7
2005. június 24.
„az asztal vagy billeg, vagy nem billeg”
– Az Igaz Szónál, szerkesztőként és költőként, tartottátok-e a szakmai és a személyes kapcsolatot a román kollégákkal? Baráti volt ez a viszony vagy ellenséges? Hogyan folytatódik ma?
– Én 1990-ig szinte kizárólag magyar környezetben éltem, már ami a munkámat és a baráti körömet illeti. Tél-túl kapcsolatban voltunk ugyan az Igaz Szó szerkesztőiként a Vatra szerkesztőségével, sőt egy-két közös rendezvényen, irodalmi esteken részt is vettünk, de ezek kivételt jelentettek. Azt hiszem, hogy tizenvalahány esztendő alatt két-három ilyen rendezvényre került sor. Ismertük egymást, néhány szót váltottunk, de gyakorlatilag teljesen külön léteztünk.
– Tudom például, hogy Gálfalvi György – legalábbis egy ideig – elég jó viszonyban volt Dan Culcerrel.
– Igen, de még erre sem mondható, ahogy én kívülről láttam, hogy az szoros baráti kapcsolat volt. Nem azért, mintha nem lettek volna barátok, hanem azért, mert tulajdonképpen a magyar irodalom volt a mi figyelmünk előterében. Én is, egyetemista koromból is, néhány román kollégával szívélyes viszonyban voltam. Alexandru Cistelecannal például, aki később a Vatra szerkesztőségébe került, ő nekem évfolyamtársam volt Kolozsváron, Cornel Nistorescu szintén, ők románszakosként, én magyarszakosként. Jó viszonyban voltunk, de azért nem tartoztunk ugyanahhoz a körhöz. Nekem gyermekkoromtól egészen ’89-ig, ’90-ig, 38-39 éves koromig, végig magyar baráti köröm volt, és úgy alakult az életem, hogy közben a magyar nyelv volt a kommunikációs eszközöm. Ez egyébként okozott nekem ’90-ben problémákat, amikor politikára vállalkoztam, mert nem volt a román nyelvben igazán gyakorlatom.
– Elmondhatom, hogy nyelvtanilag kifogástalanul beszélsz, meglehet, mindenkinél jobban, a többiek esetleg magabiztosabban és – hogy úgy mondjam – bukarestiesebben beszélnek.
– Meg lehet tanulni a bukaresti stílust, még a beszéd gyorsaságát is meg lehet tanulni. Hogy van nekem egy magyaros ejtésem, ez ma már nem egyáltalán nem zavar. Hiszen magyar vagyok. Én ’90-ben is helyesen beszéltem a románt, de sokkal kisebb szókinccsel, és azt hiszem, sokkal rosszabb kiejtéssel. Én először az iskolában találkoztam a románnal, és nagyon keveset gyakoroltam. A nyelvet én általában úgy tanulom, mint a matematikát. A románt is, más nyelvet is. Tehát a grammatikát megpróbálom teljesen elsajátítani. Én nem tudok fül után tanulni. Rossz a zenei hallásom és a nyelvérzékem is. Egyébként a székelyekre általában nem jellemző a jó nyelvérzék. Ez a nyelv jellegével is összefügg. Egy kínai csecsemő és egy amerikai csecsemő ugyanazokkal a hangképzési sajátosságokkal születik, ugyanazok a biológiai adottságai, de egy kínai felnőttet magyarul vagy angolul soha nem fogsz megtanítani tökéletesen, hogy ne üssön át rajta nagyon erősen az anyanyelve. Befagynak az alternatívák, kialakulnak bizonyos készségek és képességek, és gondolom, hogy ez egy angol anyanyelvűvel is így lehet, tehát felnőtt korában biztos meg tud tanulni kínaiul, de valószínűleg az esetek 99,99 százalékában ez messziről kihallszik a beszédéből.
– Ha már erről beszélünk, ismeretes, hogy műfajod nem csupán a vers. Hogyan, miért kezdtél el esszét írni, szeretsz-e esszét olvasni, irodalmi vagy más esszét is?
– Engem kezdettől fogva izgatott az irodalomról való gondolkodás is, tehát a reflexió. Annak a reflexiója, amit én magam írtam, és általában az általam megismert irodalomra való reflektálás. Ugyanis, ha már esszéről beszélünk, nekem ilyen jellegű esszéim voltak, tehát az irodalomról szóló félig-meddig szabad szövegek. Ma már másfajta esszét is szívesen írnék. Nem a műalkotásról, hanem magáról a cselekvésről vagy a létről való gondolkodás kísért mostanában. De annak idején valóban szerettem például a verselemzést. Van egy verselemzés-kötetem, az Olvassuk együtt! Ezt olyan értelemben rendelésre írtam, hogy én szerkesztettem az Igaz Szó Irodalom és iskola rovatát. Ez a diákokhoz szólt.
– Tehát amolyan jó értelemben vett ismeretterjesztés.
– A lapot elég nagy példányszámban terjesztettük a középiskolában. Meg kellett próbálni valamit a magyar irodalmi tantervhez kapcsolódva adni nekik. Egy adott pillanatban sokkal könnyebbnek tűnt, ha én magam írok egy sorozatot, mintha mástól kunyerálok szövegeket ebben a nem túl hálás műfajban, ahol nagyon nagy a kockázata annak, hogy tankönyvízűen szóljunk az iskolásokhoz. Íróemberek nem szívesen vállalkoztak erre. Végül is így történt, hogy a magyar irodalom számos versét elemeztem, de úgy, hogy apparátust látszólag nem használtam hozzá. Tehát nincsenek lábjegyzetek, az elemzés nincs sűrű hivatkozásokkal teletűzdelve. Nekem nagyon szép feladat volt ezeket a verselemzéseket végigcsinálni, fölfejteni azt, hogy korhoz, pillanathoz, szerzőhöz hogyan kapcsolódik egy szöveg, vagy hogyan vonatkoztatható el tőle, hogyan illeszkedik be a magyar irodalom mélyáramába. Máig ostobaságnak tartom a nem kronologikus irodalomtanítást.
– József Attila-év van, száz éve született az egyik legköltőbb költőnk. Hogyan látod most a róla alkotott képnek az alakulását és a mostani, tehát az idei megemlékezéseket, továbbá kultuszának az ápolását?
– Én József Attilát rendkívül szeretem, máig szégyellem azt, hogy 1989 után már-már hallgattunk József Attiláról. És aki azt mondja, hogy ez nem igaz, az vagy rosszul emlékszik, vagy hazudik. Ugyanis József Attila baloldali lévén – mert azért a baloldalisága nyilvánvaló –, és mivel a kommunizmus idején hozzáragasztották az erősen rosszízű proletárköltő bélyeget, 1989 után mintha nem lett volna szalonképes József Attilát emlegetni. Ha megnéznénk a József Attila említéseket, akkor kiderülne, hogy megritkultak, mintegy beállt egyfajta önkontroll. Ez elég nagy baj, de annak az időszaknak még sok hordaléka volt. Lehet, hogy sokak számára túlzott és erőltetett most ez a hirtelen József Attila-kultusz, de erre szükség volt, nagyon örülök neki.
– Kiesett egy egész nemzedék életéből.
– Igen, és azért esett ki, mert a politikát összekeverték a költészettel, meg be is mázolták politikával az egyik legnagyobb költőnket. Különben az, hogy József Attilát proletárköltőnek címkézték, nagyon fontos volt abban a korban, mert azáltal lehetett intenzíven tanítani, elemezni, szavalni.
– Némelyik versét elhallgatták.
– Nagy alkotókat meghempergettek ebben az ideológiai sárban, de ugyanakkor ez arra is szolgált, hogy lehetett őket tanítani, lehetett őket tanulni, lehetett a verseiket mondani. Dsida Jenő mélyen katolikus költő volt, de van neki egy olyan versciklusa, hogy Bútorok, ami nem igazán jó műve, viszont rá lehetett fogni, hogy ez egy osztályharcos alkotás, előtérbe hozták annak idején, egy kicsit elemezték, fölmutatták és akkor Dsida Jenő mindjárt mehetőssé vált.
– Persze más verseit nem tanították.
– Igen, mondjuk, a Psalmus Hungaricust nem tanították.
– A köteteiben nem jelenhetett meg.
– A lényeg az, hogy el lehetett hallgatni szerzőket, de a legnagyobbakat nem tudták elhallgatni. Inkább megpróbálták bekebelezni. A következő kategóriát már igen, azok közül már egyet-kettőt el lehetett hallgatni, de az igazán nagyokat inkább kilúgozták, szalonképessé tették, bekebelezték. Itt van például Wass Albert. Wass Albertről nem lehetett beszélni, pedig Wass Albert fontos írója az erdélyi magyar irodalomnak, bár azért most, azt hiszem, átestünk a ló túlsó oldalára. De ez is része annak, ami történik velünk, és ez is a helyére kerül. Őt föl kellett fedezni, most kissé sokan fedezték fel. A 90-es évek elején bárhová mentem, bármilyen ünnepségre, Reményik Sándortól „a templomot s az iskolát” hallhattuk. Egyébként Reményik Sándor jó költő, az más kérdés, hogy nagyon kevesen ismerik őt igazán. Fölhígította, sajnos, a verseit, túlságosan népszerűen fogalmazott, sokszor publicisztikusan, de egy nagy tehetségű költő, csak nem tudta ezt a tehetségét igazán kiélni. Most pedig, már évek óta, bárhová megyek, bármilyen ünnepségre, Reményiket már nem is mondják, most Wass Albertet mondják. „A víz szalad, a kő marad” – most már néhány éve ezt hallom.
– Ez ráadásul egy román közmondás is.
– Persze, de nem ez a baj, hanem az, hogy sok jó verse van a magyar irodalomnak, nem csak ez, és azokat nem ismerik.
– Beszélj, kérlek, írásaid kritikusairól, itthonról és a határon túlról. Kik voltak számodra emlékezetesek? Fontos-e, és miért, a költőnek a kritika?
– Nagyon fontos. Én az egész életemet úgy éltem le, hogy a kritika nagyon fontos volt abban, amit tettem. Ez nem biztos, hogy mindenkinek az életében így van. Gondolom, aki más hivatásnak él, az nem találkozik nap mint nap a kritikával, vagy nem kíváncsi a kritikára. Tehát nem tudom, ha tanárként létezel, ha orvosként létezel, akkor hogy van ez. Gondolom, a visszajelzésekre akkor is odafigyelsz. Az emberi tevékenységnek, azt hiszem, ez a lényege, hogy kell a visszajelzés, hogy amit tettél, az jó-e, akár műbútorasztalos vagy, akár orvos. Én egyébként ilyen szempontból mindig azokat irigyeltem, akik valóságos anyaggal dolgoznak – tehát fával, fémmel –, tulajdonképpen az iparos embereket, ugyanis ott vagy jó, amit az ember csinál, vagy nem. A szék vagy billeg, vagy nem. Az asztal vagy billeg, vagy nem billeg.
– Pontos kritériumai vannak az értéknek.
– A szekrényajtó vagy csukódik, vagy nem csukódik.
– De pontosan itt van a kritikusok szerepe, hogy megmondják arról is, ami nem ennyire nyilvánvaló.
– Igen, csak az a baj, hogy ezt sokkal nehezebb megítélni.
A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005
