akkor azt kell képviselni, azok nem politikusok, azok konjunktúralovagok. Mert egy közösség azért választ magának vezetőket, hogy azok fölmérjék a helyzetet, és cselekedjenek a megfelelő módon. Vagyis olyan vezetőket akar választani, akik az ő érdekében, mármint a közösség érdekében tudnak önállóan, de helyesen cselekedni. A közösség nem feltétlenül olyan vezetőket akar magának, akik ugyanúgy cselekednének, mint bárki a közösség tagjai közül, hanem olyanokat, akik képesek egy helyzetet fölmérni, és képesek a helyes döntéseket meghozni. Kell tudni, hogy mit akar a közösség, kell tudni, hogy merre akar menni, mert nem lehet ellenkező irányba vinni, de időnként kell tudni olyan döntéseket meghozni, amelyek nem feltétlenül vannak ínyére abban a pillanatban a többségnek. Ez a nagy felelősség, és időnként igenis a politikusnak tudnia kell kimondani az esetleg a saját közössége számára is kellemetlen, kényelmetlen igazságokat.
– Nagy felelősség!
– Nagy felelősség, de ismétlem, ezért választanak valakit vezetőnek. A politikai párt – vagy a mi esetünkben az RMDSZ mint érdekvédelmi szövetség – nem közvélemény-kutató intézet. A közvélemény-kutatásokat el kell végezni, tudni kell, hogy milyen cselekedetünk milyen visszhangot vált ki, tudnunk kell, hogy a saját közösségünknek milyen a közérzete, mit tart fontosnak, mit tart kevésbé fontosnak, milyen irányban akar továbbhaladni, de ez nem elegendő. Ez csak segédeszköz ahhoz, hogy a megfelelő döntéseket meg tudjuk hozni, és aztán négy év múlva – vagy egy bizonyos idő múlva, attól függ, hány éves ciklusokról van szó – megítélik, hogy jól cselekedtünk-e vagy rosszul.
– Arról mi a véleményed, amikor a vezető politikusok a szabályok helyett minduntalan a közösséghez fordulnak?
– Hogy érted ezt?
– A kormányzásban, a kormányzás munkájában. Egészen konkrétan – és ez még eklatánsabb példa is, mint amennyire szeretném – az előrehozott választások ötletére gondolok, amiről most annyi szó esik. Tehát mindenben mindig meg kell kérdezni a közösséget?
– Ami az előrehozott választásokat illeti: a demokrácia játékszabályai szerint választásokat nem akkor szoktak rendezni, amikor a hatalmon levők éppen megnyerhetnék azokat, hanem amikor lejár egy megbízatás. Ez egy nagyon fontos szabály. Az előrehozott választások nem azért lehetségesek, hogy a hatalmon levők meghosszabbítsák az országlásukat, hanem azért, mert kell egy lehetőség arra az alkalomra, amikor patthelyzet áll elő a politikai életben, amikor nem lehet kormányozni, amikor lebénul a törvényhozás, és akkor valamilyen módon föl kell oldani.
– A patthelyzetet létre is lehet hozni!
– Persze, van ilyen, meg is történt máshol is, de azért az előrehozott választások elsősorban válságkezelésre valók. Egyébként én nagyon tudok haragudni azokra a politikusokra – akár az RMDSZ-ben is, ha egyik-másik kollégámnál érzek ilyesmit –, akik azt hiszik, arra születtek, hogy képviselők, szenátorok vagy miniszterek legyenek. Senki sem született erre. Őket nem kiválasztották, hanem megválasztották, maradjunk ennyiben! A kiválasztottak és a megválasztottak között óriási a különbség. Engem izgat a kiválasztottságnak a gondolata a világkultúrában…
– Nagyon bonyolult. A zsidók kiválasztottsága például, mert szenvedésre választották ki őket…
– Igen, ezzel kapcsolatban sok mondanivalóm lenne. De ennek nincsen köze a politikához, nincsen köze a megválasztottsághoz. A politikusoknak valóban el kell számolniuk a mandátumukkal, a népnek kell elszámolniuk, senki másnak végső soron. Menet közben a saját pártunknak vagy szervezetünknek számolunk el, de végső soron a népünknek fogunk elszámolni. De még egyszer hangsúlyozom, itt is érvényes az, amit mondtam, hogy vezetőnek választottak, nem pedig egyszerűen visszhangnak. Még akkor is, ha sokak számára nem tűnik demokratikusnak, amit most mondok. Itt van például a népszavazás kérdése. Vannak olyan esetek, amikor a népszavazás fontos, tehát olyan nagy horderejű döntés meghozatalában, amelyhez nem elég a képviseleti demokrácia, hanem közvetlen eszközökhöz kell folyamodni. De például a világon sehol nem szokás népszavazást szervezni adókérdésben vagy, tételezzük fel, fizetéskérdésben.
– Úgy leszavaznák!
– Én kíváncsi lennék arra a népszavazásra, amelyik jóváhagyna például egy adóemelést. Pedig hát a nép akaratából vannak ott azok, akik adót emelnek.
– Igen, csak vannak közvetett és közvetlen érdekek.
– Erről van szó. Akiket megválasztottunk, azok föl tudják mérni, hogy esetleg a holnapi nap szempontjából valóban jobb lenne nem nyúlni hozzá az adókhoz, de már a jövő hónapban nagy bajba kerülnénk, hogyha nem emelnénk az adókat. És ez nem azt jelenti, hogy a a politikus a népet nem tartja elég érettnek egy-egy döntés meghozatalára. Ez így veszedelmes demagógia. Azok érettek egy döntés meghozatalára, akik rendelkeznek minden adattal, minden ténnyel és a teljes perspektívával ahhoz, hogy egy döntést meghozhassanak. Akik előkészítették a megfelelő elemzést, mert megvan hozzá a fölkészültségük, rendelkeznek megfelelő adatokkal. Tehát ez a néphez való fordulás nagyon fontos, de maradjunk annyiban, hogy a képviseleti demokrácia azért még talán nem fulladt ki teljesen.
– Nem merült ki még?
– Nem.
– Na most, a látásmódhoz visszatérve, mi a véleményed Václav Havelnek arról a megjegyzéséről, hogy a hatalom azoknak való, akik nem akarják? Úgymond, akik nagyon oda törekszenek, azoknak nem való, mert átmennek diktatúrába.
– Ez értelmiségi emberek vissza-visszatérő alapmotívuma, én magam is fogalmaztam így…
– És most már nem?
– Egyébként nem tudom, eredetileg kitől származik ez a mondás…
– Én úgy tudom, hogy tőle.
– Sokkal régebbi, akárcsak maga a probléma.
– Lehet, hogy a görög demokráciában is megfogalmazta már valaki?
– Mindegy, hogy ki mondta, ebben én még mindig hiszek. Csak az a baj, hogy nagyon nehéz megvalósítani. Azért hiszek ebben, mert például én 1990-ben nem akartam szenátor lenni, de meggyőztek a kollégáim, és amikor az RMDSZ elnöki tisztét elvállaltam, akkor is valami szükségmegoldásnak láttam ezt, és arra gondoltam, hogy így talán azt a szörnyű szétszakítottságot, amiben akkor vergődött igazából az RMDSZ, valami módon talán föl tudom oldani. Talán föl is tudtam. Lehet, hogy azóta aztán ismét polarizálódtunk. Hiszen óhatatlanul nekem is éles döntéseket kellett vállalnom, és ezek egyik vagy másik oldalnak az eszméit igazolták. Tehát én sem állhattam örökkön örökké középen, mert ez döntésképtelenséget jelentett volna, és menni kellett előre, különösen amikor kormányzásra vállalkoztunk. Akkor gyakorlati döntéseket kellett hozni, addig csak nyilatkozni kellett, meg vigyázni természetesen a szervezet egységére. De remélem, nekem is részem van benne, hogy tizenöt éven át együtt maradtunk ebben a szervezetben. Az biztos, hogy én ezt a hatalmat nem akartam a ’90-es évek elején. Ma már, ha őszinte vagyok, ez nem ennyire egyértelmű. Nem a hatalomról van szó, én nem is szeretem ezt a kifejezést, és arról is lehetne beszélni, hogy Romániában egy magyarnak mekkora hatalma lehet. Valamennyi talán igen. Most éppen miniszterelnök-helyettesként letagadnom sem lehet ezt.
– Magyar politikusoknak is lehet befolyásuk.
– Én általában nem szívesen használom a hatalom kifejezést, mert ma már nem élünk totalitárius rendszerben, tehát nem csak munkamegosztás, hanem hatalommegosztás is van szabály szerint, törvény szerint és alkotmány szerint a társadalomban. Tehát a totális hatalomnak a közelébe sem kerülhet senki. Nem szabad megengedni. Időnként megpróbálják egyesek, és zavarja őket, ha ellenállásba ütköznek, de a demokrácia lényege ez. De persze hogy lehet mégis hatalomról beszélni, hatalomvágyról, hatalomkoncentrációról. Éppen ezért jó, ha nem felejtjük el az általad idézett igazságot, még akkor sem, ha a valóságban csak kivételes pillanatokban működik. ’89 után egy rövid ideig talán működött, legalább az RMDSZ-ben. Az RMDSZ nem hatalomvágyó emberekből állt össze ’89-ben, hanem tenni vágyó emberekből. Erre azt lehet mondani, hogy aki tenni akar, az tulajdonképpen hatalmat akar, mert hiszen befolyásolni akarja a tetteivel a világot. Ez szép, kerek gondolat, de azért ne túlozzunk! Maradjunk annyiban, hogy a hatalmat nem annak kell adni, aki tűzzel-vassal akarja azt.
A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005