5
2005. április 18.
„Bukarestben az az idegen vagyok, akit mindenki felismer”
– Milyen házakban laktál életed során?
– Most változtatunk a kérdések stílusán? Tehát gyermekkoromban?
– Attól kezdve, igen.
– Ezek városi házak, ezt már elmondtam, Kézdivásárhely kisváros volt. Olyan egyéves koromtól egy egyemeletes bérházban laktunk, az 52. udvartérben. Ez egy külső körerkélyes ház volt, amit gangnak neveztek nálunk, de máshol is mondják így. Ennek az emeletén, egy egyszoba-konyhás lakásban laktunk. Boltív, magas mennyezet…
– Csempekályha?
– Nem, azt hiszem, vaskályha volt. Olyan hét-nyolcéves korom körül költöztünk el onnan a város másik részébe, ahol szintén első emeleten laktunk, egy két szoba-konyhás lakásban. De a házélményeimhez legalább ilyen élénkséggel hozzátartoznak a falusi házak, a nagyszüleimnél töltött idő, azoknak a falusi házaknak a jellegzetes hangulata, a nyári konyhában nyaranta összezsúfolódott család, petróleumlámpánál vacsorák, beszélgetések. Óriási távolság… Az apám falujában, nagyapáméknál, Olaszteleken nem volt villany gyermekkoromban, azután vezették be. Petróleumlámpával világítottak, időnként el kellett menni az üzletbe lámpabelet vásárolni, megvolt a mérete, hogy hányas lámpabelet kellett venni, mert a lámpaüveg is különböző méretű volt, felcsavarták, lecsavarták, viharlámpával jártak ki az állatokhoz is este az istállóba. Ez tényleg nagy távolság így időben, komfortban, technikában, meg mindenben. Ezek a falusi házak, mindkét helyen, nagyanyáméknál is, meg az anyám falujában, nagynénéméknél meg nagybátyáméknál is, nagyon szervezett falusi porták voltak, a funkciók nagyon pontosan elkülönítettek mindenütt: nyári konyha, téli konyha, egy szoba, amelyet használtak, és egy tiszta, amelyet gyakorlatilag nem használtak, tehát a belső szobában csak kivételesen, a vendégek számára bontották meg az ágyat. Rendkívül funkcionális minden, nagyon nagy változatosság a házon kívül sincsen: csűr, istálló, pajta, meg minden, ami szükséges.
– Igen, azt hiszem, az a kulcsszó abban, amit mondtál, hogy a funkcionalitása határozott meg mindent, tehát nem volt semmi pluszban, és minél kevesebb mínuszban.
– Nyelvileg is fontos ez, a falusi nyelvhasználat gazdagabb, színesebb és spontánabb, mint a városi. Az értelmiségi ember nem spontánul beszél, hanem fogalmaz, ez óriási különbség. A falusi ember azért is beszél nagyon sokszor olyan szépen, mert nem tudatosan használja a nyelvet, vagyis az nem cél számára, hanem eszköz, és érdekes módon ezért nagyon sokszor szebb ez az általa használt nyelv. Mondom, nekem a falu sok maradandó értéket adott. A legszebb nyelvi tapasztalatom ezzel kapcsolatosan az, hogy Olaszteleken, de gondolom, hogy Székelyföldön másutt is magát a házat és a hozzá tartozó gazdaságot életnek hívják. Tehát ez az élet, „beléptem az életre”, „ne gyere be az életre!”, mondják. Egyébként nevezik bennvalónak is, de az a szárazabb… A bennvaló az, ami a kapun belül van, a kerítésen belül, de ezt más kifejezéssel életnek hívják. Ez az élet, mert enélkül nincsen élet.
– Ez fantasztikus, a jelképességében is…
– Én utána nem foglalkoztam vele, de gondolom, hogy Székelyföldön másutt is használják így. Tehát a háztól az életig sokféle megközelítése van a helynek, ahol lakhatsz.
– Utána a lakásaid hogyan alakultak?
– Hát albérletek,’74-ben elvégeztem az egyetemet, és utána is albérletekben laktunk.
– Ezek szerint életed során elég sok házban laktál.
– Igen. Marosvásárhelyen laktam a Hosszú utcában, aztán laktam a Kövesdombon, amikor a fiam megszületett, még utána is egy évet albérletben laktunk. Végül is az életem nagy részét tömbházlakásban töltöttem mostanáig – bérházban, tömbházban –, akárhogy tekintjük. Tehát ilyen sajátporta-igényem van ugyan, de nem mondhatnám, hogy olyan nagyon fontos.
– Ha jól tudom, akkor Bukarestben most is ilyen jellegű lakásban laktok.
– Persze, egy régi tömbházban lakunk most is, egy háromszobás lakásban.
– És Marosvásárhelyen?
– Marosvásárhelyen van egy házunk, pontosabban Marosszentkirályon, az egy modern lakótelepszerűség, különálló házakkal, kis kertekkel.
– Tehát alkalmasint ez olyan hely, ahol az élet magánterület.
– Ez az első alkalom, hogy saját fáim vannak, vagy inkább csemetéim, egyelőre.
– Milyen fák?
– Hát alma, körte, cseresznye, szilva, meggy.
– Gondozza valaki?
– Van valaki, aki időnként rájuk néz. Mi csak ritkán vagyunk ott. Én nem vagyok gazdatípus, aki ott tesz-vesz, szöszmötöl a ház körül… Például máig nem tudok főzni.
– Ez egy férfitól ma már egyre szokatlanabb.
– Én nem tudok. Az igazság az, hogy – ez a klasszikus példa – a tojásrántottáig jutottam el, és a húst én is megsütöm a kertben a rácson. Nem vagyok házias, úgymond.
– Van, amikor az embert rákényszerítik a körülmények.
– Úgy egyébként amennyire nem szeretek főzni, annyira szeretek barkácsolni, kalapáccsal, fogóval, csavarhúzóval jól is bánok, és szeretem is. Persze, az utóbbi időben ritkábban foglalkozom ilyesmivel.
– Én úgy képzelem, hogy nagyon rendszerető vagy amúgy.
– Nem.
– Semmiképpen nem tudlak elképzelni szétszórtnak.
– Hát ahogy vesszük. A papírjaimhoz képest mindig le vagyok maradva.
– Ott nem is lehet rend. A papírok közt rendnek nagyon nehéz lenni.
– Annyi biztos, hogy nem vagyok pedáns, az túlzás lenne. Zavar is, ha valaki túlságosan merev, ha nincsen benne pici lazaság, az nem jó.
– Azon gondolkoztál, hogy – noha még messze nem közeledik az az idő – amikor visszavonulsz, hova vonulsz vissza? Milyen házba? Hova?
– Igazad van, még korai lenne, egyelőre nem készülök visszavonulni. De ha már erről beszélünk, én világban gondolkozom, hogy tehát ebben a nagyobb világban egy kisebb világba hova mennék vissza. Mindenképpen értelmiségiek között képzelem el magam, nem mintha a politikusok elvben nem lennének értelmiségiek, csak nem úgy viselkednek, a többségük nem úgy viselkedik, meg kell mondanom. Értelmiségiek között lennék majd szívesen…
– Konfrontáció nélküli környezetben?
– Nem, éppen ellenkezőleg, értelmiségiek között képzelném el az életemet, és valóban az irodalom, az írás, a művészet világában. Ha valahol jól érezném magam, az éppen az értelmiségi vita, értelmiségi párbeszéd. Nem kizárólag ez, hiszen azért ennél szélesebb körben is izgatnak a dolgok. Egyébként nem tudom, hogy hova is kellene visszavonulnom.
– Akkor az leginkább Marosvásárhely, nem?
– Erdélyben három fontos helyszínem van, ez az igazság. Tehát elsősorban Marosvásárhely, másodsorban meg Kézdivásárhely és Kolozsvár. De Kolozsvár is már a múlt bizonyos értelemben, hozzá azért ragaszkodom, mert ott jó volt élni valamikor, most már az az érzésem, hogy nem lenne valami jó.
– Megint jó lesz valamikor.
– És Kézdin is ez a helyzet. Kézdivásárhelyt most is szeretem, de azért ismét oda visszaoldódni, gondolom, nehéz lenne.
– El lehet képzelni, hogy itt is, ott is.
– A világon sok helyen jól tudom érezni magamat, Budapesttől Kézdivásárhelyig nagyon sok helyütt jól érzem magam. Bukarestben is tudok ma már élni, de azért nem annyira, hogy itt képzeljem el az életemet. Bukarestben akkor jó, ha idegenként tudsz itt kószálni. Márpedig Bukarestben én az az idegen vagyok, akit mindenki fölismer. Akárhova bemegyek, egy üzletbe vagy vendéglőbe, azonnal felismernek. Nem azt mondom, hogy feltétlenül idegennek tekintenek, de azért…
– Nem, sőt, persze, hogy nem idegennek tekintenek. Apropó, jársz ilyen helyekre, ahol felismerhetnek?
– Oda nem jutottam, hogy ne mennék be egy üzletbe vásárolni, egyedül is, a családommal is, másokkal is, tehát éppen ennyire nem irtózom a népszerűségtől, vagy a kétes népszerűségtől, mert nem lehet tudni, hogy ez hogyan is van. De nem szeretem, hogy állandóan fölismernek, megmondom őszintén. A választási kampányban viszont, amikor az államelnöki jelölést vállaltam – érdekes módon az egy olyan dolog volt, mintha az ember egyenruhát öltene magára, mintha szerepet vállalna, és azt jól átéltem, csináltam, és azonosultam vele –, akkor nem is zavart sem a népszerűség, sem a tömegek fölfokozott hangulata.
– Milyen arckifejezéseket veszel észre? Gondolkoztál ezen, hogy mit csinálnak, éreznek, gondolnak az emberek, amikor megpillantanak?
– Nemcsak itt Romániában, hanem ma már Magyarországon, Budapesten is gyakran előfordul, hogy valaki fölkapja a fejét vagy visszafordul. Van, amikor megszólítanak.
– Megszólítanak, autogramot kérnek?
– Azt kevésbé, az autogramkérés a politikusoknál nem annyira divat, inkább a művészeknél vagy színészeknél, de azért előfordul, hogy valaki odajön és elmondja, hogy helyesli azt, amit teszünk, mert azért az természetesen egészen kivételesen fordul elő, hogy valaki azt mondja, „uram, én nem értek egyet önökkel”. Ilyenek vannak, de nem éreznek feltétlenül késztetést, hogy odajöjjenek. Az viszont, ismétlem, gyakran megtörténik, hogy valaki megállít az utcán és azt mondja: „Csak így tovább!” vagy valami ilyesmit. Ez, persze, jólesik, mert egyfajta visszaigazolás, hiszen spontán, nem megtervezett. A népszerűségről még annyit, hogy ha már én az írói hivatást választottam, természetesen abban is benne van a közszereplés vágya, de ez pontosan az írásbeliség által valósult meg az én előző életemben, és nem a nyilvános fellépésekben. Például én író-olvasó találkozókra sem szerettem járni. Rengeteg ilyen volt, tehát ez egy sajátos műfaj volt 1989 előtt, és nem nagyon kedveltem. Nem szerettem kiállni oda, és felolvasni egy verset, saját versemet.
– Miért nem?
– Az egy másik műfaj.
– És van, aki szereti, én is ismerek olyat.
– Hogyne, hány olyan költőt mondjak neked, akik jó verseket is írnak, és szeretik is a szereplést, például Kányádi Sándor, de még sokakat idézhetnék.
– A gyermekeidről kérdeznélek, ha már a családnál tartunk. A két nagyobb gyermeked már független ember.
– A fiam most, amikor beszélgetünk, majdnem harmincéves, mert 1975-ben született. Én akkor egészen fiatal voltam, huszonnégy éves.
– Írtam volt neked, hogy a gyerekeink ugyanazokban az években születtek, csak én idősebb voltam akkor apaként.
– A lányom két és fél évvel kisebb a bátyjánál, ő 1978-ban született, és van egy kicsi fiam, aki ötéves lesz most.
– Ő még nem önálló…
– Tehát Bálint, Eszter és Balázs. Egy időben engem is foglalkoztatott, hogy a gyermekeim nem folytatják-e azt, amit én csináltam. Mindkettőt megérintette, természetesen, az irodalom, és mindkettőnek van íráskészsége is, tehetsége is. Bálint fiam közölt is nagykamaszként, a középiskola utolsó éveiben egy-két verset meg prózai írást, de aztán abbahagyta. Eszter lányom is írt néhány jó dolgot, de ő nem is közölt. Más pályát választottak, és ilyen szempontból például Bálint fiamat boldog embernek tartom – persze ezt ő tudná megmondani, ne osszuk ki a boldogságot és a boldogtalanságot mi másoknak –, mert ő egészen kiskorától biológus akart lenni, állatokkal akart foglalkozni. Ez ritka, hogy ilyen egészen kisgyerekkori álmok meg is valósuljanak. Nos, hát ő biológus, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen adjunktus, nemrég doktorált. A hangyák világával foglalkozik. Ennek én azért is örülök, mert ez a világ engem is nagyon izgatott valamikor. Nem hiszem, hogy én ragasztottam rá, mert őt már egészen kicsi gyerekként érdekelte. Nekünk volt egy égszínkék Trabantunk, 1980 és ’83 között, és azzal el-elmentünk a nagyszülőkhöz haza, kicsi gyerek volt még a fiam is, a lányom is, és a visszatérő jelenet az volt, hogy – ugye, a Trabant az egy olyan autó, hogy hosszú úton egyszer-kétszer meg kell állni, ki kell tisztítani a benzinszűrőt, mert az egy idő után mindig bedugul, a kétütemű motornál a gyertyák is gyorsabban szennyeződnek –, és egy-egy ilyen megálláskor a szokásos jelenet az volt, hogy a fiam, abban a pillanatban, ahogy kiszállt az autóból, berohant a mezőre, és elkezdett bogarászni, a lányom pedig odaállt mellém, és adta a szerszámkulcsokat, és kérdezgette, hogy ez micsoda a motorházban, az meg micsoda. Ez egészen kicsi koruktól így volt, és aztán ez is történt, bár a lányom nem mérnök lett, hanem jogász. Egészen kivételes vitakészsége van, és mindenképpen egy racionális mesterséget választott, itt van Bukarestben, kiválóan felkészült jogász, kereskedelmi joggal, szabadalmi kérdésekkel is foglalkozik, megvan az ügyvédi képesítése, egy társával együtt most nyitottak saját ügyvédi irodát.
– Románul ügyvédeskedik?
– Bukarestben nem lehet másképpen.
– Azt mondják, a jogászoké a jövő, ők irányítják a társadalmat, minden odakerül végül is az ügyvédek elé, az igazságszolgáltatás elé.
– Ebben valószínűleg sok igazság van, mert minél bonyolultabb egy társadalom, bár nem tudom, bonyolultabb-e a mi társadalmunk, mint ezelőtt kétezer évvel, ez azért talán vitatható, mindenesetre, mivel a társadalom bonyolult, ez a játékszabályok állandó felügyeletét, azok értelmezését, adott esetben az ezzel kapcsolatos dilemmák eldöntését feltételezi, tehát teljesen világos, hogy az igazságszolgáltatásra és ezen belül az ügyvédekre meglehetősen nagy szükség van. Gondold el, hogy egy futballmérkőzésen a bíró hányszor lép közbe, és nem azért, mert percenként verekedni akarnak a játékosok, hanem azért, mert huszonkét ember egyébként egyszerű szabályokon alapuló mérkőzésén is, kilencven perc alatt rengeteg olyan helyzet adódik, amikor a bírónak kell döntenie. Nem tudom, megszámolta-e valaki…
– Hogyne, statisztikák vannak.
– … de gondolom, hogy sokszor. Sőt, egy bíró nem is elég. Tehát huszonkét emberhez három bíró van ugye, mert van két vonalbíró is.
– Még a sakkban is kell a bíró.
A lábujjhegyre állt ország. Markó Bélával beszélget Ágoston Hugó, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005